Tegnap

Nemrég elhatároztam, hogy nyitottabb leszek, megpróbálok legalább néha egy kis időre kilépni a világomból, abból a burokból, amit én alkottam magam köré.
Nem olyan könnyű dolog ez. Nem csak a gondolkodásomon kell változtatnom, ez még az egyszerűbb dolog, de azokon az alapvető dolgokon is, amik jellemzőek rám, ami én vagyok, amiket a nevelésnek (vagy inkább annak hiányának...), az emberi kapcsolatok hiányának, és még annyi mindennek "köszönhetek". Hogy nincs önbizalmam, félénk vagyok és bizalmatlan, visszahúzódó... ezt képtelenség egyik pillanatról a másikra megváltoztatni. Talán egyáltalán nem is lehet. Őszintén szólva nem hiszek a csodákban. Nagyon jól tudom, miért lettem ilyen, de ettől még nem lesz könnyebb. Mehetnék pszichológushoz, nem segítene az sem. Nekem kell próbálkoznom, csak az a baj, hogy nagyon nehéz... de nem adom fel.

Sose voltam az a bulizós típus. Mert nincs önbizalmam, nem tudom elengedni magam, és mert mint a legtöbb dologra, a táncra is teljesen alkalmatlan vagyok. Ebből kifolyólag nagyon ritka, hogy kimozdulok otthonról, és többnyire akkor sem megyek be a tömegbe ugrálni, vagy táncolni, inkább csak kívülről figyelem az eseményeket. Nem szeretek a középpontban lenni, az ilyen buliknál sokkal jobban szeretem a beszélgetős baráti összejöveteleket, na nem mintha ilyenből nagyon sok részem lenne, mivel tulajdonképpen nincsenek is barátaim.

Tegnap délután Gréta elhívott valami emlékkoncertre a Pécsi Est Caféba. Nem is nagyon gondolkodtam, igent mondtam. Azt hiszem ezt vehetjük igen komoly fejlődésnek. Eddig legtöbbször vagy azonnal nemet mondtam, vagy később mondtam vissza, mert sose volt igazán kedvem hozzá. Most inkább úgy gondolkodtam, ha elmegyek, megvan rá az esély, hogy nagyon jól fogom érezni magam, és ha mégsem, hát nem tök mindegy, hogy itthon érzem magam szarul, vagy máshol? Úgyhogy igent mondtam.

Igazából nem volt semmi különös, egy emlékkoncert volt, azt már elfelejtettem, kire emlékeztek, nem ismertem az ürgét, a zene se hagyott különösebb nyomokat benne, ráadásul akusztikus dolog volt, úgyhogy a tánc/ugrálás dolgot szerencsésen megúsztam. Nincs annál gázabb, mikor mindenki tombol körülötted, te meg állsz a fal mellett és nézel ki a fejedből...

Ott voltak még Gréta barátai, Klári Palival, Niki meg Brigi, sőt még Márti is eljött, aki teljesen úgy viszonyul a koncertekhez/bulikhoz, mint én: neeee! De most ő is eljött. Ki tudja, talán a tegnapi volt az a nap, amikor a kényszeres otthon ülők erőt vettek magukon, és kimozdultak a kis vackukból...

Semmi különöset nem csináltunk, akkora tömeg volt, hogy a színpadot még csak nem is láttuk, a falakon lévő LCD tévéken követtük az eseményeket, már amennyire. Akusztikus, számomra ismeretlen dalok, nem is igazán tetszettek, de különösebb baj nem is volt vele. Mint minden bulin, most is Gréta volt a "legaktívabb", ő az, aki mindig táncolni, ugrálni, mozogni akar, hát most nem igazán jött neki össze, de azért a hangulatot szinten tartotta végig, leginkább csak álltunk a fal mellett, egy tévé alatt, és ökörködtünk.

Igazából nem volt rossz egyáltalán, de nem is fog az örök emlékek közé kerülni, az is biztos. Összességében nem bántam meg, hogy elmentem. Ha legközelebb hívnak, lehet, hogy megint elmegyek. Majd meglátom.

Képek:

A hajam már egész vörös. :D

Első közös kép Mártival. XD

"Csoportkép".

Mártival + Grétával.

Nem hagyom magam. XDD (Amúgy a nagy birkózásban Brigivel ráestünk egy csávóra. Nem volt ám gáz, á, dehogy. XDDD)

"És a Taft még mindig tart!" XD

Tök szép a hajam, nem? :D

Ennyi.

Jövő (?)

