Eb

"Ne szégyelld te azt, ha szereted az állatokat. Ne röstelld, ha egy kutya közelebb van a lelkedhez, mint a legtöbb ember, akit személyesen ismersz. Hazug próféták és otromba, komisz emberek azok, akik megrónak e vonzalom miatt, s ezt mondják: "Az emberektől lopja el az érzéseket, melyeket a kutyára pazarol! Önző, rideg fráter!" - ne törődj velük. Szeresd csak nyugodtan kutyádat, ezt a csillogó szemű, fáradhatatlan barátodat, aki nem kér barátságáért mást és többet, mint valamilyen szerény koncot és egy-egy simogatást. Ne hidd, hogy gyöngeség és önzés késztet az állatokat szeretni. Testvéreink ők, s ugyanabban a műhelyben készültek, mint az ember, s értelmük is van, néha bonyolultabb és finomabb, mint a legtöbb embernek. Mások nevezzék csak gyöngeségnek az állatszeretetet, gúnyolódjanak ezért - te sétálj csak nyugodtan kutyáddal. Jó társaságban maradsz, s Isten tudja ezt."

Irigy kutya

Mindenkinek vannak álmai. Kisebbek, nagyobbak, lehetségesek, lehetetlenek, de mindenkinek vannak. Egy kutya, egy lakás, egy utazás, egy normális barát/barátnő, akármi. Van akinek megadatik a lehetőség, hogy valóra váljon az álma, sokaknak nem. És vajon mit érez az ember, amikor az álma a szeme láttára válik valóra - csak éppen egy másik ember számára? Majd' megszakad a szíve, és marhára irigykedik.

Hogy érthető legyen, miről beszélek: van pár hely a Földön, ahova életem során mindenképpen szeretnék eljutni. Akár csak egy órára, de hadd vethessek rájuk egy pillantást, ez minden vágyam. Sajnos azonban tisztában vagyok vele, hogy ez az álom valószínűleg soha nem fog valóra válni, egyszerűen az anyagi okok miatt. Nem olyan környezetbe születtem, ahol ez megvalósítható lenne, nem olyan az életem, ami ezt megengedhetné, és amiből ki lehetne törni. (Jó, persze, lehetne, mondjuk ha valamiben nagyon tehetséges lennék, vagy feltalálnék valamit, és hülyére keresném magam, de inkább maradjunk a realitások talaján.)
Mindig irigykedve nézegetem ismerősök képét iwiwen. Nyaralás - Horvát-, Spanyol-, Görög-, Olaszország, USA, Tunézia, és a többi. Elnézem a szebbnél szebb városokat, tájakat, és megszakad a szívem, mert tudom, hogy ezeket én soha nem fogom látni, csak így, képről...

És hogy szerencsétlen szívem még több darabra törjön: egyik barátnőmre úgymond "rámosolygott a szerencse". A sors összehozta őt álmai pasijával, és nagyon boldogok. S mit tesz Isten, az illető srác elég jól áll ahhoz anyagilag, hogy minden földi jóval elhalmozza a lányt. És meg is teszi. Ajándékok, ékszerek, ruhák, és igen... utazások. Nemrég jártak Olaszországban, igaz, csak két napra. Most tervezik a tíznapos nyaralásukat Görögországba. Én meg csak hallgatom, ahogy lelkesen tervezgetnek, mutogatják a katalógust, meg az útjukon készült képeket, de legszívesebben befognám a fülem, vagy megmondanám nekik, hogy legalább ne dörgöljék az orrom alá, hogy nekik milyen jó. Persze nem teszem, nem ők tehetnek róla, hogy én egy szerencsétlen vagyok. De akkor is rossz nézni, hogy valaki mindent megkap, amire én áhítozom, és amiről tudom, hogy sosem adatik meg nekem.

Csak egyszer láthatnám Rómát, Madridot, Barcelonát, Londont, csak egyszer járhatnék egy trópusi szigeten, csak egyszer láthatnám a tengert...! Ha enélkül halok meg, nem is volt értelme az életnek. Márpedig sajnos nem sok esélyem van rá, hogy valaha is ilyen helyekre kerüljek.
Úgyhogy nekem csak az irigykedés marad...

-

Ős patkány terjeszt kórt miköztünk,
a meg nem gondolt gondolat,
belezabál, amit kifőztünk,
s emberből emberbe szalad.
Miatta nem tudja a részeg,
ha kedvét pezsgőbe öli,
hogy iszonyodó kis szegények
üres levesét hörpöli.

S mert a nemzetekből a szellem
nem facsar nedves jajokat,
hát uj gyalázat egymás ellen
serkenti föl a fajokat.
Az elnyomás csapatban károg,
élő szívre mint dögre száll -
s a földgolyón nyomor szivárog,
mint hülyék orcáján a nyál.

Lógatják szárnyuk az ínségnek
gombostűjére szúrt nyarak
Bemásszák lelkünket a gépek,
mint aluvót a bogarak.
Belsőnk odvába bútt a hálás
hűség, a könny lángba pereg -
űzi egymást a bosszúállás
vágya s a lelkiismeret.

S mint a sakál, mely csillagoknak
fordul kihányni hangjait,
egünkre, hol kinok ragyognak,
a költő hasztalan vonit...
Óh csillagok, ti. Rozsdás, durva
vastőrökül köröskörül
hányszor lelkembe vagytok szurva -
(itt csak meghalni sikerül.)

S mégis bizom. Könnyezve intlek,
szép jövőnk, ne légy ily sivár!...
Bizom, hisz mint elődeinket,
karóba nem húznak ma már.
Majd a szabadság békessége
is eljön, finomúl a kín -
s minket is elfelednek végre
lugasok csendes árnyain.

Hello

37

- Hol voltál?
Az anyám az én szobámban, az én ablakomnál áll, és tetőtől talpig végigmér. Távollétemben bejött a szobámba, betörte az ajtót, talán kikutatta a homijaimat is? Otthon ilyesmit senki nem engedne meg magának. Ezt nevezik tiszteletnek.
- És ez, ez mi? - mutat a táskára, amit épp most tettem le a kis lakkozott asztalkára. Nincs kedvem válaszolni. Egyedül akarok maradni.
- Na? Megbénult a nyelved?
- Az iskolai holmijaim. Visszamentem a Duguesclinbe.
- Kis hülye!
Fekete luk, szédülés. Menjen innen, hagyjon békén! Az arcomhoz hajtja az arcát, rőzseparfüm, halálparfüm. A műtőasztalon feküdt, mikor Apa érte ment.
- Ezt akarod? Penészedni egész életedben? Aktakukac akarsz lenni? Kis szürke egér? Szürke egér?
Ő maga a feketeség. A fekete lyuk a csillagok között, amiről a csillagászok beszélnek. A tükör felé fordulok, Steph rajza eltűnt. Kiabálni kezdek.
- Mit csináltál vele?
A szemetesre mutat.
- Nem akartam, hogy a szobalányok kinevessenek.
- Nem volt rá jogod!
Kiveszem a szemétből. Rondán felnevet.
- Steph-Paff!... Steph de Montrembert, gondolom? És gondolom, ő volt az is, aki múlt hétfőn a szobádban töltötte az estét?
- Kémkedsz utánam?
Megvető nevetés.
- Mit képzelsz? A pincér tudni akarta, hogy feltöltse -e a minibárt. Az első itt töltött éjszakád, és máris mindent bevedelsz. Bocsánat, bevedeltek, ráadásul az ágyon! Bravó! Igazán méltó a nevére!
Mit keresek itt? Miért maradok? Miért hallgatom ezt a nőt?
- Hazudtál nekem - vádaskodik. - Emiatt a Montrembert miatt utasítottad vissza Jimmyt.
- Ez a Montrembert kórházban van és szenved, át akarta aludni magát a túlvilágra! Most hagyj békén.
Néhány pillanatig állja a tekintetemet, aztán vállat von és az ajtó felé indul. Megmondtam az anyámnak, hogy a barátom majdnem meghalt, ő pedig megvonta a vállát... Ahogy az ajtóhoz ér, visszafordul.
- Szerencsétlen lányom, a barátaid is mind szerencsétlen hülyék - mondja félhangosan.
A folyosón kaptam el, égetett a gyűlölet, emésztette a szívemet. Követtem a szobájába, ahol minden villany égett, fehérneműk, cipők, ékszerek hevertek szerteszét, arra van a szobalány, hogy rendet csináljon.
- Legalább csukd be az ajtót - sóhajtotta.
Legalább becsuktam az ajtót. Egy fotelba vetette magát.
- Szóval, mit akarsz mondani?
Megmondtam neki, hogy a bokájáig sem ér az én egyetlen szerencsétlen hülyémnek sem. A szerencsétlen apámnak, aki boldogságot tudott teremteni körülöttem, a szerencsétlen Constance-omnak, aki mindent nekem adott, és semmit sem kért cserébe, és megtanított adni, a szerencsétlen Montrembert-emnek, akinek, vele ellentétben, van szíve és szeme, hogy meglásson másokat, és ne a pénztárcájukat figyelje.
Azt kiabáltam neki, hogy számomra az élet sosem lesz játék, hogy ne is reménykedjen, sosem fog bedugni senkinek az ágyába, lehet az a világ legnagyobb jokere, hiába biztosítaná a hátteremet. Számomra egyetlen dolog számít, nevessen ki, ha akar, és ez a szeretet. Szeretni egy apát, egy gyereket, egy barátot, egy férfit, a lényeg a SZERETET. Mert nincs más mód, hogy el bírjuk viselni az életet, különben megcsaljuk egymást, különben összekeverjük a vágyat és a szerelmet, a szerelmet és a szenvedélyt, különben anyai szeretetnek véljük azt, ami csak gonosz számítás.
Anyám már nem nevetett. Az arca tökéletesen kifestve, vörös haja gyönyörűen hullik alá, meredten bámul rám furcsa, aranyzöld szemeivel. Nem, semmit sem változott azóta, hogy az apám, és talán Jacques bácsi is, megkívánta. Ava Loriot még mindig ugyanolyan szép volt. Láng, mely magához vonzza a tekintetet, nem világító, meleg tűz, hanem égető forróság, ami elemészti a szívet.
Megmondtam neki, hogy nem ruhákat, nem ékszereket, nem luxust vártam tőle, hanem egy keveset abból, amitől tizenhat évig megfosztott, például valami választ a három szalvétagyűrűre a kék madarakkal, a legszebb ő maga volt, neki szántam. Például egy kis érdeklődést a kislánya iránt, aki, mikor a szerencsétlen hülye Constance zöldséglevesét kanalazta, egyet Apa kedvéért, egyet Constance-ért, egyet Jacques bácsiért, egyet a Kisjézusért, csöndben minden egyes kanalat az anyukájáért nyelt le, pedig megesküdött magának, hogy nem nő föl, amíg anya vissza nem jön. De ezt, a szeretetet, igen, megint csak a szeretetet nem tudja megadni nekem, mert egyáltalán nem képes senkit szeretni önmagán kívül.
Mikor az állami gondozásról kezdtem beszélni, rám szólt. - Hallgass!
Nagyon halkan mondta, közben összeszorította a kezeit, aztán hozzátette:
- Te nem szeretsz engem, Patricia. Soha nem neveztél Anyának!
A szemébe néztem. Teljesen száraz volt.
- Sosem láttam sírni - mondta Apa -, de nagyon jól mímeli, ha el akar érni valamit.
Magam előtt láttam Apát, ahogy elvonszolja a műtőasztalról.
- Miért neveznélek Anyának? Ha rajtad állt volna, most nem lennék itt.
Felsikoltott, aztán a kezébe temette az arcát. Magára hagytam.

