...

Mikor a gyertyánk üszkösen ég már,
s sóhajba halnak az éjjeli szók,
vacogva vonaglik egybe az ajkunk,
s fáradt remegéssel újra sóhajtunk,
leszáll a csók,
a hajnali csók.

Oly édes e jégcsók. Álomba didergő
fázó derü, hajnali kósza titok.
Bús ködbe nyíló jégharmatu rózsa,
fáradt gyönyöröknek lángriasztója
a csók, a csók

a hajnali csók.

Ezt hallgasd:

"Boldog" szülinap

Ma van a szülinapom. Bizony. A 19.
Jó szar nap. Szokásos.
Szülinapi buli, mi? Jó vicc. Egész életemben egy volt. Asszem a 11. vagy a 12. szülinapomon. Az jó volt azért. Meghívtam a lány osztálytársaimat. Mind a hatot. Két fiút is, de csak az egyik jött el. Kajáltunk, meg táncoltunk Ámokfutókra meg UFO-ra. Anyám meg ott ült közben a fotelban, és nézett minket. X'DDDDD De jó volt.
Most meg itthon rohadok. Mint mindig.
Ajándékok? Öööö... hát apám annyira nem volt képben, hogy csak délután egykor jutott eszébe, mikor is leült a gép elé, a naptárra pillantott, és fölordított: "Neked ma van a szülinapod!" Nemá, tényleg? Aztán elrohant a boltba, és hozott egy ilyen gyorsfagyasztott pizzát vagy hogy mondják, meg egy bonbont. Boldog szülinapot!
Délután jött Dia, tiszta édes volt, hozott ajándékot. Bonbont meg virágot vázában meg Barbitól egy képet kis keretben. (Kiraktam Villus mellé. Jövő héten már Pepe mellett lesz. Focistás naptár, karácsonyra kaptam Grétától.)
Ja, Gréta meg múlt héten kifizette a jegyem Stand up comedyre, szülinapi ajándékként.
Elmentem Diával könyvtárba, meg kimentem vele a Budai Vámhoz buszt várni. Közben jött anyám, hagyott ajándékot. Tusfürdőt meg ilyen izét. Hajadra fújod és ki tudod fésülni. Avon Kids. Mindkettőnek olyan illata van, mint a rágónak. Hát asszem a 19 évemmel talán már túlnőttem az Avon Kids termékeken, na de sebaj.
Ennyi.
Aztán meg hallgattam neten rádiót, egyik haverom csaja csinálja. Kértem magamnak számot. Jee.
Meg olvasok, de nem tetszik, hát úgy tűnik, a gyerekkönyvekből is kinőttem már. Sajnos.
Holnap vb-selejtezők. Persze a tévé a Németország-Lichtensteint adja. Pföjj.
Vasárnap ööö szokásos izgalmak.
Hétfőn megyek kiíratkozni.
Aztán meg semmi.
Jeee.


Hallgasd.

Vége. Végre...