" "SZÉPREMÉNYŰ IFJÚ"
Ezt írta fel Guerard a táblára, aztán az osztály felé fordult.
- Mit jelent számunkra ez a kissé divatjamúlt kifejezés? Szép jövő előtt álló fiú, vagy lány, miért is ne, legyünk modernek. (Nevetés a fiúk soraiban.)
Mint általában irodalomórán, most sem tolonganak a válaszolók.
- Senki? - gúnyolódott a tanár. - Senkinek sem mond semmit a téma? Maguk közül senkit sem érdekel a jövő?
- Engem! - szólalt meg Steph.
Mindenki feléje fordul, a terem végében, egymás mellett ülünk. Nem az ő stílusa, hogy megszólaljon, inkább mindig igyekszik elbújni, hogy megfeledkezzenek róla. A tekintetek kereszttüzében elhúzza a száját, és összehúzza magát, mintha már bánná, hogy megszólalt.
- Monsieur de Montrembert, micsoda kellemes meglepetés! - kiált fel Guerard. - Kifáradna ide a helyemre?
A "kellemes meglepetés" feláll, és lógó vállakkal kimegy a katedrára. Néhány hülye fütyülni kezd.
- Hallgatjuk. Nos, ön szépreményű ifjúnak érzi magát?
Steph megvakarja a nyakát, a fejét.
- Számomra az, amit szépreményű ifjúnak neveznek, egyenesen vezet a sikeres férfi felé - feleli végül. - Csodálat, kitüntetések, hajbókolás, szóval röviden a társadalmi siker... - Néhány másodpercig hallgat. - Ez az ifjú pedig egyáltalán nem érdekel - jelenti ki végül.
Nevetés, néhány fütty hallatszik, Guerard elmosolyodik.
- És megtudhatjuk, mi érdekli önt, Monsieur de Montrembert? Hogyan látja a jövőjét?
- Épp ez az, hogy egyáltalán nem látom - feleli Steph.
Könnyedén, mosolyogva mondta, mégis összeszorul a szívem.
- Nem látja?
A kezét nézi. Úgy figyeli, mintha azt kérdezné, mire lehetnének jók ezek a kezek, amikor nem rajzolnak, amikor éppen nem képregénnyé alakítják az életet.
- Amikor a szépreményű ifjakról beszéltek, volt egy másik kifejezés is, "a holdra vágyódni".
Felemeli a fejét, az ablak felé fordul, az opálüveg felé.
- A holdat akarni jó volt. Az tetszett volna. De már oda is felmentek, és úgy tűnik, ott sincs semmi különös... - A terem végébe mutat, a letakart számítógépek felé. - A jövőt pedig ezekbe zárták, így biztosabb. A számítógép megadja a választ. "Karrier: terv, célok, stratégiák, munkanélküliség." Szavak, semmi igazán érdekes. Sőt, máris azt válaszolja, "nyugdíj", még mielőtt elindulhattunk volna. Fuccs a jövőnek, soha többé nincs "Éljen a jövő"! - Megint megáll. - És ettől az egésztől valahogy nem olyan sürgős az a jövő - veti oda.
Az osztály tapsol, Steph meghajol, én félek. Eddig még sosem beszélt így. Nagyon komoly, nagyon törékeny és különleges az, ami most itt történik. Félek, hogy abbahagyja, hogy itthagy minket.
- Tudna valami jó okot találni arra, hogy sürgős legyen, Monsieur de Montrembert? - kérdezi Guerard hidegen.
- Az a baj, hogy én sem látok - sóhajt Steph.
- Bizonyára ismeri a kínai mondást: aki megáll, meghal? - veti oda a tanár. - Ha nincs jövő, nem tűzünk ki célokat, az egyfajta halál, nem?
- Egészen biztosan - ért egyet Steph. - Élőhalottakkal vagyunk körülvéve.
- Ez minden, amit mondani akart nekünk? Semmi javaslata?
Steph habozik. Felém fordul, futólag rám néz.
- Válni valamivé! - mondja nekem.
A szívem hirtelen összeszorul, megfulladok. Miattam van, most értettem meg, miattam ment fel a katedrára. A kis kirohanásom a Csillagban, a fejem a vállán, az "Ava egy kurva" (ami egyébként a színtiszta igazság), mindezek nélkül csöndben ült volna a helyén. Akaratlanul felfeszítettem a páncélajtót. Lénye legmélyéből jött ez a szó, amit, biztos hogy senki nem mert volna kimondani ebben a szürke kis teremben, ahol ha egy kicsit erősebben fújjuk ki a levegőt, számok és unalom pora kavarodik fel. VÁLNI VALAMIVÉ. És azon a meleg, süket hangon mondta ki, lázasan. Eredmény: még a leghülyébbek is érzik, hogy történik valami, senki sem moccan, csend, sőt némi zavar a padsorokban. Nem vagyunk hozzászokva a lázas szavakhoz, nem áll jól nekünk.
- Magyarázza meg! - mondja Guerard.
- Azelőtt azt mondták, valamivé válik az ember. Jó volt, mert minden itt kezdődik. Ha nem alakul ki az ember, ha nem találja meg a kapcsolatot önmagával, nincs jövő. Vagy csak a birkák jövője.
- Ami, akár csak az élőhalottak, feltételezem, hidegen hagyja magát - szól közbe Guerard nyugtalanul. - És hogyan lehet "valamivé válni", Monsieur de Montrembert?
Nem tetszik ahogy minden kérdés után megismétli Steph nevét. Utálom, hogy úgy beszél vele, mint egy kiskölyökkel, magasról, messziről. Egy elkényeztetett kiskölyökkel.
Steph a táblára mutat:
- Szabad?
- Csinálja csak - int Guerard.
Steph felvesz egy krétát, és egy alakot rajzol, olyasmit mint a Kis herceg a bolygóján, lehet akár férfi, akár nő. A haja helyére elektromos vezetékeket rajzol, a lábához pedig egy hatalmas konnektort. Körülötte villámok, találomra elhelyezve.
- Ahhoz,hogy valamivé váljunk, az kell, hogy kapcsolódjunk lefelé is meg felfelé is. Felfelé a mi korunkban szinte automatikus a kapcsolat - állapítja meg. - Lent kevésbé egyértelmű, mert amit mutatnak nekünk, az nem túl izgalmas, sőt néha egyenesen nyomasztó. Mégis meg kell találni a kapcsolatot a földdel, mert ha nem...
- Ha nem? - kérdezi Guerard.
- Ha nem, akkor bumm! - kiáltja valaki a teremben.
Bumm! Bumm! Bumm! - Robbanások mindenfelől. Kiabálok. - Fogjátok be a szátokat! - Nem én vagyok az egyetlen. Hát nem látják ezek a barmok, hogy Steph rólunk beszél? Hogy minket rajzolt le, ezzel az erővel, ami néha felemel minket, életöröm, boldogság, hogy egy perccel később visszalökjön a földre. Mit keresünk itt? Kik vagyunk? Mit akarunk? Steph rátapintott az érzékeny pontra, a sebre, a beteg területre. Még nem találtuk meg a kapcsolódást a földdel. Még nem váltunk semmivé.
Megint csend lett. Steph letörli a figurát, mintha máris elillanna egy kis fény. Befejezte. Elindul lefelé a katedráról. Guerard elkapja az inge ujját.
- Nana, ne olyan gyorsan. Próbáljunk mégis egy kicsit pozitívak lenni. A birkák, az élőhalottak, ez kevés. Mondjon valamit, egyetlen dolgot, Monsieur de Montrembert, ami magának kapcsolódást jelent. Aztán elengedem, ígérem!
Mindenki Steph kezét nézi, biztos rajzzal fog válaszolni. Azt mondja, a költészet, és a szó kibiztosított gránátként hull rá az osztályra, megmozdul tőle a levegő.
- A költészet, hmmm - morogja értetlenül Guerard. - A költészet nem inkább az éghez kapcsol?
- Épp hogy nem - mormolja Steph.
Már nincs kedve nevetni, mindenki látja. Elege van. Guerard még mindig fogva tartja a karját, de ő egy hirtelen mozdulattal kitépi magát.
- A költészet mindenütt ott van, még a számokban is, ahogy Queneau mondta, csak maguk tönkretették, mint minden mást, az álmokat, mindent...
- Én? Tönkretettem az álmokat, mindent? - kérdezi Guerard színlelt meglepetéssel.
Steph ideges lesz. Most kellene viccelnie, hogy egyenlő fegyverekkel harcolhasson Guerard-ral, aki nevetségessé akarja tenni. Úgy tűnik, nem tud, nem bírja tovább. Dadogni kezd, belezavarodik.
- Nem éppen maga, tanár úr, de az emberek, a pénz. Csak egy törvény van, a haszon. A szépség éppúgy hasznot kell hozzon, mint bármi más. Nincs már természet, nincs csend, a költészet meg a zene pedig megdöglik, aprópénzre váltják a reklámokban. Mosópor, benzinszagú lett a költészet...
Itt kezdett el Guerard nevetni. El kell ismerni, hogy azoknak, akik nem akarták megérteni, Steph igazán mulatságos, sőt nevetséges volt. Kipirult a homloka, szélesen gesztikulált, mintha attól félne, hogy nem elégségesek a szavak. Guerardból kitört a nevetés, engem pedig elöntött a felháborodás, mert ez a nevetés a barátunkon keresztül mindannyiunkat megalázott. Az órájára nézett.
- Nos, kevés időnk maradt, próbáljunk meg komolyak lenni.
A terem felzúdul, dühös kiáltozás hallatszik. Komolyak? Az álom, a költészet, a valamivé válás, ezek nem komolyak? Hú, hú... Guerard arca megmerevedik. Megvetően méri végig a kis elkényeztetetteket, akiknek a szülei kifizetik a Duguesclint, ezt a méregdrága iskolát, és mégis zúgolódnak.
- A maguk generációja... - kezdte...
A szavai elvesztek a hangzavarban. Steph a szemébe nézett:
- Az a baj - mondta tompán -, hogy a felnőttek így néznek minket, így látnak. Mint generációt, mint kategóriát, statisztikát, nem pedig mint embereket. Kár!
Lejött a katedráról, az osztály pedig elszabadult. Mindenki fütyült, tapsolt vagy dobolt a padokon. A falak megremegtek, a számok szanaszét repültek, lélegeztünk! Váltunk valamivé?
- Mi van velük? - kérdezte Steph, ahogy visszaült mellém.
- Mind egyetértünk veled! - kiáltottam.
Hiába emelte égnek a szemeit, hiába rázta a fejét, mintha szenvedne, biztos vagyok benne, hogy ha akkor lett volna egy melegszendvics az asztalon, biztosan nem mondott volna nemet, sőt, egy falásra bekapta volna.
Guerard a katedrán állva, keresztbefont karral, leereszkedő mosollyal várta, hogy helyreálljon a rend. Azután megköszönte Monsieur de Montrembert szellemes előadását. Neki legalább van családja, amelyik lehetővé teszi, hogy kifejezze magát, és beszél neki Raymond Queneau-ról. Az igaz, hogy a számítógép átvette a költők és a próféták helyét, így van. Mindenkinek a maga dolga, hogy megtalálja az útját abban az életben, amely adatott neki, és a maga dolga, hogy a jobbításán dolgozzon.
Guerard ezután azt mondta, hogy senki sem válhat valamivé mások helyett. A gubó feltörésével válunk valamivé, a harcokban, nem pedig a zajongásban és a kritizálásban. Nem túl könnyű-e a társadalmat hibáztatni a saját tehetetlenségünk vagy félelmünk helyett? Ami a tanárokat illeti, mindent tőlük várunk, hogy a munkájuk mellett még babysitterek és lelkiatyák is legyenek. Ő, Guerard azért van itt, hogy segítsen nekünk választ adni a kérdéseinkre, helyes franciasággal és lehetőleg helyesírási hibák nélkül. A saját feladatunk, hogy felnőjünk, hogy kapcsolatot teremtsünk az élettel, ha lehetséges, nem a televízió előtt ülve és nem walkmannel a fülünkön.
A szél elült. A termet újra belepte a por. Steph halvány mosollyal firkálgatott. Az a gondolat volt a legrémesebb, hogy egy nap talán mi is egyet fogunk érteni ezekkel a szavakkal. Megszakítjuk a kapcsolatot az éggel, és ha eszünkbe jut ez az irodalomóra, majd azt mondjuk, fiatalok voltunk, mint ahogy azt mondjuk, szerelmes voltam, s már nem érezzük a legkisebb borzongást sem..."

Jobb anyuka?

"Lassan teltek a napjaim. Talán mert nem győztem kivárni a mamát. Papricsková néni horgolni meg kötni tanított, én pedig kötöttem Pinkusnak egy mellényt, hogy ne fázzon éjszaka.
(...)
Nagyon kedvesen gondoskodott rólam, de a mama még így is rettenetesen hiányzott. A pótmamám teljesen elkényeztetett, de az ölelését nem lehetett a mamáéhoz hasonlítani. És a mamával sokkal mulatságosabb volt az élet. Pulóvert ugyan nem tudott kötni, viszont rengeteget nevetett.
Hű, de bolond voltam, gondoltam elkeseredve. Olyan anyukát, mint az enyém, talán sehol sem találok. Bárcsak megjönne már! ..."

"- Mami? - kérdeztem halkan. - Mit tennél, ha mégis jobb anyukát találnék, és nem jönnék vissza?
A mama szeretetteljesen rám nézett, és szomorúan mondta:
- Megszakadna a szívem a bánattól."