40

Ahogy meglát, feláll. Nagyon rosszul néz ki, karikás a szeme, kiéleződtek a ráncok a homlokán és a szája sarkában. Én vagyok az oka? Tárd ki a karod, és belezuhanok, összeomlok. Nem tárja ki a karját, oda kell tartanom a homlokom, hogy eszébe jusson megpuszilni. Most ő van zavarban.
- Szembe akarsz ülni, vagy mellém?
Szembe.
- Telefonált hozzánk! - támad nekem. - Azt hitte, hogy hazajöttél.
Megáll a szívverésem.
- Beszéltél vele?
- Én nem. Marie-Laure. Megbízta Marie-Laure-t, mondja meg neked, hogy megvette a repülőjegyedet.
Ava sosem hátrál meg... Ava végül mindig megszerzi, amit akar... El akarta hitetni Apával, hogy őt választottam? Azért, hogy Apa ilyen támadó legyen velem, mintha már el is vesztett volna?
- Mindent megtett, hogy zűrt kavarjon otthon - állapította meg Jacques bácsi.
- Láttam, hogy az útleveled eltűnt a fiókból - mondja az apám.
Most már értem, miért hoztam el az útlevelet. Hogy falhoz állítsam, hogy rákényszerítsem: harcoljon értem.
Falhoz van állítva, de nem mozdul, megadja magát. Megkérdezem:
- Miért nem hívtál föl? Tudtad, hogy hol vagyok, meghagytam a számomat. Jacques bácsi meg tudott látogatni.
- Jacques meglátogatott? Ott?
Talált. Tovább támadok.
- Igen, ott. Az Intercontinentalban. Mint keresztapa, úgy gondolta, talán örülök, ha látom, hogy esetleg szükségem lehet a segítségére.
Mint apa, így felel:
- Te döntöttél úgy, hogy elmész, húszéves vagy. Ha nem kell neked a mi életünk, senki nem tarthat vissza.
Nagy vagyok?
A pincér kávét tesz elé, én teát rendeltem. Minden reggel az apám öntötte rá a forró vizet a teafűre. Nem mozdulok.
Megmondom neki, hogy igaza van, másmilyen életre vágyom, nyitott spalettás életre, ha érti, mit akarok mondani. Levegőt akarok, levegőt! Nem akarom, hogy a viaszosvászon színe, mindenütt elkísér ez a rohadt terítő, hogy a viaszosvászon színe hetekig kulcsfontosságú téma legyen. Nem akarom pirossal bekarikázni a hétvégéket a naptárban, nem akarom félévre előre kiszámolgatni a szabadnapokat. Én minden napot, az év minden napját pirossal akarom bekarikázni, úgy akarok ébredni, hogy de jó!, és úgy akarok lefeküdni, hogy máris?! Szeretni akarom az életemet, azt akarom, hogy érdekeljen, hogy szórakoztasson, miért baj ez?
De ettől még nem vagyok Ava Loriot!
Elmondom neki, hogy négy fiúval feküdtem le, egyik sem lett tartós, az igazit keresem, de várat magára, biztosan lesznek még mások is, biztos, hogy fogok még néhányszor tévedni, elsirathatja a tiszta kislányt, aki annak tartogatja magát, aki majd a gyűrűt az ujjára húzza.
De ettől még nem vagyok Ava Loriot!
Talán ideje lenne, hogy olyannak lásson, amilyen vagyok, se kurva, se szent, egy lány, aki szeretné megtalálni a helyét a külvárosi, soha ki nem fizethető házikó és a négycsillagos, pezsgős élet között, és ehhez szüksége van egy apára, aki nem számolgatja a nyugdíjéveit már azelőtt, hogy dolgozni kezdett volna, aki hajlandó egy kicsit álmodozni vele, aki bízik benne, még ha nem is ért mindig mindent.
Lesütötte a szemét, a kezét nézi. Igazi kertészkéz, felhasogatta a rózsabokor. Mikor végre rászánja magát, hogy kitölti a teát, elöntenek a könnyek. Mire várok, miért nem vetem magam a karjaiba, miért nem tárja ki őket? Ha legalább mellé ültem volna, talán lenne hozzá erőm, hogy a vállára hajtsam a fejem.
Elmesélem neki, hogy valaki meg akart halni azért, mert senki nem vette a fáradságot, hogy megkérdezze tőle, kicsoda ő. Hogy mit szeretne csinálni. Hogy mire képes. Magától, nem pedig az apja akaratából. Senki nem bátorította, senki nem csodálta, senki nem segített neki, hogy élhessen, hogy önmaga lehessen. Ez hiányzik az apákból, a bizalommal teli tekintet, amitől az ember úgy érzi, hogy a holdat is képes lenne leakasztani az égről. Közben meg csodálkoznak, hogy a gyerekek elkallódnak, csavarognak, mindent összetörnek, saját magukkal kezdve, mert nem tanulnak meg építeni.
Apa tekintetében rémület.
Magamról beszélek? Megnyugtatom, nem akarok meghalni, de olyan életet akarok, amelyik tényleg élet, nem pedig a félelem és a rutin. Mélyeket akarok lélegezni.
De ettől még nem vagyok Ava Loriot!
- Mit vársz tőlem? - kérdezi végül.
- Hogy engem láss. Engem, és ne az anyámat, mihelyt kicsit más vagyok, mint te. Hogy megértsd, hogy meg akartam ismerni. Muszáj volt...
Elfordítja a tekintetét, magába zárkózik. Máris vége a nyitottságnak? Megfulladok.
- Szerettem volna, hogy értem gyere, vállalva, hogy esetleg összetalálkozol vele, hogy végre megbeszéljétek a dolgot.
Hirtelen felkapja a fejét. Tudom, mit fog mondani. Már mondja is.
- Csak azt ne kérd tőlem soha, hogy találkozzak azzal a nővel! - Aztán szívszorítóan hozzáteszi: - Te nem tudod, mit tett velem.
Miért nem bírom azt mondani neki, de igen, tudom, és szó sem lehet róla, hogy elmenjek vele, soha nem is akartam. A bizonyíték, visszamentem a Duguesclinbe, úgy döntöttem, hogy leteszem neked azokat a rohadt vizsgákat. Csak aztán indulok a Hold keresésére.
Nem bírom kimondani, nem tudok segíteni neki, azt akarom, hogy megértsen - hogy szeressen? - olyannak, amilyen vagyok, az anyahiányommal, az anyatúltengésemmel, a bizonytalanságommal, a követelőzéseimmel, elnehezülve a hatalmas szárnyak alatt, amiket a túl sok álmodozás növesztett rám. A nagy kislányok makacssága ez, akik felégetnek minden hidat, hogy lássák, újjáépítik-e őket az apák.
Az apa cigarettára gyújt. Úgy teszek, mintha meglepődnék.
- Nocsak, megint dohányzol?
Csendesen lehajtja a fejét. Miért nem bírja azt mondani, miattad van, mert nem bírom elviselni a gondolatot, hogy elveszítem a lányomat? Ez már annak az apának az elmeszesedése, akinek nincs többé ereje, hogy lesöpörje az asztalról a sebészműszereket?
- Nem gondolod, hogy elég nagy vagy már, hogy egyedül hozd meg a döntéseidet? - mondja. És mintha ez nem lenne elég, folytatja. - Tudnod kell, hogy a ház mindig nyitva áll előtted.
Mikor majd megjövök Kaliforniából? Ha megjövök?
Felállok, egy bankjegyet teszek az asztalra. Talán feltűnt neki, hogy a betétkönyvemet is magammal vittem. A jövendő jogosítványomat fogyasztom, mindegy, legszívesebben mindent tönkretennék. Undorodva tolja vissza a pénzemet. Hallom a saját hangomat, ahogy azt mondom neki, ne aggódj, nem az Intercontinental kurvája fizet. Én fizetek, Patriche.
Halottsápadt.
- Hová mész? - kérdezi.
- Énekelni. - felelem.

Anyák napjára

Kívánok nagyon sok boldogságot mindkét Anyukámnak. Bármi történt/történik, nagyon szeretlek Titeket, és köszönöm, hogy vagytok nekem. <3

Elég

Elegem van a semmittevésből.
Tegnap elmentem fodrászhoz. Hát... a hajam szörnyű lett. Vagyis igazából nem az, csak marhára hülyén áll. Sajnos ez van, de a saját hülyeségem, a fodrász nem akarta ennyire rövidre vágni, én erősködtem. Mindig kinézek magamnak egy tök jó frizurát, csak azt felejtem el mindig, hogy az én hajam egy nagy szar, és semmire nem jó. Most is úgy nézek ki, mint egy idióta. Más ettől a frizurától tök dögös lenne, nekem beáll ilyen gombaformára. Na mindegy, szerencsére aránylag gyorsan nő.
Ma megkaptam a levelet a sulitól. Tájékoztatót meg jelentkezési lapot. Gondoltam nem halogatom a dolgot, elmegyek és beiratkozom. El is mentem.
Csak előtte még befizettem a regisztrációs díjat, és csináltattam igazolványképet (ami, mondanom sem kell, iszonyú lett).
Egyből megtaláltam a sulit. Mondjuk nem volt nehéz. De magamból bármi hülyeséget kinézek. Nem volt semmi extra, lefénymásolták az irataimat meg az érettségi bizonyítványomat, kértek két igazolványképet, és ki kellett töltenem németből egy szintfelmérő tesztet.
Nos rájöttem, hogy zseni vagyok. XD Na jó, ez túlzás, de figyelembe véve, hogy gyakorlatilag egy éve nem volt a kezemben német nyelvű könyv, és egy szót sem olvastam/hallottam/beszéltem németül, ennek ellenére mégis minden feladatot meg tudtam csinálni... Hát, tudok valamit, az már biztos. XDDDDDDDDDDD
Intézményi kommunikátorra jelentkeztem, de azt mondták, nem biztos, hogy indul. Amiből nekem az jött le, hogy nem fog. Ez elég jellemző. Másodiknak az idegenforgalmi szakmenedzsert választottam. Az tuti indul, csak engem annyira nem izgat. No mindegy. Legfeljebb megint baromságot csinálok, és ott fogok szenvedni. De ez legalább ingyen lesz (ha minden jól megy...).
Legközelebb megyek beiratkozni a nyelvtanfolyamra. Bár szerintem az sem fog majd indulni...
Hát mindegy, majd meglátjuk...

