Stand up comedy

Gondolom mindenki látott már legalább egy részt (vagy csak pár percet) az RTL Klubon futó Showder Klubból. Aki mégsem ismeri, annak dióhéjban: humoristák önálló "miniestjei", hogy úgy mondjam. Egy műsorban általában hárman lépnek fel, + 1, aki felkonferálja őket. Iszonyú jó poénokat nyomnak, az ember szakad a röhögéstől. XD Nos, én rendszeresen nézem (vagyis néztem, mivel januártól már valamiért nincs műsoron - remélem ez csak ideiglenes állapot...), és lelkes híve lettem a műsornak is, a fellépőknek is. (Két kedvencem Beliczai Balázs és Kiss Ádám.) Ezek a humoristák a Dumaszínházzal rendszeresen járják az országot is, klubokban, bárokban, és egyéb helyeken lépnek fel.
Múlt héten szerdán felmentem MSN-re, és megláttam Gréta személyes üzenetét, ami a következő volt: "Aki akar ma jönni stand up comedyre, írjon!" Persze rögtön letámadtam, hogy hol lesz, mikor, kik, mennyiért, stb. Kiderült, hogy még aznap lép fel KAP (Kovács András Péter) és Beliczai, a BTK aulájában. Természetesen azonnal rohantam jegyet venni. (Na jó, nem pont azonnal, először még Diával elmentünk könyvtárba is. XD) A jegy csak 800 ft volt, ennyiért úgy gondoltam, abszolút megéri. (És mint kiderült, igazam is lett. XD) Diával kissé elszórakoztam az időt, így nem volt időm se átöltözni, se valami elfogadható külsőt varázsolni magamnak, sőt, még a táskámat se tudtam letenni, így cipelhettem A gyűrűk ura három kötetét magammal... XD A műsor hétkor kezdődött, én talán negyedkor értem oda, mert úgy volt, hogy hatkor találkozunk Grétával a radiátornál (XD), de persze én lekéstem a buszt, rendes szokásom szerint. Az ajtónál elő kellett szedni a jegyet, meg a diákigazolványt, ami nekem eltartott egy darabig, mivel a kezeim kissé fagyott állapotban voltak. XD Végre sikerült, kaptam egy pecsétet a kezemre, és mentem leülni Grétáékhoz, akik már bőszen integettek nekem. XD Elég sokan eljöttek, megtelt az aula. Pár perces késéssel kezdtek, de nem volt gond, elszórakoztattuk mi magunkat. XD A sorrend a következő volt: Beliczai-KAP-Beliczai-KAP. Nagyon-nagyon-nagyon jók voltak, szétröhögtük az agyunkat, nagyon megérte elmenni. Mindenkinek tudom ajánlani, ha tehetitek, menjetek el. (A Dumaszínház honlapján fent vannak az időpontok és a helyszínek.)
Műsor után Gréta szeretett volna képet csinálni Balázzsal, csak nem mert odamenni hozzá. Nem volt idő, hogy rábeszéljem, mert már mentek kifelé, úgyhogy kivettem a kezéből a fényképezőgépet, odaszaladtam Balázshoz, és megkértem, hadd csináljunk vele képet. Nagyon kedves volt, simán belement. Kijött velünk az előcsarnokba, mindhármunkkal csináltunk képet. Eddigre már többen körülállták, az én példámon felbuzdulva ők is szerettek volna képet vele. Balázs nagyon kedves volt, mindenkivel készségesen fotózkodott, aláírásokat osztogatott, poénkodott. Mi is kértünk aláírást. Nálam nem volt papír, csak a Fernando Gagos órarendem. Mit volt mit tenni, hát aláírattam azt, gondoltam, maximum totál hülyének néz, ami elég gyakran meg szokott történni velem. Mármint hogy hülyének néznek. XD Először ő is kicsit furán nézett, de simán aláírta, közben még egy poént is elsütött. ("Ejj, de jól nézek ki ezen a képen!" X'DDD) Ez után KAP-ot is szerettük volna letámadni, de ő rögtön kirohant a kocsiba, és ott várta, hogy végre elinduljanak. Hát... nem lehet mindenki egyformán jófej... Hazamentünk, Gréta átküldte a képeket, hát elég viccesek lettek. XD Be is rakom ide az egyiket.
Szóval, ha szeretnétek egy jó estét, sok nevetéssel, akkor irány a Dumaszínház! Nem fogjátok megbánni, az tuti. :D

Dolgok

Az utóbbi pár napban történtek dolgok, amiken elgondolkodtam.