"Hogy mi játszódott le a parton, azt csak másnap tudtam meg: Petykó és Zsofka figyelték, ahogy a lódarázzsal küzdök, és látták, ahogy beleesek a vízbe. Rögtön segítségért szaladtak, de a ház körül csak a nagynéniket találták. Ők rögtön hozzám futottak, de egyikük sem mert a vízbe ugrani. Akkor egyszer csak kifutott a házból a mamám, és gondolkodás nélkül utánam ugrott. Ő emelt ki a vízből, ő mentette meg az életemet. És én bolond, egész nyáron jobb anyukát kerestem."

Rájöttem

Az a baj velem, hogy nem vagyok elég nyitott. Úgy általánosságban semmire. Már nagyon régen kialakult egyfajta világnézetem, mindenről megvan a véleményem, amiből nem vagyok hajlandó engedni.
Rájöttem, hogy ez baromság. Sokkal nyitottabbnak kéne lennem, elfogadni más véleményeket, érveket, nézeteket, vagy legalább átgondolni őket, és nem rögtön elvetni azzal, hogy úgyis hülyeség.
Úgy érzem, ez a legnagyobb hibám. Ha ezen sikerül változtatnom, talán minden sokkal jobb lehet.
Majd kiderül...

Nihil

Unatkozom.
Nem történik semmi.
Fáj a szám meg vérzik. De azért tépkedem róla a bőrt. Mert jólesik. Debil vagyok.
Összetört a testpermetem. Most émelyítően édes eperillat leng körül. Így kell hódítani! Ha nyár lenne, jönnének rám a bogarak. De most csak hó van. Fujj.
Tavaszt akarok végre!!!
Meg valami eseményt.
Na majd pár hónap múlva.

Đ#đÄ@]ÄĐ€í

I hold my breath as this life starts to take its toll
I hide behind a smile as this perfect plan unfolds
But oh, God, I feel I've been lied to
Lost all faith in the things I have achieved
And I

I've woken now to find myself
In the shadows of all I have created
I'm longing to be lost in you
(away from this place I have made)
Won't you take me away from me

Crawling through this world as disease flows through my veins
I look into myself, but my own heart has been changed
I can't go on like this
I loathe all I've become

Lost in a dying world I reach for something more
I have grown so weary of this lie I live

I've woken now to find myself
In the shadows of all I have created
I'm longing to be lost in you

I have woken now to find myself
I'm lost in shadows of my own
I'm longing to be lost in you

Away from me.

Gyilkos

Az vagyok. Bizony. Ma megöltem egy szegény, ártatlan, mit sem sejtő Coca Colás poharat. Most a másik ott árválkodik egyedül a polcon.

Vajon van a poharaknak lelkük? A megmaradt árva most biztos siratja az ikertestvérét, és átkozza azt az elvetemült beteg állatot, aki minden ok nélkül megölte őt...

Komolyan, szinte bűntudatom van.

Asszem ez már az utolsó stádium. Kezdek megőrülni.... XD

Little girl, little girl
Why are you crying?
Inside your restless soul
Your heart is dying

Little one, little one
Your soul is purging
Of love and razor blades
Your blood is surging

Runaway
From the river to the street
And find yourself with your face in the gutter
You're a stray for the salvation army
There is no place like home
When you got no place to go

Little girl, little girl
Your life is calling
The charlatans and saints
Of your abandon

Little one, little one
The sky is falling
Your lifeboat of deception
Is now sailing

In the wake all the way
No rhyme or reason
Your bloodshot eyes
Will show your heart of treason

Little girl, little girl
You dirty liar
You're just a junkie
Preaching to the choir

Runaway
From the river to the street
And find yourself with your face in the gutter
You're a stray for the salvation army
There is no place like home
When you got no place to go

The traces of blood
Always follow you home
Like the mascara tears
From your getaway
(Gloria!)
You're walking with blisters
And running with shears
So unholy
Sister of grace

Runaway
From the river to the street
And Find yourself with your face in the gutter
You're a stray from the salvation army
There is no place like home

Higított fékolaj

Utálom

Hogy pici vagyok. Hogy görbe a hátam és a lábaim. hogy abnormálisan vékony vagyok. Hogy mellet, vagy valami ahhoz hasonlót még nyomokban sem lehet felfedezni rajtam. Hogy az alsó ajkam vastag, a felső meg vékony. Hogy hiányzik a fél fogsorom. (Kösz, Majláth... '-_-) Hogy folyton piros az orrom. Hogy a hajammal lehetetlen bármit is kezdeni, és még a színe is ocsmány. Hogy képtelenség leirtani rólam a pattanásokat. Hogy nem győzöm szőrteleníteni magam mindenhol.

Hogy lusta vagyok, önző, barátságtalan, bunkó, életképtelen, híján bárminemű tehetségnek és nőiességnek. Hogy magányos vagyok, nem kellek senkinek. Nem szeret senki és én sem szeretek senkit.

Szeretem, hogy tudok gépelni. És hogy most vörös a hajam.

...

Konklúzió: szánalmas vagyok...

Jajj de unom

Szünet van. Mert hogy vizsgaidőszak. De nekem csak két vizsgám volt, azokon is túlestem már a múlt héten. Most itthon ülök még két hétig.
Az utolsó hetekben alig vártam már a szünetet, zsúfolt volt minden és szar, végre pihenni akartam és nem törődni semmivel, se tanulással, se mással.
Hát most itt van, én meg már most halálra unom magam. X_X Egész nap nem csinálok semmit. Ülök a gép előtt, netezek vagy simsezek, minden nap megnézem a Klónt (XD) és ennyi.
Utálom, hogy ilyen undorító lagymatag fos az életem. Hogy sose történik semmi. Gyűlölöm!!!! Azt akarom, hogy legyen valami, valami pezsgés, valami izgalom, hogy ragadjon el a hév, hogy úgy keljek fel reggel, hogy "végre!", és úgy feküdjek le este, hogy "máris?!". Hogy legyen értelme ennek a rohadt életnek. Hogy legyen értelme a létezésemnek. Hogy érezzem, hogy élek.

...

Szerdán jön Zsófi. Legalább végre be lesz festve a hajam. Úgy nézek már ki, mint egy hajléktalan.

Álmok

Mindenki szokott álmodni. Van, aki emlékszik az álmaira, van, aki nem, de mindenki álmodik. Rengetegen foglalkoztak/nak velük már az idők kezdete óta. De vajon tényleg jelentenek valamit?
Régebben is olvastam már elég sok mindent a témáról, mert nagyon érdekes. Mindig is érdekeltek a misztikus, megfoghatatlan, elvont dolgok, így vagyok az álmokkal is.
Sokat olvastam már álmokról, álomfejtésről. Most is egy ilyen könyvet olvasok (hála Norelnek ^^). Tényleg érdekes dolog, és végül is elég sok elméletet logikusnak, elfogadhatónak tartok, mégis... biztos valami hiba van a készülékemben, mert teljességgel kizártnak tartom, hogy az a sok értelmetlen marhaság, amit képes vagyok összeálmodni, jelentéssel bír, a tudatalattim jelzése, vagy hasonló.
Pedig olyan jó lenne, ha az álmaimból következtetéseket tudnék levonni, jobbá tudnám tenni magamat, az életemet.
Vagy ha látnám a jövőt... Na de ez már más téma. XD (Most néztem a Megérzést, egész nap ilyesmiket olvasok, úgyhogy most nagyon benne vagyok a dologban. XD)
Ha már a megérzéseknél tartunk. Elvileg mindenkinek vannak valamilyen szinten, a legtöbb embernek csak apróságokban nyilvánul meg, de vannak olyanok is, akik megérzik, ha baj van a szeretteikkel, ha valaki meg fog halni, vagy hasonló.
Most így hirtelen azt mondanám, bár én is ilyen lennék, nem ilyen minden misztikumtól, megmagyarázhatatlan dologtól mentes, teljesen hétköznapi tuskó. De ha jobban belegondolok, lehet az, aki megérez dolgokat, legszívesebben hozzám hasonló "tuskó" lenne. Talán így a legjobb, nem tudni, mikor mi fog történni, csak élni az életet...