*NAGYON, NAGYON GYŰLÖLÖM, HA UTÁNOZNAK!*

Mad world

Hallgasd meg. Gyönyörű.

Reklámok

A legtöbb ember utálja őket. Milyen idegesítő, mikor egy izgalmas filmet félbeszakítanak velük! Pláne, hogy a legtöbb akkora baromság, hogy az embernek hirtelenjében gyilkolni támad kedve, amikor meglátja. Én legalábbis erős késztetést érzek, hogy amikor a kislány felkiált: "Apa, Buksi kiszökött!", egy jól irányzott, elegáns mozdulattal úgy felrúgjam, hogy többé ne kelljen Buksival foglalkoznia. Vagy ez az elmebeteg Snickers reklám. Az a benga néger a tankkal meg az idióta szövegével. Milyen jó lenne, ha a fetrengő focista előkapna egy aknavetőt, és belenyomná a képébe.
Na és az "Apa kezdődik!". Hát annak a gyereknek addig verném a fejét a falba, amíg beszélni is elfelejt. És még sorolhatnám a hasonló debil reklámokat.

Most sokan biztos azt gondolják, elmebeteg vagyok, és van is benne valami. (XDDD) De a reklámoknak az lenne a dolguk, hogy arra késztessenek, megvegyem a terméket. Az egy dolog, hogy felfigyelek rá. Azt elérik ezekkel a kreténségekkel is. De hogy ettől nem fogom az adott cuccot megvenni, az teljesen biztos. Sőt! Végül azt is elérik, hogy már attól agybajt kapok, ha a terméket meglátom valahol.
Ezek után nem meglepő, hogy ha elkezdődik a reklámblokk, az ember pánikszerűen elkapcsol, vagy leveszi a hangot.
Viszont van egy-két olyan reklám, amit igenis érdemes megnézni. Gondolok itt például a méltán népszerű Soproni reklámra. Persze nyilván ettől sem fogok Sopronit venni, de szeretem nézni, mert ötletes, és mert hat az emberre.

Rengeteg kedvenc reklámom van. Nagy részük amerikai. Bár az amerikaiakat sokan utálják, és idiótának tartják őket (néha arra gondolok, nem is minden alap nélkül...), de azt meg kell hagyni, hogy ilyen téren nagyon is ötletesek.
Manapság a kedvenc reklámom a Heinekené. Hát az valami isteni! Persze ez is az a fajta reklám, amit vagy imádsz, vagy az agyadra megy. Szerintem azok a visítozó pasik haláliak. Mindig nevetek, ha meglátom, szerintem hatalmas. XD

Tök jó lenne, ha több lenne az ötletes, vicces reklám. Persze nem tetszhet minden mindenkinek. De azért gondoljunk bele, ki a fenének tetszenek az idióta öblítős reklámok? Csaj elmegy bulizni, a pasi persze, hogy a ruháját(!!!) fogja kiszúrni, hogy biztos új, mire a másik csaj előkap a semmiből egy üveg öblítőt, és közli, hogy nem új, azzal mosta. '-_- Vajon ki volt az az agybeteg, aki ezt kitalálta? Én nem hiszem, hogy ezt bárki szellemesnek, ötletesnek tartaná...
Na mindegy. Az idióta reklámok ellen nincs mit tenni, sőt igazából nem is kell. Akit nagyon zavar, az leveszi a hangot vagy elkapcsol. De azért érdemes figyelni, mert a sok szar között néha akad egy-egy gyöngyszem is.

Foci

Nem is tudom, hogy fogalmazzam meg a foci iránti érzéseimet. A foci mindig is szerves része volt az életemnek, bár 16 éves koromig nem volt annyira meghatározó. Apám nagyon szerette a focit, sokáig ő is játszott, és én mindig vele mentem olyankor. A meccseket is vele néztem, már egészen pici kislányként is az ölében ültem és "szurkoltam".
Kislányként persze nem igazán a foci maga kötött le, hanem az, hogy a drága apucival lehettem. Mindig is nagyon apás voltam, éjjel-nappal rajta lógtam.
Később, amikor már nagyobb lettem, ezek a meccsnézések lassan megszűntek. Már nem lógtam annyit apámon, barátnőim voltak, sokat játszottam, valahogy eszembe sem jutott a foci, nem foglalkoztam vele.
2004 júniusában a nagybátyámnál nyaraltam. Nagyon szerettem ott lenni, főleg az unokahúgom miatt, ekkor már sokadszorra voltam náluk. Imádtam az unokahúgomat, és sokat játszottam vele, de én ekkor már 14 éves kamasz voltam, és nem kötött le annyira a dolog, mint őt. Ezt ő is érezte, így inkább a barátnőivel játszott, én meg javarészt tévét néztem.
Egyik este szerettem volna megnézni egy filmet (nem emlékszem már, melyiket), de a nagybátyám elkapcsolta, mondván, ő az EB-t nézi. Persze nagyon ideges lettem, de valahogy ott ragadtam a tv előtt. Végül az egész EB-t végignéztem a nagybátyámmal.
Innentől tért vissza a foci az életembe. Persze most sem töltött be olyan jelentős szerepet, hiszen lefoglaltak ügyes-bajos kamasz dolgaim, de ettől kezdve ismét megsűrűsödtek az apámmal végigszurkolt meccsek. Bár a klubfutballra annyira nem figyeltem oda, ha néztünk egy meccset, annak a csapatnak szurkoltam, aki éppen szimpatikus volt. A legszimpatikusabb valamiért a Real Madrid volt.
Eljött a 2006-os VB, amit mondanom sem kell, végignéztem. Az olaszoknak szurkoltam, egészen a döntőig, az ominózus Materazzi-Zidane "párharcig". Mint már említettem, a Real Madrid volt a legszimpatikusabb a sok csapat közül, és pont Zidane volt a kedvencem. Persze először én sem értettem, miért is fejelte le az olaszt, de miután kiderült, onnantól Materazzival együtt az egész olasz válogatott elásta magát előttem, és azóta sem bírom őket. (Hát igen, mély nyomokat hagyott bennem az eset. XDDD)
Most ugrok egy kicsit, a 2008-as EB-ig. Nem volt régen, ugyebár. XD Nem is volt kérdéses, hogy végig fogom nézni. Eleinte a hollandoknak szurkoltam, de aztán feltűnt a spanyol csapat. Hogy milyen szépen játszanak, hogy milyen egységes a csapat, stb. Szóval sikerült elnyerniük a szimpátiámat, és a hollandok mellett nekik is szurkoltam.
Az EB után most nem "felejtődött el" valahogy a foci, és ez talán leginkább az internetnek köszönhető, hiszen most lehetőségem volt utánaolvasni a játékosoknak, meccseknek, kluboknak, válogatottaknak.
Így akadtam rá teljesen véletlenül a madridista.hu-ra. Elkezdtem olvasgatni a cikkeket, a fórumot, és valahogy ott ragadtam. Ez az oldal valahogy előhívta a régi szimpátiát, amit anno a csapat iránt éreztem, és "szurkoló" lettem, ha szabad így fogalmaznom. Bár nem vagyok egy fan, de figyelemmel kísérem a meccseiket és a csapat körül zajló eseményeket.
Szóval most ez van.
De amit igazából le akartam írni, csak most jön:
Van három focista, aki nagyon bejön nekem, mint pasi: David Villa, Fernando Gago, és Guti (utóbbihoz nem kérek kommenteket. XDDDD). Ezzel kapcsolatban rendszeresen megkapom, hogy csak a pasik miatt nézem a focit. Ez egyrészről igaz, mivel pasik játszák, ugyebár XD. Másrészt pedig nem értem, miért probléma az, ha feltűnik, hogy egy játékos jó pasi. Attól, hogy ez egy sport, és persze nem ez az elsődleges szempont, még nő vagyok, és nem tudok elsiklani szó nélkül egy jó pasi felbukkanása mellett. XD Persze ez nem jelenti azt, hogy csak azért fogok megnézni egy meccset, mert épp játszik az a pasi, aki tetszik, vagy nem fogom megnézni, mert nem játszik. Nem, erről szó sincs. Nem a pasinak szurkolok, hanem a csapatnak. De attól még, mert a pasikat idegesíti, ha egy nőnek tetszik egy focista (mert igazából szerintem erről van szó), nem fogom becsukni a szemem. Sajnálom, ez van. Ettől még nem leszek "divatszurkoló", végülis a foci valamilyen szinten 19 éve folyamatosan jelen van az életemben. Egyszerűen arról van szó, hogy nő vagyok, és megnézem a pasikat, és akinek ez nem tetszik, az elmehet a tudjahova.

(Bocsánat, ezt most muszáj volt kiírnom magamból, mert már nagyon idegesít a sok idióta, aki ezzel fáraszt. XDDDD)

Születésnapodra

Míg élünk, gyermekek vagyunk, s mégis látod, mindig haladunk
Az úton, mert menni kell még akkor is, ha maradni akarunk
Itt egy év, és ott egy újabb, de embertől ne várj újat
Korlátaikat hagyd nekik, te híd is vagy, és folyó is vagy
Rajtad mások átkelhetnek, ha akarnak, kinevethetnek
Szárnyad is van, repülni tudsz, így föléjük emelkedhetsz

Istenedhez, angyalodhoz, nem választott akarathoz
Álmaidhoz, szerelmedhez, maradj mindig hű magadhoz
Istenedhez, angyalodhoz, nem választott akarathoz
Álmaidhoz, szerelmedhez, maradj mindig hű magadhoz

Föld lakói remeghetnek, hódolhatnak félelemnek
De te szilárd lábakon állj, s maradj meg mindig ilyennek
Vedd a napot ajándéknak, amit mások pazarolnak
Ne vedd magadra, ha semmibe vesznek, nekem mindig ajándék vagy

Istenedhez, angyalodhoz, nem választott akarathoz
Álmaidhoz, szerelmedhez, maradj mindig hű magadhoz
Istenedhez, angyalodhoz, nem választott akarathoz
Álmaidhoz, szerelmedhez, maradj mindig hű magadhoz

Maradj mindig hű magadhoz, maradj hű adott szavadhoz
Álmaidhoz, szerelmedhez, így juthatsz igaz áldáshoz
S, hogy tűzhajóm, kedvesem lettél, ne számold, hogy mennyit léptél
Nem azt ünneplem, mióta, hanem azt, hogy megszülettél





Nagyon boldog 19. születésnapot kívánok az én drága Diámnak! Szeretlek! ^^

Április 11...

Egy vers...

Fegyverben réved fönn a téli ég,
kemény a menny és vándor a vidék,
halkul a hó, megáll az elmenő,
lehellete a lobbant keszkenő.