Először is a nagy port kavart késeléses ügy. Gondolom, senkinek sem kell részleteznem a dolgot…
Engem nem az „háborított fel”, (így idézőjelben, mert igazából nem vagyok felháborodva), mint a legtöbb embert, hogy „megint a cigányok”. Azon sem lepődtem meg, hogy ilyesmi megtörténhet. Ebben az országban, ebben a világban ez már abszolút nem meglepő. Azt is mondhatnám, hogy nagyjából hidegen hagyott a dolog. Persze nagyon sajnálom szerencsétlent/szerencsétleneket, nem arról van szó, hogy nem.
Igazából én azon gondolkodtam el, ahogy a többi ember hozzááll ehhez a dologhoz. Jó pár fórumon és oldalon olvastam hozzászólásokat, és egészen ledöbbentem, mennyire messzire képesek elmenni egyesek. Néhány helyen még a népirtás gondolata is felvetődött. Na, hát ez azért túlzás, és nem is kicsit. Azt gondolom, ha nem cigányok követték volna el, akkor fele ennyire sem lenne felfújva az ügy. Az biztos, hogy senki sem követelné, hogy irtsák ki a magyar népet, ha magyarok tették volna. Mondjuk ezen sem lepődtem meg különösebben, a rasszizmus elég általános dolog. Meg amúgy is, az ilyen fórumokra általában a legidiótábbak írkálnak (tisztelet a kivételnek).
De ez a marhaság, amivel MSN-en szembesültem... Hát az agyam eldobtam tőle, komolyan!
Történt ugyanis, hogy egyik nap hajnaltájt épp készültem kikapcsolni a gépet, amikor láttam, hogy egy srác írt nekem. Ez azért is meglepő volt, mivel soha nem beszéltem még vele, másrészt meg mi a fene juthat eszébe hajnali egykor, amit feltétlenül közölni kell velem?
Rendkívül fontos mondanivalójának lényege az volt, hogy ha együtt érzek a tragédia áldozataival és családjukkal, és nekem is elegem van a „cigánybűnőzésből”, akkor tegyek egy X-et a nevem mellé, így fejezve ki szolidaritásomat.
Az rögtön látszott, hogy ez valami hülye körüzenet. Nem is foglalkoztam vele.
Azonban másnap, mikor bejelentkeztem, láttam, hogy nagyjából minden második partnerem neve mellett egy X szerepel. Aznap ezen emberek nagy részétől megkaptam a körüzenetet. A végére már annyira ideges lettem, hogy kiírtam személyes üzenetnek: aki még egyszer elküldi nekem ezt a marhaságot, azt letiltom.
Most felmerül a kérdés, vajon miért idegesít ez engem ennyire?
Nos, azért, mert undorítónak tartom az ilyen dolgokat. Amikor történik valami szar dolog, és az emberek megjátszák, hogy fúúúú de nagyon együtt éreznek, és fúúúú de nagyon összefognak, és az ilyenekkel azt sugallják, hogy ők mennyire jó emberek. Aztán ha egy embert látnak a földön feküdni, inkább átmennek az út túloldalára, csak hogy ne kerüljenek a közelébe. Ha ugyan bele nem rúgnak egyet. Alapvető emberi érzések nincsenek meg bennük, de azért az ilyen szarságokkal kiidegelik a normálisabb embereket. Mert ugyan mitől lesz jobb annak a szerencsétlennek vagy a családjának, ha én egy X-et teszek a nevem mellé? Pláne MSN-en? Ahol az égvilágon senki sem látja a partnereimen kívül. És az talán segít rajta, hogy ezzel zaklatom az összes partneremet? Hát rohadtul nem.
A véleményemet most sem rejtettem véka alá. Nem is szokásom. Ennek köszönhetően megkaptam, hogy egy érzéketlen tuskó vagyok, és hogy előre sajnálják azokat az embereket, akiket majd én fogok kezelni, ha egyszer pszichológus leszek.
Ami vicces.
Végülis annyi a lényeg, hogy nem csak a média által felfújt dolgokat kéne észrevenni. Hanem a többi szar dolgot is, ami a világban van. Mert rengeteg van. Csak éppen az emberek, ha valami nem folyik még a csapból is, inkább becsukják a szemüket-fülüket, és nem foglalkoznak vele. Mert az könnyebb. Ha meg valami hasonló történik, ami „megrázza” az egész országot, X-et tesznek a nevük mellé, aláírásokat gyűjtenek, tüntetnek, ami éppen tetszik. És ettől olyan emberiek lesznek.
Hát csak gratulálni tudok, emberek…