(Elég zavaros lett, de kikívánkozott. Sajnos mint a legtöbb dologhoz, az íráshoz sincs tehetségem. XD No mindegy. )

Szabadság

Ma volt az utolsó vizsgám. Gasztrokultúra. Nem mennék bele a részletekbe, vicces volt, baromi nagy mázli, jófej tanár, negyed órás sztendáp, ötöst kaptam. (Nem mintha megérdemeltem volna.) Ezzel vége. Na nem mintha olyan megerőltető lett volna, ezzel együtt össz. 2 vizsgám volt. Többi gyakorlati tárgy volt, vagy megajánlott jegyet kaptam.
Jó jegyeim lettek, legrosszabb a vállalat, az hármas, többi négyes + ötös. *stréber* XD
Most 25-ig szabad vagyok! :D

Ma kaptam Noreltől egy könyvet, Álomfejtésről szól. Úgy meghatódtam! Köszi Norel <3 ^^

Most megyek Klónt nézni. Le vagyok maradva 4 résszel. :S XD

Új év

A szilveszterem elég felemásra sikeredett. Előző nap sokáig fent voltam, gagyi szappanoperát néztem (... XD), de hát kit érdekelt, szünet, addig alszom, ameddig akarok. Hát egy nagy lószart. Fél nyolc körül arra ébredtem, hogy apám hazajött, és csapkod, dúl-fúl, üvöltözik a kutyával. Felkapcsolta az összes villanyt, tévé, számítógép be, így próbáljon meg aludni az ember. És mintha ez nem lett volna elég, megint annyira iszonyúan undorítóan bánt velem, hogy arra szavak nincsenek. Ráadásul tényleg nem volt rá semmi oka. Tudom, hogy nem vagyok az ideális lakótárs, és sokszor az idegeire megyek, nem tagadom, de amikor tényleg nem csinálok semmit, akkor miért borít ki teljesen? Megint megkaptam minden elképzelhető lekicsinylő jelzőt, jó sok káromkodással vegyítve, + szétdobálta a cuccaimat a lakásban, aztán közölte, hogy rakjak rendet, mert neki vendégei jönnek majd. Hát majdnem mondtam valamit! De jó, oké, rendet raktam, csak szálljon már le rólam. Két-három óra múlva hazajött totál részegen, és megint ordibálni kezdett velem, hogy takarodjak el. Pedig tényleg nem csináltam semmit az égvilágon. Teljesen kiborultam, nem tudtam abba hagyni a bőgést, pedig én szinte soha nem sírok...
Eljött a délután, persze addigra csak még részegebb lett, és folyamatosan szidott és tombolt, hogy takarodjak már el. Mert hogy neki jönnek a barátai.
Ezen is kiakadtam. Nem terveztem szilveszterre semmit, alapból sem vagyok bulizós fajta, mostanában meg még élni sincs kedvem, nem hogy kimozdulni. Jó, megbeszéltük Grétával, hogy koncert, de szabadtéri, és ugyebár egész nap esett az eső, úgyhogy le akartam fújni az egészet. Erre az a tahó meg gyakorlatilag ki akart dobni, mert jönnek a barátai. De basszus miért nem tudott napokkal előbb szólni? Miért aznap reggel kellett? És akkor én vagyok a rohadék, mert nem akarom egy kapualjban tölteni a szilvesztert. Jó vicc.
Msn-en beszéltem Grétával, közben az a szemét oltogatott össze-vissza, hogy nincsenek barátaim, nem szeret senki, nem kellek senkinek, satöbbi. Ami kétszeresen is szar volt, mert egyrészt sajnos igaza van, másrészt meg egy apa hogy mondhat ilyeneket a lányának?
Mindegy, végülis megbeszéltük Grétával, hogy kimegyünk a Széchenyi-térre Ska-Pécs koncertre.
Nyolckor találkoztunk a Konzumnál, szerencsére addigra már elállt az eső. Felsétáltunk a térre, nem sokan voltak, kiderült, a koncert csak fél tízkor kezdődik. Sok emberen láttam világítós ördögszarvat, nagyon tetszett, hát nekem mindenképp kellett egy, és mivel csak ötszáz forint volt, be is fektettem egybe, onnantól szarvval a fejemen rohangáltam. XD
Beültünk kajálni a McDonaldsba, aztán kimentünk a koncertre. Nem tartott valami sokáig, mondjuk nem épp az én stílusom, de azért elment. Közben eleredt az eső is. A 11 órás busszal hazamentünk Grétáékhoz.
Éjfélkor vízzel koccintottunk (XD), aztán dvd-ztünk, tv-ztünk meg ilyenek.
Természetesen mint mindig, most sem maradhatott el a menetrendszerű rosszullét, megint brutális hányinger tört rám, pedig a 2 sajtburgeren kívül gyakorlatilag nem is ettem semmit. Mindez hajnali négy körül. Plusz egy kis hasmars, hát miért is ne? '-_- De egész jól lepleztem, Gréta a mai napig nem tudja, nem szóltam neki, mert hát minek, úgyis tudom, hogy mindenkinek az agyára megyek az örökös rosszulléteimmel, úgyhogy csak magamban próbáltam legyűrni. Ha észre is vett valamit, max betudta a fáradtságnak.
Az első busszal eljöttem, 7-kor értem haza, bezuhantam az ágyba és aludtam kb délután négyig.

Ma volt az első vizsgám, a mumusnak számító jogból. Félév közben nagyon szarul álltam belőle, az első zh-m karó lett, a másodikat meg sem írtam, így szóban kellett javítanom az utolsó héten. Az utolsó hetem amúgy is kész káosz volt, mert minden nap zh-t írtam, és mert ha apám otthon van, nem lehet tanulni, mert kurvára nincs tekintettel a másikra, a 25 jog tételből talán ha ötöt sikerült elsajátítanom, így az esélytelenek nyugalmával indultam neki a dolognak.
Piszok nagy mázlim volt, pont belehúztam abba az ötbe, két olyat húztam, amit tudtam, így ötöst kaptam. Nagy nehezen rávett a tanár, hogy próbáljam meg kijavítani az első zh-t. Esélyem nem volt, mert abból az anyagrészből gyakorlatilag semmit sem tudtam, de gondoltam próba szerencse. A három kérdésből egyet tudtam, a másikat meg a harmadik felét lesúgta Ági, így kaptam egy hármast.
Iszonyú teher esett le a vállamról, hiszen így ha a vizsgám karó, akkor sem bukok meg, de annyira felbuzdultam, hiszen így még jó jegyem is lehet, hogy elhatároztam, tanulni fogok a vizsgára.
Hát a nagy elhatározásból végül csak annyi lett, hogy kidolgoztam a 30 tételt.
Ma is úgy mentem vizsgázni, hogy szinte egy kukkot sem tudtam.
Hála a jó szerencsémnek, és a tanárnő jóindulatának, végül négyes lettem jogból (3x húztam tételt, és ebből csak egyet tudtam, de azt nagyon... XD).

Csütörtökön gasztro vizsga, hát az is vicces lesz, tanulni nem hiszem, hogy fogok, mivel nincs is hozzá anyagom, max majd improvizálok...

Még nem tudom, kell-e vizsgáznom vállalatból, remélem nem, de ha igen, arra muszáj lesz készülni... Ami magamat ismerve elég nehéz feladatnak ígérkezik...


Nem tettem újévi fogadalmat. Sose tartottam be, most se lenne másképp, amúgy is hülyeség az egész, "fogadalmat" az év bármely napján lehet tenni. De mégis valahogy meg kell változnom. Változtatnom kell ezen a mérhetetlen közönyön, ami jellemző rám, ami vagyok, mert csak nézem, ahogy elmegy mellettem az élet, és ez nem jó. Csak az a baj, hogy ez sem érdekel igazából. Nem tudom, hogy tudnék ezen változtatni... De majd igyekszem...

:@

Miért, miért, miért ilyen rohadék???? Mi a fenét vétettem ellene??? Mivel érdemeltem ki, hogy ilyen undorítóan viselkedjen velem???
Nem bírom, nem bírom, nem bírom, könyörgöm, valaki vigyen el innen, mert megőrülök!!!

Megint

Nem múlhat el ünnep botrány nélkül. Igazából nem is az ünnepen van a hangsúly. Rájöttem, hogy magasról teszek a karácsonyra, nekem nem számít semmit, nincs senki, aki igazán fontos és akinek igazán fontos vagyok, akivel szívesen együtt lennék. Csak a barátaimat ajándékozom meg tényleg, igazán szívből, az tényleg örömöt okoz, ha örömöt szerzek nekik.
De a család...
Nekem olyanom nincs. Ha jobban belegondolok, nem is volt soha. De nem fáj egyáltalán. Inkább csak fáraszt, rettenetesen fáraszt, hogy úgy kell tennem, mintha lenne. Közben pedig egy olyan emberrel élek egy fedél alatt, akit gyűlölök.
Ki akarok törni ebből, meg akarok szabadulni tőle, de nem megy, nem lehet. Egyre kevésbé bírom ezt, úgy érzem, meg tudnám őt ölni, és ez durva, nagyon durva...

Karácsony

És milyen igaz...