Hol is vagyok? Egy szalmaszál nagyon
helyezkedik a csontozott uton;
kis, száraz nemzet; izgágán szuszog,
zuzódik, zizzen, izzad és buzog.

De fönn a hegyen ágyat bont a köd,
mint egykor melléd: mellé leülök.
Bajos szél jaját csendben hallgatom,
csak hulló hajam repes vállamon.

Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén
szerelem szólal, incseleg felém,
pirkadó madár, karcsu, koronás,
de áttetsző, mint minden látomás.

És egy dal...

(Költészet napjára...)

Minden furcsa

Amíg gyerek vagy, és iskolába jársz, folyton azon jár az eszed, milyen jó lesz majd, amikor már nem kell. Nem kell reggel korán kelned, időben beérni a suliba, aztán szépen végigülni a tanórákat, majd hazajönni és tanulni, hogy aztán másnap kezdhesd az egészet elölről. Azt várod, hogy vége legyen, hogy végre felnőj, és azt csinálhasd, amit akarsz.
De aztán ahogy közeledik a végső pillanat, megrémülsz. Mi lesz most? Mi lesz velem, ha az iskola, a tanárok, az osztályközösség már nem áll mögöttem? Amikor már teljesen magamra leszek utalva?
Ha bekerülsz az egyetemre, megnyugszol. Nem is olyan rossz. Sőt! Az órarended nagy részét te állítod össze, itt már (elvileg...) csak azt tanulod, ami érdekel. Még bejárni sem kötelező (csak a szemináriumokra), azt is megteheted, hogy csak vizsgázni, ill. zh-t írni mész be. És ott van a rengeteg buli is! Úgy érzed, végre szabad vagy, csak erre vártál!
Aztán kezdenek jönni a problémák. Mondjuk az egyik tantárgyhoz csak angol nyelvű jegyzetek vannak. De te nem tudsz angolul, hiszen világ életedben németet tanultál. Most mi legyen? A tanárt rohadtul nem érdekli, ő leadta az anyagot, innentől kezdve a te dolgod, hogy megtanulod-e, és ha igen, hogyan. A csoporttársaidtól kérhetsz segítséget, persze, de nyilván senki nem fog neked száz meg száz oldalakat lefordítani... A végén pedig bemész zh-t írni, anélkül, hogy akár egy szót is tanultál volna. Természetesen nem a te hibád. De ezt a tárgyat akkor is buktad, és nem érdekel senkit. Tényleg nem.
Lassan kezded észrevenni a dolgok rossz oldalát is. Azzal, hogy alig vannak óráid, és általában azok sem egymás után, a rendszer teljesen eltűnt az életedből. Hétfőn fél háromkor van órám, oké, akkor alszom délig. Kedden nyolcra megyek, hatkor kelek. Hoppá, elaludtam, á, semmi probléma, úgysem hiányol senki. Majd letöltöm az anyagot a netről, vagy majd valaki átküldi.
A szüleid teljesen döbbenten néznek. Hát itt nem kell tanulni semmit? A gyerek egész nap itthon van, sose látok könyvet a kezében. Persze. Mert nem követelik meg. Minek tanuljak hosszú órákon keresztül olyan tárgyat, ami esetleg nem érdekel? Ha sikerül kiizzadnom egy kettest, az már tök jó. Sőt, ha tippelgetős (ikszelős, karikázgatós) zh lesz, még jobban is sikerülhet.
Szóval csak lógatod a lábadat. Telnek a hetek, a hónapok. Kezdesz rájönni, hogy hülyeséget csináltál. Nem akarsz itt lenni, nem akarod ezt tanulni. Úgy érzed, csak a drága idődet vesztegeted. Kétségbeesel, ha arra gondolsz, hány évet kéne még itt lenned - feleslegesen, mert úgysem fogsz ezzel foglalkozni. Elhatározod, hogy abbahagyod. És meg is teszed. Leadod a szakodat, visszakapod a tandíj egy részét, és nagyon elégedett vagy.
Egy ideig. Mert pár nap után rájössz, hogy nem változott semmi. Továbbra sincs értelme az életednek. Ülsz a szobádban, nézed a tévét, vagy a neten keresgélsz valamit, esetleg elmész a barátnőiddel. De mégsem történik semmi, mégsem teszel semmit, csak nézed, ahogy megtörténik és elmúlik körülötted minden. Feleslegesnek érzed magad, bezárva a négy fal közé, szinte fuldokolsz.
És nem ért meg senki. Az apád mérges rád. Nem akarsz tanulni, nem akarsz dolgozni, otthon döglesz egész nap, és nem csinálsz semmit. Ő azt hiszi, neked ez jó. De te tudod, érzed, hogy nem. Próbálod visszacsinálni, próbálsz magadnak elfoglaltságot keresni, valami jó munkát, egy nyelvtanfolyamot, szeptembertől valami jó sulit, akármit. Hogy legyen értelme. Hogy ne érezd magad feleslegesnek. Hogy végre csinálhass valamit, ami hasznos - vagy legalább te annak érzed.
Ezt sem érti meg senki. Eldobtál egy menő szakot, egy főiskolát(!!!) magadtól, egy nyelvtanfolyamért meg egy szakmáért, amivel valószínűleg nem fogsz elérni semmit.
Nem tudod megértetni velük, hogy amíg az egyetemre jártál, csak csapongtál, nem találtad a helyed. Nem érezted, hogy hasznos vagy, hogy jó, amit csinálsz, hogy kellesz valakinek. Hogy ha majd elvégezted a szakot, minden jó lesz. Csak a kétségbeesés volt. És meg is maradt.
De reménykedsz, hogy talán jobb lesz. Hogy most találtál valami olyat, ami tényleg érdekel. Arra gondolsz, talán nem vagy még elég érett az egyetemhez. De nem adod fel. Elhatározod, hogy vissza fogsz még menni. Majd két év múlva meglátjuk...

"Minden Egész eltörött..."

Milyen csonka ma a Hold,
Az éj milyen sivatag, néma,
Milyen szomoru vagyok én ma,
Milyen csonka ma a Hold.

Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.

Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jajszó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér.

Elegem van

Apám egy rohadék.
Nem vicc.

Tegnap délután jöttem haza. Apám dolgozott. Benéztem a hűtőbe, nem volt semmi kaja. Ez egyébként szokásos. Ő elviszi magának a kaját, én meg egyek vajas kenyeret. Már ha van vaj, és nem ötnapos száraz kenyeret hagy itt. Tegnap is így volt. Én viszont marhára éhes voltam. Találtam néhány szem krumplit, gondoltam kisütöm magamnak. Megpucoltam. Csak aztán vettem észre, hogy olaj sincs, hát miért is lenne? Úgyhogy ott hagytam egy tálban a krumplit, és ettem kenyeret.
Azt tudni kell rólam, hogy iszonyú béna vagyok. Egyáltalán nincs kézügyességem. Semennyi. Általánosban mindig meg akartak buktatni rajzból meg technikából, csak kegyelemből kaptam kettest, és ez nem vicc. Ráadásul most pucoltam életemben először kurmplit. Ezek után el lehet képzelni, hogy néztek ki azok a kurmplik... Nem mintha ez engem zavarna, úgyis megeszem, és csak az íz a lényeg.
Ma reggel hazajött apám. Kérdezte, mi jött rám, hogy krumplit pucoltam. Mondtam, hogy talán éhes voltam. Ő meg jól kiröhögött, hogy elfogyott az olaj. Hát rohadt vicces, tényleg.
Aztán délben nekiállt kisütni, és elkezdett baszogatni, hogy hogy néznek ki, meg hogy milyen béna vagyok. Mintha ő elsőre is tökéletesen csinálta volna! És amikor mondtam neki, hogy fogja be, még ő volt felháborodva, hogy milyen bunkó vagyok. Én vagyok a bunkó???? Akármit csinálok, az soha nem jó, mindig béna vagyok, nem vagyok jó semmire.
Aztán meg leosztott, hogy ne merjek így beszélni vele, mert ő az apám. Sajnos, mondtam. Na ettől megint elszállt az agya, és most megint ott tartunk, hogy takarodjak el innen.
Ezek után megkérdezte, hogy kérek -e krumplit. Nemet mondtam. Ő meg felzabálta az egészet, és most megint nem eszek egész nap, mert nincs itthon semmi.
(És mindenki nagyon csodálkozik, hogy csak 45 kg vagyok...)

Elegem van belőle, tényleg el fogok menni, akkor is, ha egy híd alatt fogok csövezni, és a szemétben kell turkálnom kaja után. Nem fogok tovább egy fedél alatt élni egy ilyen rohadékkal.

Beautiful

Boszorkányos este

Ma a halállal szembeültem
Ma nem merek elmenni hozzád,
holt kertbe bolygok kimerülten.

Ruhám csupa vér s éji harmat.
Ha megcsókolna most maró szám,
fekete seb verné ki ajkad.

Ma nem vagyok a fájdalomtul,
ma sírtam éjjeli tivornyán.
Csókéhes ajkam jajra torzul.

Hadd fussak, átkozott kísértet.
Boszorkányok közt nyögve, sírva,
sperűlovon vágok az éjnek.

Ma este megbotlok az útban,
s a hűvös, vékony, őszi holdfény
szétázott kalapomra csurran.

Ennyi

Kiiratkoztam. Visszakapok 120 ezret. (Talán) dolgozni fogok. Májusban elkezdem az olaszt (vagy spanyolt). Szeptembertől intézményi kommunikátornak tanulok.

...

Mikor a gyertyánk üszkösen ég már,
s sóhajba halnak az éjjeli szók,
vacogva vonaglik egybe az ajkunk,
s fáradt remegéssel újra sóhajtunk,
leszáll a csók,
a hajnali csók.

Oly édes e jégcsók. Álomba didergő
fázó derü, hajnali kósza titok.
Bús ködbe nyíló jégharmatu rózsa,
fáradt gyönyöröknek lángriasztója
a csók, a csók

a hajnali csók.