Más. Nagyon érdekes. Sőt, döbbenetes.
Etika című kurzuson pszichológus etikával foglalkozunk. Ehhez kapcsolódóan megnéztünk egy dokumentumfilmet.
Ez a film dr. John Money híres kísérletéről szól.
Money ugyanis feltételezte, hogy a velünk született nemi identitásunk, tehát biológiai nemünk, a neveléssel felülírható. Vagyis ha nekem fiam születik, de én az elejétől fogva lányként nevelem, akkor ő lány lesz. Lánynak fogja gondolni, érezni magát, attól függetlenül, hogy biológiailag fiú.
Hermafrodita kisgyermekeken végzett vizsgálatai során jutott erre a következtetésre. A hermafrodita csecsemőknél ugyanis eldöntik, hogy lányként, vagy fiúként élje le az életét, és innentől kezdve ennek megfelelően nevelik.
Ahhoz azonban, hogy a hipotézisét bizonyítani tudja, egy „igazi” fiút vagy lányt kellett volna „átnevelnie”, ez azonban érthető okokból nem volt kivitelezhető.
Egészen Bruce-ig.
Egy fiatal házaspárnak fiú ikrei születtek, akiket körülmetéltek. Azonban „kis” hiba csúszott a dologba: szegény Bruce-nak gyakorlatilag levágták a hímvesszőjét.
Dr. Money javasolta a szülőknek a nemátalakító műtétet. Szerinte ha lányként nevelik fel, elkerüli azokat a megaláztatásokat, amik e miatt a dolog miatt érnék.
A szülők belementek a dologba, a műtétet sikeresen végrehajtották. Bruce ettől kezdve Brendaként élt tovább. Persze egy pszichológus folyamatos megfigyelése mellett. Hormonokkal kezelték, hogy tényleg nőies is legyen, stb.
Az első néhány évben úgy tűnt, a dolog sikeres. Dr. Money publikálta az esetet, ezzel nagy port kavarva a tudományos körökben.
Ugyanakkor ezzel párhuzamosan más kutatások is folytak. Egy orvos ugyanis azt állította, a biológiai nemünket nem lehet megváltoztatni. Azt feltételezte, hogy a női és a férfi agyban van egy terület, ami a két nemnél különbözik, és ami tulajdonképpen meghatározza, férfiak vagyunk –e, vagy nők.
Először patkányokon végeztek kísérleteket. Vemhes nőstények méhébe tesztoszteront jutattak. A megszületett nőstény patkányok nemi szerve a hímekéhez hasonló lett, és a hímekhez hasonlóan viselkedtek, tehát párosodni próbáltak a normális nőstényekkel.
Ez után patkányok agyát milliméterről milliméterre átvizsgálva végül találtak egy területet, aminek nagysága a hímek agyában nagyobb, mint a nőstényekében: ez a terület felelős a nemükért.
Ezt a területet később az emberi agyban is felfedezték.
Transzszexuálisok agyát vizsgálva felfedezték, hogy a magát nőnek érző férfi agyában ez a terület kisebb. Ha tehát a férfi agyában kisebb (illetve a nő agyában nagyobb), akkor az illető transzszexuális lesz.
Visszatérve Brendához: ahogy teltek az évek, egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy nem érzi magát jól lányként. Nem játszott lányos játékokat, nem voltak barátnői, stb. Ezt a pszichológusa is észrevette, és jelentésében meg is írta dr. Moneynak, aki azonban ezt „elfelejtette” megemlíteni publikációiban…
Amikor Brenda 13 éves lett, szülei megszakították a kapcsolatot dr. Moneyval. Brenda kamaszkora, finoman fogalmazva nem volt túl könnyű, hiszen szegény fiúnak érezte magát, fiú akart lenni… Szülei végül 14 éves korában elmondták neki az igazságot. Ettől kezdve Brenda Davidként élt tovább.
Hallott ugyan dr. Money kísérletéről, de azt nem tudta, hogy tulajdonképpen róla van szó. Amikor ez mégis a tudomására jutott, a nyilvánosság elé állt, és elmondta, hogy ez azért mégsem egészen úgy alakult, ahogy az orvos állította…
Ebben a dokumentumfilmben is beszélt. Műtétekkel „helyrehozatta” magát. Megnősült, és feleségével együtt nevelik annak három gyerekét.
A film itt ér véget kb. Gondolhatnánk, hogy végül is minden jóra fordult, megvan a „hepi end”.
Azonban látszott rajta, hogy nincs minden rendben vele: a gesztusain, azon, ahogy beszélt, mindenen. Na meg folyamatosan bagózott…