Miki XD

Boldog Mikit mindenkinek! :D

Nem tudom, mi történt apámmal, de reggel találtam a csizmámban egy csomó édességet. Biztos a fejére esett egy kókuszdió vagy valami. X'D
És basszus nem tudok tanulni egész egyszerűen. XD Ma felkeltem reggel hétkor, hogy akkor most egész nap tanulom a vállalatgazdaságtant. Ehhez képest fél nyolckor kivánszorogtam fürdeni, aztán törölközőben ültem félálomban a kád szélén még egy ideig, majd neteztem, szóval olyan kilenc körül rávettem magam, hogy nekiálljak a tanulásnak. A hülye fejemmel az ágyon fekve akartam tanulni, aminek persze az lett a vége, hogy elaludtam. XD 11-kor keltem fel. Most meg Buffyt nézek. Nem lesz ez így jó... XDDD

+ lájlájláj (jó nóta XD)

Gyönyörű

December

Ez az én decemberem
Ez az én időm az évben
Ez az én decemberem
Ez az, mikor minden olyan tiszta

Ez az én decemberem
Ez az én hóval borított otthonom
Ez az én decemberem
Ez én vagyok egyedül

És
Azt kívánom, ne éreztem volna
Mintha azt a valamit kihagytam volna
És
Visszavonom az összes dolgot, amit mondtam
Hogy elérjem: te is úgy érezz
És
Azt kívánom ne éreztem volna
Mintha azt a valamit kihagytam volna
És
Visszavonom az összes dolgot, amit mondtam

Mindent odaadok
Csakhogy legyen egy hely, ahova mehetek
Mindent odaadok
Csakhogy legyen valakim, aki hazajön

Ez az én decemberem
Ezek az én hóval borított álmaim
Ez én vagyok színlelve, hogy
Ez minden, amire szükségem van

És én
Azt kívánom, ne éreztem volna
Mintha azt a valamit kihagytam volna
És én
Visszavonom az összes dolgot, amit mondtam
Hogy elérjem: te is úgy érezz
És én
Azt kívánom ne éreztem volna
Mintha azt a valamit kihagytam volna
És én
Visszavonom az összes dolgot, amit mondtam neked

Mindent odaadok
Csakhogy legyen egy hely, ahova mehetek
Mindent odaadok
Csakhogy legyen valakim, aki hazajön

Ez az én decemberem
Ez az én időm az évben
Ez az én decemberem
Ez az, mikor minden olyan tiszta
Mindent odaadok
Csakhogy legyen egy hely, ahova mehetek

Stréber?

Simán lógathatnám itthon a lábam egész héten. Végül is "beteg" vagyok. Amin a pénteken kapott antibiotikum se nagyon segít, sőt, csak a kellemetlen mellékhatásokat (hányinger, hasmenés...) érzékelem, hát mit ne mondjak, meglennék nélkülük... Mégis ma fél nyolckor, mint hétfőn mindig, ébresztett a telefonom. Kinyomtam, gondoltam még szundítok egy kicsit, ráérek még. Hát azzal a lendülettel sikerült is elaludnom, háromnegyed kilenckor riadtam fel. Gyorsan rohantam ki fürdeni, meleg víz persze nem volt, mert apám szokás szerint kikapcsolta a bojlert. '-_- Épphogy csak langyos vízzel kellett zuhanyozni + hajat mosni, nem volt éppen kellemes. Aztán hajszárítás, amit gyűlölök, jobban szeretem, ha magától szárad meg, de hát ez van, utána meg rohanás a buszra.
Ééééés nem késtem el! Aztán menedzsmenten untam az agyam, németen meg írtam egy dolgozatot, amire nem is tanultam, persze sikerült, mondjuk 14 év után ez a minimum... Majd haza és jogtanulás, nem megy, hiába, meg fogok bukni.

Nem is értem, miért nem maradtam itthon. Komolyan. Nem szeretek iskolába járni, jó, nem is utálom, de simán megvagyok nélküle. XD Nem volt létfontosságú egyik óra sem, mégis ott voltam. Tiszta hülye vagyok. Vagy csak stréber? :S No mindegy, asszem mostanában ez a legkisebb problémám. Meg amúgy is hülyeség. Csak úgy eszembe jutott. XDDDDDD

Egyirányú

Nem a halál, nem a végállomás,
mi oda vezet, az lehet nehéz.
Vékony csövön, bőrbe szúrt tűkön át
cseppenként tölt el a felismerés:
az élők közé nincsen visszaút,
mint testemben a sejtek, szétrohadt,
vagy felrobbant, vagy benőtte a fű,
egyhelyben állni sem tudok sokat.

Először a színek fakulnak el,
mint mikor túl korán sötétedik,
aztán a kontúrok, végül a hang,
az érintés tart csak ki reggelig.
Ha van reggel, ha van feltámadás,
testnek, léleknek hogyha van,
talán megéri méltón menni el.
Még nem ordítok. Még tartom magam.

(KJÁ)

Don't fear the reaper

Norelnek ^^

Nagyon boldog 16. születésnapot! ^^

(Nemtom, szerintem illik ide...)

Szabad

- Szabad vagyok - mondta a majom a rácsnak
- Én nem – mondta a rács. - Engem majmok köré zártak

Világvége?

Tegnap megnéztem a moziban a 2012 című filmet.
Röviden: mint az köztudott, a maja naptár 2012 december 21-én véget ér. Ezt az "apokalipszis-mániások" persze a világ végével azonosítják, és pánikolnak miatta rendesen. (Mint volt ez 2005-ben és 2006-ban is: 2005.05.05. & 2006.06.06. --> és lám, még mindig itt vagyunk!) A film lényegében arról szól, hogyan válik a "jóslat" valóra: egy hatalmas természeti katasztrófa sújtja a Földet, aminek következtében tulajdonképpen az egész bolygó képe átrendeződik, és persze több milliárdan halnak meg. S persze ahogy az már lenni szokott, az amerikaiak jönnek rá legelőször a dologra, és próbálják menteni a menthetőt. (Persze szokásos undorító módon...). Hatalmas bárkákat építenek (apró bibliai utalás...), minden állatfajból egy pár, blabla. Csakhogy az embereknek jegyet kell venni - ami egymilliárd euró per fő. Ebből sejthető, hogy kiknek lesz helyük... Másik oldalról meg persze ott van a balfék író, akit még a saját fia is lúzernek tart, az exneje meg egy plasztikai sebésszel kavar... és aki persze a film végére a szemünk előtt válik hőssé.
A tipikus hálívúdi kliséktől eltekintve (száguldozás egy limuzinnal, miközben szó szerint egy kráterbe zuhan a város - persze nem esik rá semmi, nem karambolozik, nem esik bele egy "lyukba" se, egy összesen kb öt órán részt vett hobbi repülőgép-vezető simán elvezet egy hatalmas teherszállító gépet, satöbbi) igazán látványos, és -számomra legalábbis-hiteles alkotás. Személy szerint "besza-behu", miközben a szó szoros értelmében összedőlt a világ, tűzhányók törtek ki és hatalmas cunamik árasztották el a világot.
Persze nem azért volt annyira "hiteles" -talán nem is ez a legmegfelelőbb szó rá-, mert hiszek az ilyen világvége-jóslatokban, hanem mert annyira tönkretettük már ezt a szerencsétlen bolygót, hogy őszintén szólva már simán el tudnék képzelni egy hasonló kaliberű természeti katasztrófát, még ha nem is a közeljövőben.
A film után persze a barátnőmmel a padlót figyeltük, mikor kezd el repedezni a lábunk alatt, meg az épületek tetejét, mikor omlik ránk és hasonlók. (Vicces, hogy a legdurvább horroron is maximum csak nevetek egyet, egy sima katasztrófafilmtől meg összecsinálom magamat. XD)
Így 24 óra távlatából már nem parázok, csak egy jó filmélményként gondolok vissza rá, és ugyanúgy nem hiszek ebben a maja apokalipszis-jóslatban, mint eddig - de azért kicsit utánanéztem a dolognak, biztos ami biztos. XD

"Akik ismerik a maja naptárban rejlő próféciát, azok tudják, hogy már nem sok időnk van hátra. Dr. Karl S. Kruszelnicki ausztrál fizikus, több best-seller populáris tudományos könyv írója, úgynevezett "tévhitológus" beleásta magát a maja írásokba, hogy végére járjon a dolgoknak.

Szögezzük le mindenek előtt, hogy világvégéről szóló jóslatok mindig is léteztek. Legutóbb 2005. május 5-én volt egy kisebb pánikhullám, amikor a három ötös szám mellett az összes bolygó egy vonalba sorakozott volna fel, az együttállás azonban nem jött létre, és még mindig itt vagyunk ezen a kies sárgolyón, bár nincs kizárva, hogy egy együttállás esetén is ugyanez lett volna a helyzet.

A Maja civilizáció Amerika északi és a déli kontinense között helyezkedett el, Mexikó déli területeitől Honduras nyugati részéig terjedt. Virágkorát i.sz. 250 és 900 között élte, így a spanyol megszálláskor már túljutottak a csúcson. A maják rendelkeztek az amerikai őslakosok között az egyetlen fejlett írott nyelvvel, városaik rendkívül látványosak és sűrűn lakottak voltak, kifinomult matematikai, csillagászati és naptár rendszereket fejlesztettek ki. Elképesztően precíz méréseket hajtottak végre szabad szemmel is, csillagászaik pontosabban határozták meg a holdhónapot, a Vénusz mozgását és az évet, mint az ókori görögök. Ezekből az apró csodákból származik az ominózus naptáruk is, ami sokak szerint 2012-re jövendöli a világ végét.