Ma végre eldöntöttem: abbahagyom az egyetemet. És nem érdekel, ki mit gondol. Lehet hülyének tartani, csak tessék. Most sokan lenéznek. Azt hiszik, azért hagyom abba, mert nem bírom csinálni. Ami igaz is. De nem azért, mert hülye vagyok hozzá, vagy mert túl nehéz. Hanem mert egyáltalán nem érdekel a dolog, és a későbbiekben sem óhajtok ilyesmivel foglalkozni. Magyarul nincs, ami motiváljon. Ez talán még nem is lenne olyan gáz, ha nem fizetnék félévente 250 ezer forintot ki rá. Akkor simán végigcsinálnám, maximum lenne egy diplomám, ami csak arra lenne jó, hogy a seggem kitöröljem vele. Akkor se lenne gond, ha lenne felesleges, kidobni való pénzem, de hát nincs. Úgyhogy abbahagyom. És innentől kezdve azt fogom csinálni, amit szeretnék, ami már évek óta az álmom: nyelveket fogok tanulni. Lehet kicsiségnek tűnik, és igen, persze, lehetne ezt úgy is, hogy mellette járok egyetemre, de sajnálom, nem megy. Már ott tartok, hogy a rosszullét környékez, ha előadáson ülök.
Inkább tanulok egy szakmát. Amitől persze már nem leszek "értelmiségi", meg menő egyetemista, és majd menő diplomás. De valahogy nem izgat. Inkább leszek egy "paraszt", akinek csak szakmája van, mint hogy egy olyan diplomával vergődjek, ami nem ér semmit, és ami nem is érdekel.
Amúgy ha minden jól megy, két év múlva, ha már meglesz a szakmám (most úgy gondolom, az intézményi kommunikátor egész jó lenne, de szeptemberig van még időm átgondolni és dönteni), szeretnék visszamenni az egyetemre. Persze nem erre a szakra. Vagy anglisztikára, vagy romanisztikára (olasz vagy spanyol). Attól függően, hogy hogy haladok a nyelvekkel, és hogy mihez lesz kedvem.
Hát majd meglátjuk.
A lényeg az, hogy mostantól a sarkamra állok, és nem fogok olyasmit csinálni, amit nem akarok, csak azért, hogy másoknak megfeleljek. Inkább élek az álmaimnak. Még ha végül nem is lesz belőlük semmi, akkor is tenni fogok érte, hogy legyen.
Megvalósítom önmagam.

Hallgasd meg.





Ki minek gondol, az vagyok annak...
Mért gondolsz különc rokontalannak?

Jelet látsz gyűlni a homlokomra:
te vagy magad ki e jelet vonja

s vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik,
mert fénye-árnya terád sugárzik.

Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról:
rajtam látsz törvényt sajátmagadról.

Okosnak nézel? Hát bízd magad rám.
Bolondnak nézel? Csörög a sapkám.

Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz;
ha oroszlánnak, nem menekülhetsz.

Szemem tavában magadat látod:
mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.

Gyűlölöm magamat

Hogy gyűlölöm magam! Mindig csak Én!
Változva folyton s mégis változatlan.
Tükörszobába járok. S száz alakban
másolja halvány képemet a fény.

Csak Én! Csak Én! A Végtelen egy Én!
Kié a szirtben szunnyadó szobor-más?
Arcom kacag belőle: hű - de olyan más.
Kié az árnyék a falon? - Enyém.

Nem gyűlöli úgy a rab tömlöcét,
hol örökös a végtelen sötét,
s magába rogyva ordít tártalan: -
mint ahogy én utálom önmagam!

Never too late...

Hallgasd meg.

Diának <3

A világ legédesebb, legszebb, legkirályabb, legjobb barátnőjének kívánok nagyon boldog névnapot! ^^

Szeretlek Dia! <3

„A jövő azokhoz tartozik, akik hisznek álmaik szépségében.”

Továbbtanulási gondok. Ezekkel legtöbbször a nyolcadikosok és a tizenkettedikesek szembesülnek. Milyen középiskolát, egyetemet, szakmát válasszak?

Világ életemben humán beállítottságú voltam. A reáltárgyak nekem sose mentek: matek, fizika, kémia, biológia, ezekhez én mind hülye vagyok. Amiben igazán jó voltam/vagyok, az a történelem, irodalom, és a nyelvek. Ezekhez van érzékem. A történelmet és az irodalmat imádtam, imádom. A nyelvek… háááát. 12 évig tanultam németet. Egy olyan nyelvet, amit soha nem akartam tanulni, és az évek során egyre jobban megutáltam. Mégis jó voltam belőle. Lehet, erre mondják, hogy van nyelvérzéke az illetőnek. Földrajzból is jó voltam, mert mindig is érdekeltek a távoli tájak, idegen kultúrák.