A filmhez kaptunk egy kérdéssort is. Az utolsó kérdés az volt, hogy szerintünk mi lett a dolog végkimenetele Davidre nézve. Nem sokan írtunk pozitív dolgokat…
Miután beadtuk a kérdéseket, megkérdeztük a tanárnőt, végülis mi lett Daviddel.
Öngyilkos lett.
Ami azt gondolom, nem túl meglepő…



Nem is fűznék hozzá többet a dologhoz. De azért nagyon elgondolkodtató, nem?

Nc...

Elegem van az olyan emberekből, akik csak akkor jönnek, ha valami kell nekik. Hetekig nem látom, nem is beszélünk, MSN-en nem tudok írni neki, mert örökké rejtve van, aztán egyszer csak bejelentkezik, és ír, hogy fénymásoljak/szkenneljek neki, adjak kölcsön valamit, stb. Én meg azt mondom, persze, szívesen, gyere át és megcsináljuk/odaadom. Utána meg menjünk el ide meg ide, kicsit együtt leszünk meg dumálunk végre. És örülök neki, mert azon kevesek egyike, akiket a barátaimnak tartok, és mert valahol azért mégis hiányzik, még ha nem is vagyunk olyan közel egymáshoz.

Eljön a megbeszélt nap, a megbeszélt időpont. Persze nincs sehol. Semmi baj, biztos eltévedt. Igaz, csak két utcányira lakik. De nem gond, úgysincs más programom. Végül beesik 20 perc késéssel. Odaadom neki, amit kölcsön kért, fénymásolok neki, meg szkennelek, és örülök, hogy itt van. Meg hogy annyi idő után végre közös programunk van. Aztán, miközben a freemaillel szarakodok, hogy el tudjam küldeni, amit beszkenneltem, közli, hogy sajnos nem tud eljönni velem a városba, mert dolga van. Dolga van!!!! Mikor már vagy egy hete megbeszéltük, hogy ez a mi délutnánunk (fenét, maximum két óránk) lesz! De mit lehet erre mondani? Ez van. De azért hozott fánkot, amit az anyukája csinált, mert tudja, hogy szeretem. Meg a régi angol könyveit, mert tudja, hogy szeretnék angolul tanulni. Ami kedves tőle, tényleg. Csak az a baj, hogy úgy jön le, mintha egyfajta kiengesztelésnek szánná...

Elküldöm a mélt, ő meg elmegy. Még el is kísérem egy darabon, mert én meg boltba megyek, hogy "teába fojtsam bánatom." Azért a szalagavatójára elhívott. Ez is igazán kedves tőle, és jól is esik. De az nem, hogy sose ér rá kicsit velem lenni. Nem várom el, hogy folyton együtt legyünk. Bár egy időben a legjobb barátnők voltunk, már régóta csak ritkán találkozunk. De azért kéthavonta egyszer igazán megtehetné, hogy nem mondja le a találkozónkat!

Persze tudom, hogy miért van ez. Mert neki vőlegénye van, awww. Én ezt sosem értettem. Hogy ha két ember jár, és nem tudnak leakadni egymásról egy órára sem. Jó, tudom, szeretik egymást, és szeretnek együtt lenni, na de állandóan? Az oké, hogy valaki sokat van együtt a barátjával, de hogy soha nincsenek olyan programjaik, amit külön csinálnak... Nem tudom, én tuti bekattannék, ha éjjel-nappal csak egy emberrel lennék együtt. Bár lehet csak azért írom ezt, mert még nem voltam szerelmes. De az tuti, hogy ha egyszer az leszek, én nem fogom ezt csinálni a barátnőimmel. Legalább mondja a pofámba, hogy nem akar találkozni velem. Az még mindig jobb, mint amikor idejön, megkapja, ami kell neki, és lelép...