A majáknak számos naptáruk volt, mivel az időre egy szent vagy spirituális ciklusok hálójaként tekintettek. Így míg a gregoriánus naptár a napokat társadalmi, adminisztratív és kereskedelmi célokkal rendszerezi, a maja naptárban számos vallási elem is közrejátszik. Például minden napnak volt egy védőszelleme, ami éppen kedvezhetett az utazásnak, míg balszerencsét hozott a kereskedésre. Naptárjaik egyike volt az úgynevezett Hosszú Számítás, amit i.e 355 körül állítottak fel, kezdő dátuma pedig 0.0.0.0.0 volt, ami a Gergely-naptár szerint i.e. 3114 augusztus 11-nek felelt meg. A maja Hosszú Számítás naptár 2012. december 21-én éri el a 13.0.0.0.0 dátumot.

Kruszelnicki ismertetése szerint a naptár az alábbi módon működik. Mi jellemzően a tízes számrendszert alkalmazzuk, ezzel szemben a maják a húszas számrendszert részesítették előnyben, ezért naptárjuk minden "rubrikája" 20 számot tartalmazott, melyek 0 és 19 között futottak. Az egész egy kicsit az autók kilométerórájához hasonlít, azzal a nagy különbséggel, hogy a gépjármű számkereke 0 és 9 között forog. Az öt értékhely közül a jobb szélső a napokat számlálja, 19-nél átfordul nullára, a mellette elhelyezkedő pedig 1-re vált (0.0.0.1.0).

Tehát ha 0.0.0.0.1 egy napot jelent és 0.0.0.1.0 húsz napot, akkor 0.0.1.0.0 nagyjából egy évet, 0.1.0.0.0 húsz évet, 1.0.0.0.0 pedig megközelítőleg 400 évet. Ezzel a módszerrel jön ki az eredmény, mely szerint a maja naptár 2012. december 21-én 13.0.0.0.0-on fog állni. 0.0.0.0.0 és 13.0.0.0.0 között 5126 év van. Egyes kutatók azt bizonygatják, hogy ezen a ponton a naptárnak le kellene nullázódnia és újra kellene indulnia, míg mások szerint folytatódnia kell és az elvnek megfelelően el kell számlálnia 20-ig, majd ekkor nullázódik.

Jelenleg még nincs elég információnk arról, hogy melyik nézet a helyes, de ha a számlálás a húszas számrendszer elvének megfelelően folytatódik, akkor az teljes egészében lerombolja a maja világvége elméletet, legalábbis ami 2012-t illeti. Mégis időzzünk egy kicsit a tizenhármas konspirációnál, javasolja Kruszelnicki.

2012. december 21-re igen sok mindent jövendölnek, a "nukleáris holokauszttól" a Földön átfolyó kozmikus energia harmonikus konvergenciájáig, ami megtisztítja és egy magasabb rezgési szintre emeli bolygónkat. Ezek a dicső események szépen kipusztítják az emberiség nagy részét, de ha ez nem lenne elegendő, még az Északi és a Déli-sark is szét fog válni. Szóval van itt éppen elég feltételezett probléma, ami elég erős alapot ad annak, hogy a civilizációnk 2012-re eltűnhet a színről. Az egész azonban két helyen sántít, teszi hozzá Kruszelnicki.

Először is, ha egy naptár eljut egy ciklus végéhez, akkor egyszerűen átfordul és belekezd egy új ciklusba. Saját nyugatinak nevezhető társadalmunkban december 31-ét nem a világvége, hanem egy újabb január 1. követi. Tehát ha ragaszkodunk ahhoz, hogy a maja naptár nem megy tovább a bűvös 13-nál, akkor készüljünk fel, hogy újra 0.0.0.0.1-et fog mutatni, vagyis a jó öreg december 22-ét, amikor már valóban csak pár napunk van a karácsonyi ajándékok beszerzésére - ha valaki a világvége hangulatban elfeledkezett volna szeretteiről. A másik probléma, hogy mindig is nehéz volt jóslatokba bocsátkozni, különösen, ami a távoli jövőt illeti."


+ ez is érdekes: http://www.hetek.hu/hit_es_ertekek/200811/2012_a_retteges_eve

7vége

8 óra utazás (4 oda, 4 vissza). Ádám. Metróóóó! XD Séta is, jee. Meccsnézés egy kocsmában. (Szemüveg nélkül irtó sokat láttam... XD) Kaptam Marcát, egyenesen Barcelonából. ^^ Zagar koncert. Szokásos hányinger, ezúttal a cigarettafüsttől (mert nem múlhat el úgy nyaralás, utazás, buli vagy akármi, hogy nekem ne legyen hányingerem. Ez amúgy elég abnormális szerintem). Fagyoskodás a "friss" levegőn. Életveszélyesen táncoló emberek. Sikerült felszállni a megfelelő buszra, ügyik voltunk (persze kellettek hozzá Ádám részletes instrukciói is... XD). Éhezés a buszvégen. De hatkor kinyitott a kajálda. Csak megint hányingerem volt, hát miért is ne? XD Buszon fetrengés/alvás. Megérkezés, hazatántorgás. Tanulás. Legalább öt percig. Aztán alvás. Puskaírás, majd megint alvás.
Összességében durván 30 óra ébren.

Ennyi.