Először én is nyolcadikosként kerültem választás elé. Hogy mennyire nem fogtam még fel a dolog jelentőségét, és hogy mennyire nem volt még semmi elképzelésem a jövőmről, az világosan látszik abból, hogy milyen iskolákba jelentkeztem és milyen megfontolásból.
Négy iskolát jelöltem meg:
1. Közgazdasági szakközépiskola marketing szaka. Mert maga az iskola közel volt, és mert apám véleménye az volt, hogy ezzel majd jó sokat lehet keresni.
2. Építőipari szakközépiskola környezetvédő szaka. Mert a környezetvédő nagyon menőn hangzott, és mert vadiúj, frissen felújított iskolaépület várt (volna).
3. Kereskedelmi szakközépiskola kereskedelem szaka. Mert szép nagy uszoda tartozik az épülethez. (Amúgy nem tudok úszni.)
4. Egy barcsi szakközépiskola vízgazdálkodó szaka. Hogy miért? Egyrészt mert jól hangzott (persze gőzöm nem volt, mit is csinál egy vízgazdálkodó-amúgy most sincs), másrészt meg más város, kollégium, távol a szülőktől… ez nagyon vonzó volt.
Hát nem éppen gondosan megfontolt észérvek alapján döntöttem…

Végül a marketing szakon kötöttem ki. Eleinte nem is volt vele különösebb problémám. De ahogy a tanulmányaim előre haladtak, kijött, hogy teljesen hülye vagyok a közgazdaságtanhoz, a matematikához, és a hasonló tárgyakhoz. Szerencsére -közgazdasági szakközépiskola lévén- legalább a fizika, kémia, biológia és földrajz tárgyakat olyan minimális szinten tanultuk (egy-egy évig mindegyiket), hogy a hülyeségem itt nem volt annyira szembetűnő.

Közeledett az érettségi. Eddigre már tudtam, hogy nekem soha nem lesz közöm a közgazdaságtanhoz vagy a marketinghez. Így hát informatikából jelentkeztem érettségire közgáz-marketing helyett.
És itt jött el az idő, hogy a továbbiakon kezdjek gondolkodni. Mindenképpen egyetemre akartam menni, és az sem volt kérdés, hogy számomra csak a bölcsészettudományi kar jöhet szóba. De még itt volt a gond: melyik szakra menjek? Szívem szerint a történelmet választottam volna, de ezzel aztán nem sokra vittem volna. Végül rengeteg gondolkodás után (és itt már jóval megfontoltabb voltam, mint négy évvel korábban) három szaknál állapodtam meg:
1. Pszichológia
2. Szabad bölcsészet
3. Szociológia
A másodikat és a harmadikat csak mint vészmegoldást választottam. Az volt az elhatározásom, hogy pszichológus leszek. Érdekelt a pszichológia, sok ilyen témájú könyvet olvastam. Úgy gondoltam, nem jelent majd különösebb problémát a dolog.

Hát… igen hamar kiderült, hogy marha nagyot tévedtem.

Ugyanis rengeteg a biológia. Nem túlzok. Tényleg rohadt sok. Jó, tudtam én, hogy biológiát is kell majd tanulnom, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyit. Ráadásul eddigi tanulmányaim során nem szembesültem különösebben a biológiával, így csak most jöttem rá, mennyire nem érdekel. Kb. egy hónap elég volt rá, hogy meggyűlöljem.
Aztán a statisztika. Statisztika! Nekem, a síkhülye matekos fejemmel. Vicc.
Aztán az ilyen -számomra- megfoghatatlan tárgyak, mint például a Módszertan…

Egyszóval: az első félév végére rájöttem, hogy ez bizony nagyon nem nekem való. Most már eljutottam odáig, hogy elhatároztam: abbahagyom.

Igen ám, de akkor mihez kezdjek? Ami érdekelne, abból nem lehet megélni. Történelem, irodalom, földrajz… Mire megyek ezekkel?
Ott vannak még a nyelvek. Minden vágyam, hogy megtanuljak angolul, spanyolul, olaszul, finnül. Igen ám, de ez rengeteg sok pénzbe kerülne, hiszen csak nyelvtanfolyamok keretein belül tudnám ezt megvalósítani. Másrészt pedig önmagában a nyelvvel nem megyek semmire, mindenképpen kell mellé valami szakma, végzettség.