Ezt hallgasd:

"Boldog" szülinap

Ma van a szülinapom. Bizony. A 19.
Jó szar nap. Szokásos.
Szülinapi buli, mi? Jó vicc. Egész életemben egy volt. Asszem a 11. vagy a 12. szülinapomon. Az jó volt azért. Meghívtam a lány osztálytársaimat. Mind a hatot. Két fiút is, de csak az egyik jött el. Kajáltunk, meg táncoltunk Ámokfutókra meg UFO-ra. Anyám meg ott ült közben a fotelban, és nézett minket. X'DDDDD De jó volt.
Most meg itthon rohadok. Mint mindig.
Ajándékok? Öööö... hát apám annyira nem volt képben, hogy csak délután egykor jutott eszébe, mikor is leült a gép elé, a naptárra pillantott, és fölordított: "Neked ma van a szülinapod!" Nemá, tényleg? Aztán elrohant a boltba, és hozott egy ilyen gyorsfagyasztott pizzát vagy hogy mondják, meg egy bonbont. Boldog szülinapot!
Délután jött Dia, tiszta édes volt, hozott ajándékot. Bonbont meg virágot vázában meg Barbitól egy képet kis keretben. (Kiraktam Villus mellé. Jövő héten már Pepe mellett lesz. Focistás naptár, karácsonyra kaptam Grétától.)
Ja, Gréta meg múlt héten kifizette a jegyem Stand up comedyre, szülinapi ajándékként.
Elmentem Diával könyvtárba, meg kimentem vele a Budai Vámhoz buszt várni. Közben jött anyám, hagyott ajándékot. Tusfürdőt meg ilyen izét. Hajadra fújod és ki tudod fésülni. Avon Kids. Mindkettőnek olyan illata van, mint a rágónak. Hát asszem a 19 évemmel talán már túlnőttem az Avon Kids termékeken, na de sebaj.
Ennyi.
Aztán meg hallgattam neten rádiót, egyik haverom csaja csinálja. Kértem magamnak számot. Jee.
Meg olvasok, de nem tetszik, hát úgy tűnik, a gyerekkönyvekből is kinőttem már. Sajnos.
Holnap vb-selejtezők. Persze a tévé a Németország-Lichtensteint adja. Pföjj.
Vasárnap ööö szokásos izgalmak.
Hétfőn megyek kiíratkozni.
Aztán meg semmi.
Jeee.


Hallgasd.

Vége. Végre...

Ma végre eldöntöttem: abbahagyom az egyetemet. És nem érdekel, ki mit gondol. Lehet hülyének tartani, csak tessék. Most sokan lenéznek. Azt hiszik, azért hagyom abba, mert nem bírom csinálni. Ami igaz is. De nem azért, mert hülye vagyok hozzá, vagy mert túl nehéz. Hanem mert egyáltalán nem érdekel a dolog, és a későbbiekben sem óhajtok ilyesmivel foglalkozni. Magyarul nincs, ami motiváljon. Ez talán még nem is lenne olyan gáz, ha nem fizetnék félévente 250 ezer forintot ki rá. Akkor simán végigcsinálnám, maximum lenne egy diplomám, ami csak arra lenne jó, hogy a seggem kitöröljem vele. Akkor se lenne gond, ha lenne felesleges, kidobni való pénzem, de hát nincs. Úgyhogy abbahagyom. És innentől kezdve azt fogom csinálni, amit szeretnék, ami már évek óta az álmom: nyelveket fogok tanulni. Lehet kicsiségnek tűnik, és igen, persze, lehetne ezt úgy is, hogy mellette járok egyetemre, de sajnálom, nem megy. Már ott tartok, hogy a rosszullét környékez, ha előadáson ülök.
Inkább tanulok egy szakmát. Amitől persze már nem leszek "értelmiségi", meg menő egyetemista, és majd menő diplomás. De valahogy nem izgat. Inkább leszek egy "paraszt", akinek csak szakmája van, mint hogy egy olyan diplomával vergődjek, ami nem ér semmit, és ami nem is érdekel.
Amúgy ha minden jól megy, két év múlva, ha már meglesz a szakmám (most úgy gondolom, az intézményi kommunikátor egész jó lenne, de szeptemberig van még időm átgondolni és dönteni), szeretnék visszamenni az egyetemre. Persze nem erre a szakra. Vagy anglisztikára, vagy romanisztikára (olasz vagy spanyol). Attól függően, hogy hogy haladok a nyelvekkel, és hogy mihez lesz kedvem.
Hát majd meglátjuk.
A lényeg az, hogy mostantól a sarkamra állok, és nem fogok olyasmit csinálni, amit nem akarok, csak azért, hogy másoknak megfeleljek. Inkább élek az álmaimnak. Még ha végül nem is lesz belőlük semmi, akkor is tenni fogok érte, hogy legyen.
Megvalósítom önmagam.

Hallgasd meg.





Ki minek gondol, az vagyok annak...
Mért gondolsz különc rokontalannak?

Jelet látsz gyűlni a homlokomra:
te vagy magad ki e jelet vonja

s vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik,
mert fénye-árnya terád sugárzik.

Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról:
rajtam látsz törvényt sajátmagadról.

Okosnak nézel? Hát bízd magad rám.
Bolondnak nézel? Csörög a sapkám.

Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz;
ha oroszlánnak, nem menekülhetsz.

Szemem tavában magadat látod:
mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.

Gyűlölöm magamat

Hogy gyűlölöm magam! Mindig csak Én!
Változva folyton s mégis változatlan.
Tükörszobába járok. S száz alakban
másolja halvány képemet a fény.

Csak Én! Csak Én! A Végtelen egy Én!
Kié a szirtben szunnyadó szobor-más?
Arcom kacag belőle: hű - de olyan más.
Kié az árnyék a falon? - Enyém.

Nem gyűlöli úgy a rab tömlöcét,
hol örökös a végtelen sötét,
s magába rogyva ordít tártalan: -
mint ahogy én utálom önmagam!

Never too late...

Hallgasd meg.

Diának <3

A világ legédesebb, legszebb, legkirályabb, legjobb barátnőjének kívánok nagyon boldog névnapot! ^^

Szeretlek Dia! <3

„A jövő azokhoz tartozik, akik hisznek álmaik szépségében.”

Továbbtanulási gondok. Ezekkel legtöbbször a nyolcadikosok és a tizenkettedikesek szembesülnek. Milyen középiskolát, egyetemet, szakmát válasszak?

Világ életemben humán beállítottságú voltam. A reáltárgyak nekem sose mentek: matek, fizika, kémia, biológia, ezekhez én mind hülye vagyok. Amiben igazán jó voltam/vagyok, az a történelem, irodalom, és a nyelvek. Ezekhez van érzékem. A történelmet és az irodalmat imádtam, imádom. A nyelvek… háááát. 12 évig tanultam németet. Egy olyan nyelvet, amit soha nem akartam tanulni, és az évek során egyre jobban megutáltam. Mégis jó voltam belőle. Lehet, erre mondják, hogy van nyelvérzéke az illetőnek. Földrajzból is jó voltam, mert mindig is érdekeltek a távoli tájak, idegen kultúrák.

Először én is nyolcadikosként kerültem választás elé. Hogy mennyire nem fogtam még fel a dolog jelentőségét, és hogy mennyire nem volt még semmi elképzelésem a jövőmről, az világosan látszik abból, hogy milyen iskolákba jelentkeztem és milyen megfontolásból.
Négy iskolát jelöltem meg:
1. Közgazdasági szakközépiskola marketing szaka. Mert maga az iskola közel volt, és mert apám véleménye az volt, hogy ezzel majd jó sokat lehet keresni.
2. Építőipari szakközépiskola környezetvédő szaka. Mert a környezetvédő nagyon menőn hangzott, és mert vadiúj, frissen felújított iskolaépület várt (volna).
3. Kereskedelmi szakközépiskola kereskedelem szaka. Mert szép nagy uszoda tartozik az épülethez. (Amúgy nem tudok úszni.)
4. Egy barcsi szakközépiskola vízgazdálkodó szaka. Hogy miért? Egyrészt mert jól hangzott (persze gőzöm nem volt, mit is csinál egy vízgazdálkodó-amúgy most sincs), másrészt meg más város, kollégium, távol a szülőktől… ez nagyon vonzó volt.
Hát nem éppen gondosan megfontolt észérvek alapján döntöttem…

Végül a marketing szakon kötöttem ki. Eleinte nem is volt vele különösebb problémám. De ahogy a tanulmányaim előre haladtak, kijött, hogy teljesen hülye vagyok a közgazdaságtanhoz, a matematikához, és a hasonló tárgyakhoz. Szerencsére -közgazdasági szakközépiskola lévén- legalább a fizika, kémia, biológia és földrajz tárgyakat olyan minimális szinten tanultuk (egy-egy évig mindegyiket), hogy a hülyeségem itt nem volt annyira szembetűnő.

Közeledett az érettségi. Eddigre már tudtam, hogy nekem soha nem lesz közöm a közgazdaságtanhoz vagy a marketinghez. Így hát informatikából jelentkeztem érettségire közgáz-marketing helyett.
És itt jött el az idő, hogy a továbbiakon kezdjek gondolkodni. Mindenképpen egyetemre akartam menni, és az sem volt kérdés, hogy számomra csak a bölcsészettudományi kar jöhet szóba. De még itt volt a gond: melyik szakra menjek? Szívem szerint a történelmet választottam volna, de ezzel aztán nem sokra vittem volna. Végül rengeteg gondolkodás után (és itt már jóval megfontoltabb voltam, mint négy évvel korábban) három szaknál állapodtam meg:
1. Pszichológia
2. Szabad bölcsészet
3. Szociológia
A másodikat és a harmadikat csak mint vészmegoldást választottam. Az volt az elhatározásom, hogy pszichológus leszek. Érdekelt a pszichológia, sok ilyen témájú könyvet olvastam. Úgy gondoltam, nem jelent majd különösebb problémát a dolog.

Hát… igen hamar kiderült, hogy marha nagyot tévedtem.

Ugyanis rengeteg a biológia. Nem túlzok. Tényleg rohadt sok. Jó, tudtam én, hogy biológiát is kell majd tanulnom, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyit. Ráadásul eddigi tanulmányaim során nem szembesültem különösebben a biológiával, így csak most jöttem rá, mennyire nem érdekel. Kb. egy hónap elég volt rá, hogy meggyűlöljem.
Aztán a statisztika. Statisztika! Nekem, a síkhülye matekos fejemmel. Vicc.
Aztán az ilyen -számomra- megfoghatatlan tárgyak, mint például a Módszertan…

Egyszóval: az első félév végére rájöttem, hogy ez bizony nagyon nem nekem való. Most már eljutottam odáig, hogy elhatároztam: abbahagyom.

Igen ám, de akkor mihez kezdjek? Ami érdekelne, abból nem lehet megélni. Történelem, irodalom, földrajz… Mire megyek ezekkel?
Ott vannak még a nyelvek. Minden vágyam, hogy megtanuljak angolul, spanyolul, olaszul, finnül. Igen ám, de ez rengeteg sok pénzbe kerülne, hiszen csak nyelvtanfolyamok keretein belül tudnám ezt megvalósítani. Másrészt pedig önmagában a nyelvvel nem megyek semmire, mindenképpen kell mellé valami szakma, végzettség.

Szóval most itt tartok: tudom, hogy mit nem akarok csinálni. Azt is, hogy szívem szerint mit tennék, csak ez szinte teljességgel megvalósíthatatlan…

Mit kezdjen az olyan ember, aki nem ért semmihez? Vagy legalábbis semmi hasznoshoz? Mihez kezdjen, ha nincs pénze rá, hogy azt tanulja, ami érdekli?

Végezzek el egy olyan szakot/szakmát, ami nem érdekel, és végezzek majd olyan munkát, amit gyűlölök? Vagy legyek merész, és valósítsam meg az álmaimat? Igen ám, de hogyan…?