De jó volt. ^^

The boy in the striped pyjamas

Másnap, pénteken megint esett. Bruno a fölébredése után kinézett az ablakon, és csalódottan állapította meg, hogy zuhog az eső. Ha nem ez lett volna az utolsó lehetősége arra, hogy együtt legyen Smuellel - nem szólva arról, hogy roppant izgalmas kaland vár rá, különös tekintettel az átöltözésre -, biztosan elhalasztja a következő hét valamelyik délutánjára.
Teltek az órák, s ez ellen nem tehetett semmit. De végtére még csak reggel volt, és délutánig, amikor találkozni szoktak, sok minden történhet. Addigra talán eláll az eső is.
Újra meg újra kinézett az ablakon Liszt úr órái alatt, de semmi jelét nem látta annak, hogy javulna az idő, sőt egyre hangosabban koppantak az esőcseppek az üvegen. Ebéd közben is kinézett a konyhaablakon, amikor egy kicsit elcsendesedett az eső, és még mintha a nap is fölsejlett volna egy sötét felhő mögött. Az eget figyelte a délutáni történelem- és földrajzóra alatt is, amikor viszont minden addiginál jobban ömlött, s már-már attól kellett félni, hogy az eső benyomja az ablakot.
Szerencsére épp akkor állt el, amikor Liszt úr távozott. Bruno bakancsot és esőkabátot vett föl, megvárta, amíg tiszta lett a helyzet, és kiosont a házból.
Bakancsos lába meg-megcsúszott a sárban, ennek ellenére jobban élvezte a gyaloglást, mint bármikor. Minden lépés azzal fenyegette, hogy hasra esik, de valahogy mindig sikerült megőriznie az egyensúlyát. Még akkor is, amikor a talpa beleragadt a sárba, és amikor megpróbálta kirántani, kilépett a cipőjéből.
Fölnézett az égre, amely még mindig elég sötét volt, de azt gondolta, mára már eleget esett, nem kell attól félnie, hogy elázik. Persze nehéz lesz megmagyarázni, miért olyan sárosan jön meg, de remélhetőleg megúszhatja annyival, hogy "tipikus fiú", és nem lesz baj a dologból. (A mama különben igencsak jókedvű volt az elmúlt napokban, amikor fölpakolták a holmijukat egy teherautóra, és elindították Berlinbe.)
Smuel már várta, és most először nem törökülésben ült a földön maga elé meredve, hanem állt és a kerítésnek támaszkodott.
- Szerbuc, Bruno. - köszöntötte, amikor meglátta.
- Szerbuc, Smuel.
- Nem voltam biztos benne, hogy újra látlak. Az eső miatt. Azt hittem, inkább otthon maradsz.
- Először én se voltam biztos benne, hogy el tudok jönni.
Smuel a barátja felé nyújtotta a kezét, s Bruno szája tátva maradt az örömtől. Egy csíkos pizsamanadrág, ugyanolyan pizsamakabát és vászonsapka volt nála. Pontosan olyan, amilyet ő viselt. Nem látszott valami tisztának, de hát álruha, s Bruno szerint az igazi felfedezők mindig tudták, mikor mit kell viselni.
- Még mindig segíteni akarsz megkeresni az apámat? - kérdezte Smuel. Bruno bólintott, noha barátja apjának megkeresését nem tartotta olyan fontosnak, mint azt, hogy felfedezheti a kerítésen belüli világot.
- Nem hagylak cserben.
Smuel megemelte a kerítés alját, és átdugta alatta a ruhát; nagyon vigyázott közben, hogy ne érjen le a sárba.
- Köszönöm - mondta Bruno, és megvakarta borostás fejebúbját; az miért nem jutott eszébe, hogy hozzon egy zacskót a saját holmijának? Akkora a sár, hogy csupa piszok lesz, ha lerakja a földre. De nem volt más választása: vagy itthagyja és beletörődik, hogy mire visszaér, csupa sár lesz, vagy lefújja az egészet, ami ki van zárva; egy igazi felfedező sosem visszakozik. - Fordulj el - szólt rá a barátjára, aki zavartan állt egyik lábáról a másikra. - Nem szeretem, ha néznek.
Smuel elfordult, s Bruno levette az esőkabátját, és óvatosan leterítette a földre. Aztán az ingét is levette, és megborzongott a hideg szélben. Amikor áthúzta a fején a pizsama felső részét, elkövette azt a hibát, hogy az orrán át vett lélegzetet - nem volt valami jó szaga.
- Mikor mosták ezt ki utoljára?
Smuel hátrafordult:
- Gőzöm sincs. Lehet, hogy sosem volt kimosva.
- Fordulj el! - förmedt rá Bruno. Balra, majd jobbra lesett, de még mindig nem látott senkit, úgyhogy féllábra állva nekilátott lecibálni magáról a bakancsát és a nadrágját. Furcsa volt szabad ég alatt vetkőzni; el nem tudta képzelni, mit gondolna az, aki meglátná. Végre, ha nehezen is, de megbirkózott a feladattal. - Kész vagyok. Visszafordulhatsz.
Smuel épp akkor fordult meg, amikor föltette a fejére a csíkos sapkát. Pislogva csóválta a fejét a szokatlan látvány láttán. Nem az volt a furcsa, hogy Bruno messze nem volt se olyan sovány, se olyan színtelen, mint a kerítés innenső oldalán lévő fiúk, hanem az, hogy ezt leszámítva semmiben sem különbözött tőlük.
- Tudod, mire emlékeztet ez az egész? - kérdezte ő.
- Mire?
- A nagymamámra. Meséltem neked róla, emlékszel? Arról, aki meghalt.
Smuel bólintott: emlékezett rá, mert Bruno sokszor mesélt a nagyanyjáról ez alatt az egy év alatt, elmondta, mennyire szerette őt, és bárcsak több levelet írt volna neki a halála előtt.
- Azokat a színdarabokat juttatja eszembe, amelyeket hármasban adtunk elő. - Azok közé a berlini emlékek közé tartoztak ezek, amelyeket nem halványított el sem a távollét, sem az idő. - Mindig olyan szép jelmezeket varrt nekem. "A jó jelmezben annak érzed magad, akit el kell játszanod", mondogatta. Most is ezt teszem, nem? Annak kell éreznem magam, aki a kerítésen belül él.
- Úgy érted, hogy zsidónak?
- Aha - bólintott Bruno. De egy kicsit kínosan érezte magát.
Smuel a lábára bökött s a vastag talpú bakancsra, amelyben eljött otthonról:
- Azt is le kell vetned.
- De a sár... Nem kívánhatod tőlem, hogy mezítláb járjak.
- Muszáj. Különben fölismernek.
Bruno sóhajtott, de tudta, hogy igaza van a barátjának. Levette a bakancsát és a zokniját, és lerakta a földre a ruhái mellé. Először elszörnyedt attól, hogy meztelen lábbal lépjen a mély sárba. Majdnem bokáig merült benne, és minden újabb lépésnél még undorítóbbnak érezte.
Smuel lehajolt, és amennyire tudta, fölemelte a kerítést, de az csak annyira engedett, hogy Brunónak nem volt más választása, mint átcsúszni alatta, amitől merő sár lett a pizsamája. Amikor végignézett magán, nem állta meg nevetés nélkül. Soha életében nem volt még ilyen mocskos!
Smuel is elmosolyodott, s a két fiú feszengve állt egymás mellett - szokatlan volt számukra, hogy a kerítésnek ugyanazon az oldalán vannak. Bruno hirtelen szükségét érezte, hogy megölelje a barátját, csak hogy tudtára adja, mennyire szereti, és mennyire élvezte az egy év alatt folytatott beszélgetéseiket. Smuel is szerette volna megölelni azért, hogy így köszönje meg neki a kedvességét, az élelmiszer-ajándékait és azt, hogy segít neki megkeresni az apját. Mégsem ölelte meg egyikük sem a másikat. Ehelyett elindultak a tábor felé azon az úton, amelyet Smuel egy év óta mindennap megtett, amikor el tudott menekülni a katonák szeme elől és odamehetett a tábornak arra az egyetlen helyére, amelyet nem őriztek állandóan, és ahol együtt lehetett Brunóval.
Nem kellett sokáig menniük. Burno tágra nyílt szemmel nézte azt, amit látott. Azt képzelte, hogy a házak tele vannak boldog családokkal; hogy egyesek esténként hintaszékben ülnek kint, és arról mesélnek, mennyivel jobb volt, amikor még gyerekek voltak és tisztelték az idősebbeket, nem úgy, mint ezek a mai fiatalok. Azt képzelte, hogy az itteni fiúk és lányok különféle csapatokat alkotnak, és teniszeznek vagy fociznak, a kisebbek pedig ugróköteleznek vagy ugróiskolát rajzolnak a földre.
Azt képzelte, hogy középütt van egy bolt, meg talán egy kis kávéház is, mint Berlinben. Talán még egy gyümölcsös bódé is lesz.
És kiderült, hogy egyik sincs.
Nem ültek felnőttek hintaszékekben, és gyerekek se játszottak sehol. És nemhogy gyümölcsös bódé nem volt, de még kávéház sem.
Ehelyett rettenetesen búsnak látszó emberek álldogáltak csoportokba verődve, szemüket a földre szegezve, és csak egy volt közös bennük: mindnyájan rettenetesen soványak és beesett szeműek voltak, és mindnek kopaszra volt borotválva a feje, ami Bruno szerint csak azt jelenthette, hogy itt sem úszta meg senki tetvek nélkül.
Az egyik sarokban három katonát és mintegy húsz férfit látott; az előbbiek hangosan ordítoztak, az utóbbiak némelyike pedig térdre esett és úgy is maradt, fejét a tenyerébe támasztva.
Egy másik sarokban több katona álldogált nagyokat nevetve, s a puskáját különféle irányban lövésre készen tartva. De nem lőttek.
Tulajdonképpen bárhova nézett, kétféle embert látott: vagy boldog, jókedvű, ordítozó, egyenruhás katonákat, vagy szerencsétlen, síró, csíkos pizsamásokat, akiknek legtöbbje úgy meredt a semmibe, mintha nyitott szemmel aludna.
- Nem tetszik nekem itt - jegyezte meg kis idő múlva Bruno.
- Nekem se - monda Smuel.
- Azt hiszem, haza kell mennem.
Smuel megállt és ránézett.
- De azt mondtad, segítesz megkeresni az apámat.
Bruno utánagondolt. Tényleg megígérte, és nem az a fajta, aki megszegi az ígéretét, különösen ha utoljára látják egymást.
- Rendben - bólintott, noha jóval kevésbé bízott a sikerben, mint korábban. - De hol keressük?
- Azt mondtad, valamilyen bizonyítékot kell találnunk - mondta Smuel, aki szemmel láthatóan elszomorodott, mert arra gondolt: ugyan ki más segíthetne neki?
- Igen, bizonyítékot - bólintott Bruno. - Igazad van. Lássunk neki a kutatásnak.
Így hát betartotta a szavát, s a két fiú másfél óráig kutatott valamilyen bizonyíték után a tábor területén. Azt nem tudták, hogy pontosan mit keresnek, de Bruno azt állította, hogy egy igazi felfedező tudni fogja, mihelyt megtalálja. De semmit nem találtak, ami magyarázatot adhatott volna Smuel apjának eltűnésére, s közben sötétedni kezdett.
Bruno fölnézett az égre, s úgy vette észre, hogy megint esni fog.
- Sajnálom, Smuel - mondta végül -, hogy semmilyen bizonyítékot nem találtunk.
Smuel csüggedten bólintott. Nem volt igazán meglepve: nem is nagyon remélte, hogy találnak valamit. De az jó, hogy a barátja idejött és látta, hol lakik.
- Azt hiszem, mennem kell - mondta Bruno. - Visszakísérsz a kerítéshez?
Smuel válaszolni akart, de ebben a pillanatban hangos füttyszó hallatszott, és tíz katona - több, mint amennyit Bruno eddig együtt látott - vette körül azt a helyet, ahol ők is voltak.
- Mi történik? - kérdezte súgva.
- Előfordul néha - súgta vissza Smuel -, hogy masíroztatják az embereket.
- Masíroztatják? - háborodott föl Bruno. - Nekem nincs időm masírozni. Haza kell érnem vacsoráig. Ma este marhasült lesz.
- Pszt! - tette az ujját a szájára Smuel. - Ne beszélj, különben mérgesek lesznek.
Bruno elhallgatott és megkönnyebbülten nyugtázta, hogy a közelükben lévő csíkos pizsamások valamennyien egy csoportba gyűlnek (jobban mondva, legtöbbjüket a katonák lökdösték egy helyre), úgyhogy ők ketten láthatatlanná váltak a csoport közepén. Nem értette, miért néz ki mindenki olyan ijedten, végül is a masírozás nem olyan szörnyű dolog, s oda akarta súgni nekik, hogy semmi baj, az ő papája a parancsnok, és ha ő kívánja ezt tőlük, akkor így van rendjén.
Megint füttyszó harsant, s a csoport, amelynek létszáma talán már a százat is elérte, lassan megindult, közepén a két gyerekkel. Hátul valamilyen zavar támadt, úgy látszik, egyeseknek nem akaródzott masírozni, de Bruno túl kicsi volt ahhoz, hogy lássa, mi történik, csak zajokat hallott, köztük fegyverdördülést.
- Sokáig tart a masíroztatás? - kérdezte súgva, mert kezdett éhes lenni.
- Nem hiszem - rázta a fejét a barátja. - De még nem láttam senkit a masírozásból visszajönni.
Bruno megint fölnézett az égre, s megint zajt hallott - ezúttal mennydörgést. Az ég még sötétebb, majdnem fekete lett, s hirtelen lezúdult az eső, még nagyobb erővel, mint reggel. Egy pillanatra behunyta a szemét, hagyta, hadd mossa le a víz az arcát, s amikor ismét kinyitotta - már nem is ment, inkább a tömeg sodorta magával -, érezte, hogy a pizsamája a hátára tapad, s a lába térdig sáros. Már csak egy vágya volt: hazamenni s a távolból nézni ezt az egészet ahelyett, hogy itt lenne a közepében.
- Még megfázom - mondta Smuelnek. - Muszáj hazamennem. - De alighogy kimondta, a lába lépcsőkön vitte föl, s egyszer csak nem érezte az esőt, mert egy meglepően meleg, hosszú helyiségben találta magát, amelyet alapos biztonsággal építhettek meg, mert egy csepp eső sem hatolt be.
- Ez már valami - állapította meg boldogan, hogy legalább néhány percig nem veri az eső. - Biztos megvárjuk, hogy elálljon, és akkor hazamehetek.
Smuel szorosan mellé állt, a szemében félelem tükröződött.
- Sajnálom, hogy nem találtuk meg a papádat.
- Nem baj.
- Azt is sajnálom, hogy nem játszhattunk. De ha majd Berlinbe jössz, bepótoljuk. Bemutatlak... Jaj, mi is a nevük? - kérdezte magától kétségbeesetten, hiszen a három jó barátjáról van szó, de a nevük valahogy kihullott az emlékezetéből, egyikükére sem emlékezett, és az arcukat se tudta maga elé idézni. - Tulajdonképpen mindegy, mert már nem ők a legjobb barátaim. - És olyasmit tett, ami egyáltalán nem volt jellemző rá: megfogta Smuel kis kezét, és szorosan megszorította. - Már te vagy a legjobb barátom.
Smuel szóra nyitotta a száját, de Bruno nem hallotta, mit mond, mert hirtelen bezárult az ajtó, kintről fémes csattanás hallatszott, s a bent lévők zihálva kapkodtak levegőért.
Bruno fölvonta a szemöldökét - nem értette, mi értelme van az egésznek, hacsak az nem, hogy kirekesszék az esőt, nehogy megfázzanak az emberek.
Aztán elsötétült a helyiség, s a bekövetkező zűrzavarban megnyugodva állapította meg, hogy még mindig fogja Smuel kezét, és a világon semmi sem kényszerítheti arra, hogy elengedje.