Ez elég rosszul esett tőle. De ha megmondanám neki, biztos azt mondaná, hogy csak én látom így. Valószínűleg ő nem is érzi, hogy folyton leráz. Pedig tényleg. Még ha állandóan zaklatnám, hogy találkozzunk, de nem! Havonta egyszer írok neki, hogy kéne találkozni, és akkor is ez van... Gyönyörű. Nem is kéne foglalkoznom ezzel, úgysem tehetek ellene. Csak azért valahol fáj egy kicsit...


Na mindegy. Kicsit összefüggéstelen lett, de ez most kikívánkozott...

Bed déj

Undorító, fos nap. Gyűlölöm! Inkább nem is írok semmit...
(Dióhéjban: apám egy seggfej. És még a meccset sem tudom nézni. Ez is az ő hibája. :[ )

No comment ez a nap leginkább. Ez még a többihez képest is iszonyú. Ennél rosszabb már nem is lehetne, komolyan.




Más. Hogy valami jót (vagy legalább érdekeset) is írjak:

Olvasok egy könyvet, a címe Pszichológusok a szófán. Ez egy interjúkötet, egy hapsi pszichológusokat kérdezgetett, aztán kiadta. Egy reklámpszichológusnak tette fel a következő kérdést:
"Milyen meghökkentő termékeket ismer, amiket reklám nélkül nem vennénk meg, de még így is megdöbbentőnek tűnnek?"
Válasz: (most figyelj!)
"Amerikában lehet istállószagú dezodort kapni. Első hallásra irdatlan marhaságnak tűnik. De a reklám érvelése épp azt az igényt lovagolja meg, ami bizonyos körökben fontos motívum lehet. Nevezetesen: a fiatal menedzser a munkahelyére érve azzal dicsekszik, hogy épp a lovaglásból érkezett. A kegyes füllentésnek így is nagy az ázsiója, hisz már úgysem lehet senkit megkülönböztetni a drágábbnál drágább férfiillatfelhők keveredésében."

Hát ezen vagy öt percig röhögtem. Az amerikaiak tényleg idióták. Istállószagú dezodor... Én már akkor is a falat kaparom, ha apám az Old Spice-t fújkodja... Az milyen lenne, ha istállószagút használna. XDDDDDDDDDDD
Nem tudom amúgy, mitől lenne jobb az egy hapsinak, ha istállószaga lenne. Jó, biztos meg lehetne különböztetni a többi pasitól, de nem hiszem, hogy nagyon gerjednének rá a nők. Engem legalábbis kifejezetten irritálna, ha a pasim pl tehéntrágyától bűzlene. X'D




Másfél óra múlva kezdődik. És nem nézhetem. :'[ *eret vág*

Nem is írok többet. Ez a nap még a maradék életkedvemet is elvette. Blöe. '-_-

Első

Mindenki blogol. Mert ez a divat. Én is szeretnék. Nem azért, mert divat. Csak szeretek írni. És szeretnék magamról írni. Gondoltam megpróbálom.

Csak épp most, hogy belegondolok, gőzöm sincs, mit írhatnék. Bennem nincs semmi érdekes. És olyan borzalmasan unalmas életem van, hogy na. Minek írjam le, mi történik velem, ha nem történik semmi? Merthogy tényleg nem történik semmi. Nem vicc. Ha a jövőre, vagy egyszerűen csak a holnapra gondolok, nem érzek semmit. Megint egy (kettő, háromszáz, hétezer, satöbbi) unalmas, eseménytelen nap. Felkelek délben, kajálok, fürdök, netezek, kiviszem a kutyát, netezek, megnézek egy filmet vagy egy meccset, majd úgy hajnali egy körül lefekszem. És ugyanez ismétlődik.

Nemsokára kezdődik a második szemeszter, akkor kicsit másképp fog kinézni. Felkelek reggel (vagy délben, attól függ, mikor kezdődik az előadás), kajálok, fürdök, bemegyek az előadásra, hazajövök, kiviszem a kutyát, netezek, megnézek egy filmet vagy egy meccset, majd úgy hajnali egy körül lefekszem. És ugyanez ismétlődik.

Baromira izgalmas, igaz? Szinte beleremegek, ahogy visszaolvasom. *_* XD

Kevés dolog van az életemben, ami izgalmat jelenthet. Másnak valószínűleg ezek a dolgok is unalmasak. Nekem már az is csúcspontnak számít, ha találok egy izgalmas könyvet, esetleg egy filmet, vagy ha találkozom a barátnőmmel.