Ha valaki tudja a válaszokat, igazán közölhetné velem is. Mert én nem tudom. És csak keringenek a gondolataim körbe-körbe, és nem találnak megoldást… Ez elég nyomasztó és elkeserítő…

Vérből vizet, de minek?

Ma a kezembe került a régi naplóm, amit még 15-16 évesen vezettem. A bejegyzéseken kívül sok minden más is van benne, képek, cikkek, szövegek, ami éppen megragadott, mind összegyűjtöttem benne.
Ezek között találtam ezt a cikket is. Egy újságból vágtam ki, és ragasztottam be a füzetbe. Akkor nagyon megfogott, és még most is nagyon igaznak érzem. Gondoltam megosztom veletek is. Íme:

Vérből vizet, de minek?

"Ordenáré emberi szokás, hogy vágyódunk valamire eszetlenül, küzdünk érte és epekedünk, amikor meg már megszereztük, az értéke rohamos zuhanásnak indul. Egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy már hozzá sem nyúlunk. Biztos pár lányolvasónak most az a fiú típus ugrott be, aki miután vízszintesbe helyezte az áhított nőszemélyt, rekordsebességgel felejti el a telefonszámát. Szemétség? Lehet. Mégis gerincesebb, mint amire mi, nők folyamodunk néha.

Amikor anno megpillantottad álmaid pasiját a suliban, torkodon akadt a minden. Igazi vadállat volt, annyira más, mint a többi softie. A punkos sérója, az őrült cuccai, a tűhegyes piercing a köldöke alatt, amit a kosarazásnál fellibbent pólója alól hesszeltél ki a tesi teremben. Váuuu. Utána meghallottad a suli bulin, ahogy játszik a basszusgitáron, és onnantól tudtad, elvesztél. Minden vágyad az volt, hogy egyszer ő is észrevegye, neked is van piercinged… a nyelvedben.

Ahogy ez ilyenkor lenni szokott, ő tökéletesen átnézett rajtad, hiába volt minden csel, minden plusz művtöri fakultáció, amire puszta szorgalomból jártál be, csakhogy egy levegőt szívhass vele.

Egy szép napon azonban melléd ült és megmutatta a rajzait. Úgy érezted, életed legszebb pillanata volt, amikor meghívott a kosármeccsére, és az álmod teljesült, amikor végre egy örökkévalóság után megcsókolt egy délután.

A sors kegyeltjének érezted magad, hisz annyi gyötrelmes, eredménytelen vágyakozás után, a tied volt álmaid fiúja, a vadóc punk, az egyedi. Innentől jött a kapcsolat mesekönyv fejezete (én így hívom). Amikor minden cukor rózsaszín, idült mosoly az arcotokon, homályos és kacér pillantáshegyek, izgis, csikizős és intim zizzenetek halomra. Ott ültél a próbákon, lested a száját, ahogy énekelt, ahogy rázta a punk haját. Belezúgtál, mint a huzat, pedig nem volt az a kiköpött romantikus srác. Nem gügyögött, nem mondta percenként, hogy szeretlek, de írt neked egy dalt és minden őrületben benne volt! Tiétek volt a világ!

Egy napon a barátnőd hatalmas csokor virággal jött suliba, amin apró cetli fityegett, mézesmázos szavakkal. Egész órán a hátsó padban pusmogta el neked a csaj élete legromantikusabb és mesésebb hétvégéjét, amit az ő „Gyúró Rudi” hercegével töltöttek a világvégén elbújva.

Visszagondolva sosem jöttél rá, volt-e ennek az incidensnek bármi köze ahhoz, hogy aznap a pasid fejéhez vágtad, hogy sosem kaptál még tőle egy szál gazt sem. És szerelmes levelet sem, pedig az „összes” barátnődet ilyesmivel kényezteti a barátja. Ő pedig állt és nézett rád nagy szemekkel. A következő próbáján, a neked fenntartott széken egy sárga tulipán pihent. Te mégsem tudtál neki igazán örülni. Hazafelé ugyan megköszönted a gesztust, de hozzá kellett fűznöd, hogy ez így már nem az igazi, hiszen te rágtad a szájába a virág ügyet. És időről-időre valahogy semmi sem volt már az igazi számodra. Minden megnézett csöpögős film után megkapta a szegény srác, hogy bár minden pasi úgy tudna bánni a nőkkel, mint Jude Law. Ha éjszaka a túloldalára mert fordulni, hátat fordítva ezzel neked, másnap reggel az iskola bejáratáig hallgathatta, hogy ő már nem is vonzódik eléggé hozzád. Néha érezted ugyan, hogy túllősz a célon, de azzal nyugtattad magad, hogy egy kapcsolatban nagyon fontos, hogy őszintén kimond a vágyaidat, gondjaidat. A pampogás minden napossá vált. „Nem bújsz, nem gügyögsz, nem írsz napi 20 sms-t. Megint csak a hülye zenéd, meg a dedós haverjaid!” A viták egyre gyakoribbak lettek, hiszen a srác védekezett. Ő sosem nyáladzott és műudvarolt, és most nem érti, miért kéne hetente giccses képeslapokkal ellepnie, amiken gyárilag rágépelt érzelmek villognak. A reakciód minderre: „Azért nem érted az igényeimet, mert már nem szeretsz eléggé.”

És a vadóc fiú megtörik. Kizárólag a te kedvedért. Próbál finomulni, és a kedvedben járni, kiizzadja azt a rohadt képeslapot, a puccos éttermet, az összetapadva alvást. Te pedig boldog vagy. Egy hónapig. Mert utána valahogy már nem azt a srácot látod magad mellet, akiért úgy kalapált a szíved, aki megvadított az egyediségével és vadságával. Már a piercing sem izgis, amikor a köldökötök összeér, hiszen már alig ér össze. És amikor látja, hogy boldogtalan vagy, pedig már a lelkét kitette, és rákérdez az okára, fanyarul közlöd vele: „Tökre megváltoztál, teljesen más vagy, mint régen!”

A barátodnak itt szakad el a cérna, neked meg csak estére esik le, hogy komoly baj van, amikor már éjfélre jár, és csak nem akar jönni az a bocsánatkérő sms. Talán leesik majd, hogy az a megváltozott fiú, aki neked már nem volt a régi, és aki tegnap óta nem veszi fel a telefont, egy erőszakosan betört bábu volt, akit te faragtál abból az őrült, vad és egyedi fiúból, aki elállította a lélegzetedet pár hónapja a suli folyosóján. Azzal, amilyen volt, úgy, ahogy volt. Idővel megérted majd, hogy nincs az a meglepi, az a szép szó és mézédes vers, ami többet adna egy emberből, mint egy őszinte csók, mint egy ölelés, vagy egy értelmetlen szövegű dal, amit napokon át neked írt a gitárján. Legkésőbb akkor megérted majd, amikor a barátnőd sír a válladon, mert a csöpögős „Gyúró Rudija” miszlikbe csalta.

Akinek volt közületek már barátja, mindannyian megpróbáltuk megtörni valamennyire. Emberi tulajdonság, leginkább női. Amíg mi a kacér csábító vadcicából, amivel elcsavartuk a fiúnk fejét, idővel automatikusan hiperérzékeny mártírrá válunk, addig a srácok szeretik megőrizni egyéniségüket, és igaziból minden vágyuk, hogy te is ezt tedd.

Tanuljunk meg valakit úgy elfogadni és imádni hosszú idő után is, csajok, ahogyan és amiért azt az első nap tettük, hisz ugyanaz az elképesztő fiú áll előttünk ma is. Néha a legnehezebb dolog valakit úgy szeretni, amilyen, minden női agy irányította átformálási húzások nélkül. Mégis ez az egyetlen útja annak, hogy a legigazabb és a legcsodálatosabb érzésekben részesülhessünk, amit valaki irántunk táplálhat. Tanuljuk meg ezt értékelni. Értékelni, és vágyódni azután, ami a miénk.”

(írta: Varga Szilvia)

Hogyan öljük meg magunkat?

1.§
Jól képzett öngyilkos soha még csak célzást sem tesz öngyilkossági terveire. Aki meghalási szándékáról beszél, az két hatást ér el ismerősei körében :
Amíg él : "Csak jártatja a száját, úgyse meri megtenni!"
Amikor meghalt : "De sokáig lamentált, amíg rászánta magát!"
Halálunk mindenkinek legyen meglepetés, életünk frappáns zárópoénja.

2.§
Soha nem szabad búcsúlevelet írni. A búcsúlevél hiteltelenné teszi életünket és halálunkat. Ha még van mondanivalónk az élők számára - mondjuk el nekik. Ha még maradt ütésünk és simogatásunk - üssünk és simogassunk. De "visszaszólni a megsemmisülésből" - ez szánalmas és megvetésre méltó. Azt bizonyítja, hogy gyávák voltunk cselekedni életünkben és
elnémulni halálunkban. Ha halálunk nem elég büntetés azoknak, akiket meg akartunk büntetni szeretetükért, akkor egy szemrehányó levél aligha kelt nagyobb bűntudatot bennük. De gyanúba kerülünk, hogy ezen a primitív módon még egy kicsit tovább akarunk élni.

3.§
A tisztességes öngyilkos nem végrendelkezik. Nincs komikusabb annál, mint amikor egy ember az örökkévalóság kapujából visszafordulva, még gyorsan polgári jogi ügyeket bonyolít. Ne röhögtessük már ki magunkat.

4.§
Öngyilkosságot soha nem követünk el családi, vagy ismeretségi körben. Önkéntes halálunk csak a legzártabb magánügyünk lehet. Ezért az öngyilkos utazzon el meghalni, a legjobb, ha külföldre távozik. Erre a célra még kölcsönt is szabad felvenni.
Hátrahagyott javainkból majd megtérítik az illetékesek. Az ember ne spóroljon a halálán.

5.§
Esztétikusan kell megölnünk magunkat. Jó ízlésű ember nem csinál horrorfilmet a halálából. Ezért szigorúan tilos :
- mindenféle tárgyat magunkba szúrni, ereinket felvágni, mert a seb, az alvadt vér gusztustalan.
- felakasztani magunkat - mert a kilógó nyelvű, püffedt, fekete arcú hulla ijesztően csúnya és groteszk.
- kinyitni a gázcsapot, vízbe ugrani - ugyanezért.
- levetni magunkat valamilyen magas épületről - mert az eldeformálódott test méltóságát vesztett és értelmetlen húshalmaz.
- gyógyszereket, vegyszereket enni nagyobb mennyiségben, mert öntudatlan állapotunkban könnyen magunk alá csinálhatunk. Sőt, ha ügyetlenek vagyunk, halál helyett csak meghülyülünk és életfogytiglan ápolnak minket.