Shakespeare

XV

Ha meggondolom, hogy csak egy rövid
Percig teljes mind, ami nő s virágzik,
S e roppant színpad csak olyat mutat,
Amit titkos csillag-parancs irányít;
Ha látom, egy az ember s a növény,
Egyazon ég húzza föl s rontja le:
Friss nedvben ragyog, lankad, túl delén,
S kopik daliás emlékezete, -
A múlás eszméje mindig elő-
Ragyogtatja legdúsabb tavaszod,
Melyben küzd már a romlás s az idő,
Hogy mocskos éjbe fojtsa szép napod;
S küzdve az idővel, mely elragad,
Mert szeretlek, én feltámasztalak.



LXI

Te akarod, hogy képed nyitva tartsa
A fáradt éjszakán nehéz szemem?
Te kívánod, hogy szenderem rabolva,
Gúnyos árnyaid játszanak velem?
Szellemed küldöd messziről utánam,
Hogy tetteimet fürkészd és elég
Züllést és szégyent találj a barátban,
Féltékenységed célját s jogcímét?
Ó, nem; szeretsz, de annyira nem; álom
Csak a saját szívem miatt kerül;
Saját hű szívem zaklat: érte játszom
Virrasztót, őt téve meg őrödül.
Álmom én itt, te máshol veszted el,
Tőlem messze, másokhoz túl közel.



LXII

Az önzés bűne szállta meg szemem,
testem-lelkem az járja át meg át,
s erre a bűnre gyógyszer nem terem,
úgy a szívembe vette már magát.
Nincs termet és arc ily szép, így beszélek,
és nincs hűség igazabb és nagyobb,
saját bírám, én döntöm el, mit érek:
mindenkinél mindenben több vagyok.
De ha tükröm mutatja, hogy kiszáradt
arcomba ráncot vénség sava rág,
egész másra tanít az önimádat,
de így csak bűn volna s butaság.
Te vagy az énem, téged magasztallak,
a te tavaszod fest csak fiatalnak.



LXXV

Az vagy nekem, mint testnek a kenyér
S tavaszi zápor fűszere a földnek;
Lelkem miattad örök harcban él,
Mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd, hogy a világ lássa kincsemet;
Arcod varázsa csordultig betölt
S egy pillantásodért is sorvadok;
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,
Részeg vagyok és mindig szomjazom.



XCIV

Ki nem árt, bár van benne rá erő,
Ki nem teszi, mit legjobban mutat,
Ki mást megindít, s maga, mint a kő,
Kísérthetetlen és lassú marad,
Méltán örökli az az Ég kegyét
S a föld kincseit joggal rendezi,
Arcán hordja a gazda s úr jegyét,
S a többi mind csak kasznára neki.
A nyár virágát szereti a nyár,
Bár csak magáért van, ha él, ha hal,
De érje csak fertőzés és ragály,
Szebb lesz nála a legrosszabb paraj:
Édes mézet ecetté ront a kontár;
Rothadt liliom büdösebb a gyomnál.



CXII

Szerelmed és szánalmad leveszi
homlokomról a botrány bélyegét:
mit nekem mások ítéletei?
csak född te hibám, lásd te, ami szép!
Te vagy mindenkim, s küzdök: te ítélj,
dicséretet és kifogást te ossz:
nem élek másnak, más nekem nem él
érc-lelkemre hatni, hajó, ha rossz.
Idegen szavak gondját én olyan
örvénybe dobtam, hogy kígyó-fülem
hízelgésre és gáncsra csukva van.
Nézd, közönyöm hogy terjed, végtelen:
lelkem úgy fog, úgy őriz odabenn,
hogy mindenki holtnak hisz kívülem.



CXXVII

Valaha nem tetszett a fekete,
s ha tetszett, sem hordta a Szép nevét:
most meg a Szépség örököse
s gúnyolt korcsként pirul a szőke Szép.
A természetet minden lopja ma
s rútat kendőzés kölcsön-máza föd:
nincs a szépnek szent neve, otthona:
pogányként él vagy éppen száműzött.
Ezért hollófekete a szemed
és szemöldököd, Úrnőm: amiatt
hord gyászt, aki nem-szépnek született,
s mint a szép, most a teremtés gúnyja csak:
de úgy gyászol, bánata olyan ék,
hogy minden nyelv így kiált: Ez a Szép!



CXXIX

A szellemet mocsokban tékozolni
Kéj, amíg tesszük; s már előtte kéj,
Becstelen, gyilkos, véres, szörnyű, talmi,
Vad, állati és hazug szenvedély;
Mihelyt élvezted, már csömöre éget;
Észbontó inger, s mihelyt megkapod,
Észbontó undor, mint lenyelt csalétek,
Mely őrjíti, akit csábított;
Őrjít, ha elérted, s ha csak kívánod;
Vágyd, élvezd, ott hagyd: érzed viharát;
Próbálva áldás, kipróbáltan átok;
Előbb ígért üdv, aztán délibáb.
Mindezt tudjuk; de kerülni ki tudja
A mennyországot, mely e pokol útja?



CXXX

Úrnőm szeme nem nap, sehogyse; rőt
Ajkánál a rőt koráll ragyogóbb.
Fehér a hó? Az ő keble sötét.
Drót a haj? A haja fekete drót.
Láttam rózsát, fehéret s pirosat,
De az ő arcán bizony sohase;
S némely párfőm gyönyöre csábosabb,
Mint amilyen úrnőm lehelete.
Szívesen hallgatom - de tudom, a
Muzsikaszó sokkal zengzetesebb;
Istennőt járni nem láttam soha -
Az én úrnőm a földön jár, ha megy;
Mégis ér annyit nekem, mint akit
Hazug hasonlat mennyekbe röpít.

Buffy vs. Edward

Én nem vagyok oda az Alkonyatért, a filmet meg kifejezetten szarnak találtam, a Buffyt viszont nagyon szeretem, és ez a videó kicseszett jó. Szerintem.

It's All Tears

44