Na, erről meg az jutott eszembe, mennyire magányos vagyok. Nagyon. (Bár ez korántsem visel meg annyira, mint ahogy azt bárki gondolhatná.) Barátaim gyakorlatilag nem igazán vannak. Csak kettő. Igaz ebből egy olyan jó barát, amilyen másoknak talán soha nem adatik meg, és nagyon hálás is vagyok érte. És nagyon szeretem őt. De sajnos elég ritkán látjuk egymást, ami nagyon rossz.

Haverjaim egyáltalán nincsenek. Azt hiszem, a hozzám hasonlókra mondják azt nagyon divatosan, hogy "antiszoc". Ami vicces, hogy tényleg eléggé az vagyok. Nagyon nehezen tudok beilleszkedni, ha ismeretlen emberek közé kerülök. Például az egyetemen ez a mai napig nem sikerült. Komolyan, gyakorlatilag még egyik csoporttársammal sem beszéltem. Nem mintha félénk lennék, és nem mernék hozzájuk szólni. Egyszerűen csak nem tudok mit kezdeni velük. Elnézem őket, hallgatom, ahogy és amiket beszélnek, és közben rájövök, hogy az égvilágon semmi közös nincs bennünk... Úgyhogy inkább hagyom őket a fenébe. Ők nyilván unalmasnak tartanának engem, én meg őket felszínesnek, képmutatónak, sekélyesnek… és hát igen, unalmasnak is. Van ez így…

Amúgy sem szeretem különösebben az embereket. Most felmerülhet a kérdés, hogy akkor mit keresek pszichológia szakon (merthogy pszichológiára járok, igen). Hát... őszintén szólva: fogalmam sincs. Magát a pszichológiát, mint tudományt, érdekesnek tartom. De nem érzek elhivatottságot, nem akarok embereken segíteni, összességében nem akarok pszichológus lenni. Néha ülök az előadáson, és arra gondolok, mi a frászt csinálok én itt? A válasz végül is elég egyszerű: semmit. Nagyjából egy hét elég volt hozzá, hogy rájöjjek, semmi keresnivalóm nincs itt, ezen a szakon, ezek között az emberek között.

Teljesen kívül állónak érzem magam. De nem csak az egyetemen. Szinte mindig és mindenhol. Legtöbbször csak elnézem az embereket, nézem, hallgatom, hogy mit csinálnak, mi történik, de nem érzek semmi különöset. Általában teljesen közömbös vagyok. Nem hoz lázba semmi.

Most bárki azt gondolhatná, hogy depressziós vagyok, pedig nem. Az emberek hajlamosak rá, hogy nagyon kitágítsák a fogalmakat. Nem lehet valaki egyszerűen szomorú, letört, esetleg kétségbe esett vagy közömbös, csak depressziós. De én nem vagyok az. Sőt, ha azokkal lehetek, akiket szeretek – vagyis a legjobb barátnőmmel és a családjával-, akkor nagyon is vidám vagyok. Csak ez eléggé ritkán van sajna.

Ha már így szóba jött a család. Nem is tudom, mit írhatnék az enyémről. Eléggé… nem is tudom, mi a megfelelő szó rá. Nem is nagyon lehet családnak nevezni. Most ne gondolja senki, hogy sanyarú, boldogtalan gyermekkorom volt, mert ez nem igaz. De az én szüleim sosem álltak úgy mellettem, ahogy véleményem szerint egy normális szülőnek a gyermeke mellett kell állnia. Nem kaptam annyi szeretetet, amennyit egy gyerek megérdemel (legalábbis anyámtól nem, és szerintem pont ez lett volna a legfontosabb). A saját szüleim gyakorlatilag nem is ismernek. Emiatt lehetne sajnálni engem, de nem kell. Én sem sajnálom magamat. Lehet, hogy az igazi családom nem valami csodálatos, de van egy „második családom”. Ők nagyon fontosak nekem. Nem cserélném el őket semmiért. <3

...

Hát ahhoz képest, hogy úgy indultam, nem tudok írni semmit, elég sokat sikerült összehoznom mennyiségileg. XD Visszaolvasva elég nagy hülyeség lett. De mindegy. Most ez jött ki belőlem.

Ezzel asszem be is fejezem. XD