6.§
Ezért az elegáns ember, aki ad az esztétikumra, a kezdetleges módszerek helyett :
- Éhen hal. ( Egyáltalán nem kell enni, két-három nap múlva már nem érzünk éhséget. Kellemesen bágyadtak leszünk.
Közben igyunk, de csak tiszta vizet, hogy ki ne száradjunk, mert nagyon kellemetlen és rossz szagú (acetonos) lesz a
leheletünk. A végén egyre többet fogunk aludni, majd "szívgyengeségben" [ általános keringési összeomlás ] csöndesen és
valószínűleg álmunkban elhalálozunk.)
- Megfagy. (Egy üveg jó konyak társaságában elheverünk egy havas erdei tisztáson, és addig nézzük a csillagokat, amíg ringató kábulatban átsuhanunk a nemlétbe.)

7.§
Öngyilkosságból csak jelesre szabad vizsgázni. Vagyis meg kell halni. Akit pótvizsgára utasítanak megmentés útján - az süllyedjen el röstelkedésében. Nem komoly ember. Az élők között van a helye.

8.§
Az elkeseredettség, a kétségbeesés a legkevésbé alkalmas lelkiállapot arra, hogy befejezzük életünket. Ilyenkor csak dilettánsok követnek el öngyilkosságot. E szabály hátterében a következő megoldás lappang :
Materialisták számára : Életünk ritmusosan lélegzik, mint minden, ami él. Van dagálya és apálya, felemelkedése és
alázuhanása. Létünket a paradoxon nagy törvénye szabályozza, amely azt tanítja, hogy mennél nagyobb erővel taszítanak a körülmények lefelé, annál inkább megnövekszik a felhajtóerő, és előbb-utóbb érvényesül. Éppen úgy, mint amikor egy parafadugót nyomunk a víz alá. Ezért aki a kétségbeesés mélypontján öli meg magát, bizonytalan szívvel lép ki az életből, mert sejti, hogy a dolgok közeledő jóra fordulásáról mond le.
Idealisták számára : Végül mégsem lehet tudni, hogy nincs-e a dolgoknak odaát folytatása. S minden vallás és misztika egyetért abban, hogy változtatni - önmagunkon, kapcsolatainkon, érzelmi állapotainkon - csak itt, e földi életben lehet. A túlsó síkon csak szemlélet van és megítélés.
Ezért a dilettáns öngyilkos a leggonoszabb csapdába esik bele: épp azt az elviselhetetlen lelkiállapotot konzerválja időtlen időre, ami elől az öngyilkosságba menekült.

9.§
Ezért akkor kell megölnünk magunkat, amikor elégedettek és boldogok vagyunk. Egyedül ez az öngyilkosság hiteles, mert bizonyítja, hogy nem gyávaságból, menekülésképpen vagy önútálattól sarkantyúzva távozunk az élők sorából, hanem azért, mert megvetjük az életet amúgy egészében, örömeivel és sikerajándékaival egyetemben. Az ilyen öngyilkosságot soha nem bánjuk meg, és példaképpé válhatunk minden idők utánunk következő öngyilkosai számára.

(Popper Péter)



*Megjegyzés: nem szeretném, ha a fent leírtakat bárki is komolyan venné vagy szó szerint értelmezné. Vagy innen merítene ötleteket magának. Ez egy "vicc", egy ironikus írás, ami szerintem nagyon is aktuális az egyre szaporodó divatdepressziós "jajjdeszaréletemvanmegakarokhalni"-féle szerencsétlen hülye gyerekek miatt..."

Semmiért Egészen

Hogy rettenetes, elhiszem,
de így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
vagy a törvény mit követelnek;
bent maga ura, aki rab
volt odakint,
és nem tudok örülni, csak
a magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku: nékem
más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
minden egyéb;
én többet kérek: azt, hogy a
sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg
s fáradt vagyok;
kivánlak így is meglehet,
de a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
elcsitíthass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
és áldozat
örömét, és hogy a világnak
kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,
külön, neked,
míg magadra gondolni mersz,
míg sajnálod az életed,
míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
halott és akarattalan:
addig nem vagy a többieknél
se jobb, se több,
addig idegen is lehetnél,
addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak
még jó lehet;
törvényen kívül, mint az állat,
olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
ne élj, mikor nem akarom;
ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
börtönt ne lásd;
és én majd elvégzem magamban,
hogy zsarnokságom megbocsásd.

(Szabó Lőrinc: Semmiért Egészen)

Mindig is imádtam ezt a verset. Mert van benne valami... nem is tudom mi. Nem az a tipikus szerelmes vers, és mégis: benne van minden.
Emlékszem, amikor először "találkoztam" ezzel a verssel: kis kilencedikes voltam, akit éppen nagyon nem kötött le az irodalomóra, jobban mondva az Odüsszeia elemzése, így unalmában az irodalomtörténeti atlaszt lapozgatta. Minden oldalon volt egy-két idézet vagy versrészlet az adott korszak neves alkotóitól. Mindegyiket elolvastam. És akkor, az egyik oldalon láttam meg. Igaz, csak a második versszakot. De már ennyi is elég volt hozzá, hogy megfogjon, hogy áthasson teljesen. Rohantam is a könyvtárba, hogy elolvassam az egészet. Imádtam rögtön. A kedvencem lett.
Ahogy teltek az évek, egyre több verset olvastam, egyre több kedvencem lett, de ez mindvégig megmaradt. Tizenkettidekesként is, ha már nagyon untam a tételeket, vagy az osztályfőnök prédikációit, kinyitottam a szöveggyűjteményt, és valahogy mindig ennél a versnél kötöttem ki. Pedig akkor már rég kívülről tudtam. Mégis képes voltam/vagyok százszor is elolvasni.
Ma valahogy megint eszembe jutott. Sajnos nincs Szabó Lőrinctől verses kötetem, de szerencsére a versek nagy része már fent van neten. Beírtam a Google-ba. Meg is találtam. És találtam egy blogot is.
A nő, aki írta, teljesen kiakadt a versen. Hadd idézzem, mit írt róla (remélem, nem fog megharagudni érte):
"A minap újra kezembe került Szabó Lőrinc Semmiért egészen című verse. Középiskolában olvastam utoljára és emlékszem: borzadtam tőle. Most kiváncsian, várakozással telve olvastam újra, vajon most is olyan heves, elutasító érzelmeket vált ki belőlem, mint egykor?
Be kell, hogy lássam, 25 évesen is csak bőgni van kedvem tőle.
Miféle ember az, aki ilyet ír a kedvesének? Annak az embernek, akit állítólag szeret? Miféle férfi az, aki ilyet kér?
Szerintem határtalanul kegyetlen, önző és öntelt ember. Ezt pedig nem menti fel az sem, hogy őszinte."
Kegyetlen, önző és öntelt ember lenne? Lehet. Egy kegyetlen, önző és öntelt ember, aki SZERELMES. És csak magának akarja azt, akit szeret. Ez valóban kegyetlenség? Én nem gondolom. Tény, hogy azt követeli a kedvesétől, adja fel magát érte teljesen. Igen, ez önző, gusztustalan, soviniszta dolog. De vajon az utolsó két sor nem annak az ígérete, hogy megkapja érte a viszonzást? Mert szerintem az.
Persze lehet, csak én látom így.
De miért kell, hogy egy szerelmes vers feltétlenül rózsaszín legyen? Miért ne lehetne kegyetlen? Sokszor a szerelem is az. Sokszor az ember is az. Önző, öntelt, kegyetlen, aki azt bántja meg, akit a legjobban szeret.
Hogy miféle ember az, aki ilyet ír? Röviden és tömören: emberi.
Számomra többet ér az olyan vers, ami őszintén, "kegyetlenül" feltárja az igazságot, mint az olyan, ami rózsaszín ködfelhőbe burkolja azt.
És ha már ennyire a kegyetlenségnél tartunk: álljon itt végül a legkegyetlenebb szerelmes vers, amit ismerek:

Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.

Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.

És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsuztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeiből egy nőre.

Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben,
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.

Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.

(Ady Endre: Elbocsátó, szép üzenet)

Stand up comedy

Gondolom mindenki látott már legalább egy részt (vagy csak pár percet) az RTL Klubon futó Showder Klubból. Aki mégsem ismeri, annak dióhéjban: humoristák önálló "miniestjei", hogy úgy mondjam. Egy műsorban általában hárman lépnek fel, + 1, aki felkonferálja őket. Iszonyú jó poénokat nyomnak, az ember szakad a röhögéstől. XD Nos, én rendszeresen nézem (vagyis néztem, mivel januártól már valamiért nincs műsoron - remélem ez csak ideiglenes állapot...), és lelkes híve lettem a műsornak is, a fellépőknek is. (Két kedvencem Beliczai Balázs és Kiss Ádám.) Ezek a humoristák a Dumaszínházzal rendszeresen járják az országot is, klubokban, bárokban, és egyéb helyeken lépnek fel.
Múlt héten szerdán felmentem MSN-re, és megláttam Gréta személyes üzenetét, ami a következő volt: "Aki akar ma jönni stand up comedyre, írjon!" Persze rögtön letámadtam, hogy hol lesz, mikor, kik, mennyiért, stb. Kiderült, hogy még aznap lép fel KAP (Kovács András Péter) és Beliczai, a BTK aulájában. Természetesen azonnal rohantam jegyet venni. (Na jó, nem pont azonnal, először még Diával elmentünk könyvtárba is. XD) A jegy csak 800 ft volt, ennyiért úgy gondoltam, abszolút megéri. (És mint kiderült, igazam is lett. XD) Diával kissé elszórakoztam az időt, így nem volt időm se átöltözni, se valami elfogadható külsőt varázsolni magamnak, sőt, még a táskámat se tudtam letenni, így cipelhettem A gyűrűk ura három kötetét magammal... XD A műsor hétkor kezdődött, én talán negyedkor értem oda, mert úgy volt, hogy hatkor találkozunk Grétával a radiátornál (XD), de persze én lekéstem a buszt, rendes szokásom szerint. Az ajtónál elő kellett szedni a jegyet, meg a diákigazolványt, ami nekem eltartott egy darabig, mivel a kezeim kissé fagyott állapotban voltak. XD Végre sikerült, kaptam egy pecsétet a kezemre, és mentem leülni Grétáékhoz, akik már bőszen integettek nekem. XD Elég sokan eljöttek, megtelt az aula. Pár perces késéssel kezdtek, de nem volt gond, elszórakoztattuk mi magunkat. XD A sorrend a következő volt: Beliczai-KAP-Beliczai-KAP. Nagyon-nagyon-nagyon jók voltak, szétröhögtük az agyunkat, nagyon megérte elmenni. Mindenkinek tudom ajánlani, ha tehetitek, menjetek el. (A Dumaszínház honlapján fent vannak az időpontok és a helyszínek.)
Műsor után Gréta szeretett volna képet csinálni Balázzsal, csak nem mert odamenni hozzá. Nem volt idő, hogy rábeszéljem, mert már mentek kifelé, úgyhogy kivettem a kezéből a fényképezőgépet, odaszaladtam Balázshoz, és megkértem, hadd csináljunk vele képet. Nagyon kedves volt, simán belement. Kijött velünk az előcsarnokba, mindhármunkkal csináltunk képet. Eddigre már többen körülállták, az én példámon felbuzdulva ők is szerettek volna képet vele. Balázs nagyon kedves volt, mindenkivel készségesen fotózkodott, aláírásokat osztogatott, poénkodott. Mi is kértünk aláírást. Nálam nem volt papír, csak a Fernando Gagos órarendem. Mit volt mit tenni, hát aláírattam azt, gondoltam, maximum totál hülyének néz, ami elég gyakran meg szokott történni velem. Mármint hogy hülyének néznek. XD Először ő is kicsit furán nézett, de simán aláírta, közben még egy poént is elsütött. ("Ejj, de jól nézek ki ezen a képen!" X'DDD) Ez után KAP-ot is szerettük volna letámadni, de ő rögtön kirohant a kocsiba, és ott várta, hogy végre elinduljanak. Hát... nem lehet mindenki egyformán jófej... Hazamentünk, Gréta átküldte a képeket, hát elég viccesek lettek. XD Be is rakom ide az egyiket.
Szóval, ha szeretnétek egy jó estét, sok nevetéssel, akkor irány a Dumaszínház! Nem fogjátok megbánni, az tuti. :D

Dolgok

Az utóbbi pár napban történtek dolgok, amiken elgondolkodtam.

Először is a nagy port kavart késeléses ügy. Gondolom, senkinek sem kell részleteznem a dolgot…
Engem nem az „háborított fel”, (így idézőjelben, mert igazából nem vagyok felháborodva), mint a legtöbb embert, hogy „megint a cigányok”. Azon sem lepődtem meg, hogy ilyesmi megtörténhet. Ebben az országban, ebben a világban ez már abszolút nem meglepő. Azt is mondhatnám, hogy nagyjából hidegen hagyott a dolog. Persze nagyon sajnálom szerencsétlent/szerencsétleneket, nem arról van szó, hogy nem.
Igazából én azon gondolkodtam el, ahogy a többi ember hozzááll ehhez a dologhoz. Jó pár fórumon és oldalon olvastam hozzászólásokat, és egészen ledöbbentem, mennyire messzire képesek elmenni egyesek. Néhány helyen még a népirtás gondolata is felvetődött. Na, hát ez azért túlzás, és nem is kicsit. Azt gondolom, ha nem cigányok követték volna el, akkor fele ennyire sem lenne felfújva az ügy. Az biztos, hogy senki sem követelné, hogy irtsák ki a magyar népet, ha magyarok tették volna. Mondjuk ezen sem lepődtem meg különösebben, a rasszizmus elég általános dolog. Meg amúgy is, az ilyen fórumokra általában a legidiótábbak írkálnak (tisztelet a kivételnek).
De ez a marhaság, amivel MSN-en szembesültem... Hát az agyam eldobtam tőle, komolyan!
Történt ugyanis, hogy egyik nap hajnaltájt épp készültem kikapcsolni a gépet, amikor láttam, hogy egy srác írt nekem. Ez azért is meglepő volt, mivel soha nem beszéltem még vele, másrészt meg mi a fene juthat eszébe hajnali egykor, amit feltétlenül közölni kell velem?
Rendkívül fontos mondanivalójának lényege az volt, hogy ha együtt érzek a tragédia áldozataival és családjukkal, és nekem is elegem van a „cigánybűnőzésből”, akkor tegyek egy X-et a nevem mellé, így fejezve ki szolidaritásomat.
Az rögtön látszott, hogy ez valami hülye körüzenet. Nem is foglalkoztam vele.
Azonban másnap, mikor bejelentkeztem, láttam, hogy nagyjából minden második partnerem neve mellett egy X szerepel. Aznap ezen emberek nagy részétől megkaptam a körüzenetet. A végére már annyira ideges lettem, hogy kiírtam személyes üzenetnek: aki még egyszer elküldi nekem ezt a marhaságot, azt letiltom.
Most felmerül a kérdés, vajon miért idegesít ez engem ennyire?
Nos, azért, mert undorítónak tartom az ilyen dolgokat. Amikor történik valami szar dolog, és az emberek megjátszák, hogy fúúúú de nagyon együtt éreznek, és fúúúú de nagyon összefognak, és az ilyenekkel azt sugallják, hogy ők mennyire jó emberek. Aztán ha egy embert látnak a földön feküdni, inkább átmennek az út túloldalára, csak hogy ne kerüljenek a közelébe. Ha ugyan bele nem rúgnak egyet. Alapvető emberi érzések nincsenek meg bennük, de azért az ilyen szarságokkal kiidegelik a normálisabb embereket. Mert ugyan mitől lesz jobb annak a szerencsétlennek vagy a családjának, ha én egy X-et teszek a nevem mellé? Pláne MSN-en? Ahol az égvilágon senki sem látja a partnereimen kívül. És az talán segít rajta, hogy ezzel zaklatom az összes partneremet? Hát rohadtul nem.
A véleményemet most sem rejtettem véka alá. Nem is szokásom. Ennek köszönhetően megkaptam, hogy egy érzéketlen tuskó vagyok, és hogy előre sajnálják azokat az embereket, akiket majd én fogok kezelni, ha egyszer pszichológus leszek.
Ami vicces.
Végülis annyi a lényeg, hogy nem csak a média által felfújt dolgokat kéne észrevenni. Hanem a többi szar dolgot is, ami a világban van. Mert rengeteg van. Csak éppen az emberek, ha valami nem folyik még a csapból is, inkább becsukják a szemüket-fülüket, és nem foglalkoznak vele. Mert az könnyebb. Ha meg valami hasonló történik, ami „megrázza” az egész országot, X-et tesznek a nevük mellé, aláírásokat gyűjtenek, tüntetnek, ami éppen tetszik. És ettől olyan emberiek lesznek.
Hát csak gratulálni tudok, emberek…




Más. Nagyon érdekes. Sőt, döbbenetes.
Etika című kurzuson pszichológus etikával foglalkozunk. Ehhez kapcsolódóan megnéztünk egy dokumentumfilmet.
Ez a film dr. John Money híres kísérletéről szól.
Money ugyanis feltételezte, hogy a velünk született nemi identitásunk, tehát biológiai nemünk, a neveléssel felülírható. Vagyis ha nekem fiam születik, de én az elejétől fogva lányként nevelem, akkor ő lány lesz. Lánynak fogja gondolni, érezni magát, attól függetlenül, hogy biológiailag fiú.
Hermafrodita kisgyermekeken végzett vizsgálatai során jutott erre a következtetésre. A hermafrodita csecsemőknél ugyanis eldöntik, hogy lányként, vagy fiúként élje le az életét, és innentől kezdve ennek megfelelően nevelik.
Ahhoz azonban, hogy a hipotézisét bizonyítani tudja, egy „igazi” fiút vagy lányt kellett volna „átnevelnie”, ez azonban érthető okokból nem volt kivitelezhető.
Egészen Bruce-ig.
Egy fiatal házaspárnak fiú ikrei születtek, akiket körülmetéltek. Azonban „kis” hiba csúszott a dologba: szegény Bruce-nak gyakorlatilag levágták a hímvesszőjét.
Dr. Money javasolta a szülőknek a nemátalakító műtétet. Szerinte ha lányként nevelik fel, elkerüli azokat a megaláztatásokat, amik e miatt a dolog miatt érnék.
A szülők belementek a dologba, a műtétet sikeresen végrehajtották. Bruce ettől kezdve Brendaként élt tovább. Persze egy pszichológus folyamatos megfigyelése mellett. Hormonokkal kezelték, hogy tényleg nőies is legyen, stb.
Az első néhány évben úgy tűnt, a dolog sikeres. Dr. Money publikálta az esetet, ezzel nagy port kavarva a tudományos körökben.
Ugyanakkor ezzel párhuzamosan más kutatások is folytak. Egy orvos ugyanis azt állította, a biológiai nemünket nem lehet megváltoztatni. Azt feltételezte, hogy a női és a férfi agyban van egy terület, ami a két nemnél különbözik, és ami tulajdonképpen meghatározza, férfiak vagyunk –e, vagy nők.
Először patkányokon végeztek kísérleteket. Vemhes nőstények méhébe tesztoszteront jutattak. A megszületett nőstény patkányok nemi szerve a hímekéhez hasonló lett, és a hímekhez hasonlóan viselkedtek, tehát párosodni próbáltak a normális nőstényekkel.
Ez után patkányok agyát milliméterről milliméterre átvizsgálva végül találtak egy területet, aminek nagysága a hímek agyában nagyobb, mint a nőstényekében: ez a terület felelős a nemükért.
Ezt a területet később az emberi agyban is felfedezték.
Transzszexuálisok agyát vizsgálva felfedezték, hogy a magát nőnek érző férfi agyában ez a terület kisebb. Ha tehát a férfi agyában kisebb (illetve a nő agyában nagyobb), akkor az illető transzszexuális lesz.
Visszatérve Brendához: ahogy teltek az évek, egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy nem érzi magát jól lányként. Nem játszott lányos játékokat, nem voltak barátnői, stb. Ezt a pszichológusa is észrevette, és jelentésében meg is írta dr. Moneynak, aki azonban ezt „elfelejtette” megemlíteni publikációiban…
Amikor Brenda 13 éves lett, szülei megszakították a kapcsolatot dr. Moneyval. Brenda kamaszkora, finoman fogalmazva nem volt túl könnyű, hiszen szegény fiúnak érezte magát, fiú akart lenni… Szülei végül 14 éves korában elmondták neki az igazságot. Ettől kezdve Brenda Davidként élt tovább.
Hallott ugyan dr. Money kísérletéről, de azt nem tudta, hogy tulajdonképpen róla van szó. Amikor ez mégis a tudomására jutott, a nyilvánosság elé állt, és elmondta, hogy ez azért mégsem egészen úgy alakult, ahogy az orvos állította…
Ebben a dokumentumfilmben is beszélt. Műtétekkel „helyrehozatta” magát. Megnősült, és feleségével együtt nevelik annak három gyerekét.
A film itt ér véget kb. Gondolhatnánk, hogy végül is minden jóra fordult, megvan a „hepi end”.
Azonban látszott rajta, hogy nincs minden rendben vele: a gesztusain, azon, ahogy beszélt, mindenen. Na meg folyamatosan bagózott…

A filmhez kaptunk egy kérdéssort is. Az utolsó kérdés az volt, hogy szerintünk mi lett a dolog végkimenetele Davidre nézve. Nem sokan írtunk pozitív dolgokat…
Miután beadtuk a kérdéseket, megkérdeztük a tanárnőt, végülis mi lett Daviddel.
Öngyilkos lett.
Ami azt gondolom, nem túl meglepő…



Nem is fűznék hozzá többet a dologhoz. De azért nagyon elgondolkodtató, nem?