Szóval most itt tartok: tudom, hogy mit nem akarok csinálni. Azt is, hogy szívem szerint mit tennék, csak ez szinte teljességgel megvalósíthatatlan…

Mit kezdjen az olyan ember, aki nem ért semmihez? Vagy legalábbis semmi hasznoshoz? Mihez kezdjen, ha nincs pénze rá, hogy azt tanulja, ami érdekli?

Végezzek el egy olyan szakot/szakmát, ami nem érdekel, és végezzek majd olyan munkát, amit gyűlölök? Vagy legyek merész, és valósítsam meg az álmaimat? Igen ám, de hogyan…?

Ha valaki tudja a válaszokat, igazán közölhetné velem is. Mert én nem tudom. És csak keringenek a gondolataim körbe-körbe, és nem találnak megoldást… Ez elég nyomasztó és elkeserítő…

Vérből vizet, de minek?

Ma a kezembe került a régi naplóm, amit még 15-16 évesen vezettem. A bejegyzéseken kívül sok minden más is van benne, képek, cikkek, szövegek, ami éppen megragadott, mind összegyűjtöttem benne.
Ezek között találtam ezt a cikket is. Egy újságból vágtam ki, és ragasztottam be a füzetbe. Akkor nagyon megfogott, és még most is nagyon igaznak érzem. Gondoltam megosztom veletek is. Íme:

Vérből vizet, de minek?

"Ordenáré emberi szokás, hogy vágyódunk valamire eszetlenül, küzdünk érte és epekedünk, amikor meg már megszereztük, az értéke rohamos zuhanásnak indul. Egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy már hozzá sem nyúlunk. Biztos pár lányolvasónak most az a fiú típus ugrott be, aki miután vízszintesbe helyezte az áhított nőszemélyt, rekordsebességgel felejti el a telefonszámát. Szemétség? Lehet. Mégis gerincesebb, mint amire mi, nők folyamodunk néha.

Amikor anno megpillantottad álmaid pasiját a suliban, torkodon akadt a minden. Igazi vadállat volt, annyira más, mint a többi softie. A punkos sérója, az őrült cuccai, a tűhegyes piercing a köldöke alatt, amit a kosarazásnál fellibbent pólója alól hesszeltél ki a tesi teremben. Váuuu. Utána meghallottad a suli bulin, ahogy játszik a basszusgitáron, és onnantól tudtad, elvesztél. Minden vágyad az volt, hogy egyszer ő is észrevegye, neked is van piercinged… a nyelvedben.

Ahogy ez ilyenkor lenni szokott, ő tökéletesen átnézett rajtad, hiába volt minden csel, minden plusz művtöri fakultáció, amire puszta szorgalomból jártál be, csakhogy egy levegőt szívhass vele.

Egy szép napon azonban melléd ült és megmutatta a rajzait. Úgy érezted, életed legszebb pillanata volt, amikor meghívott a kosármeccsére, és az álmod teljesült, amikor végre egy örökkévalóság után megcsókolt egy délután.

A sors kegyeltjének érezted magad, hisz annyi gyötrelmes, eredménytelen vágyakozás után, a tied volt álmaid fiúja, a vadóc punk, az egyedi. Innentől jött a kapcsolat mesekönyv fejezete (én így hívom). Amikor minden cukor rózsaszín, idült mosoly az arcotokon, homályos és kacér pillantáshegyek, izgis, csikizős és intim zizzenetek halomra. Ott ültél a próbákon, lested a száját, ahogy énekelt, ahogy rázta a punk haját. Belezúgtál, mint a huzat, pedig nem volt az a kiköpött romantikus srác. Nem gügyögött, nem mondta percenként, hogy szeretlek, de írt neked egy dalt és minden őrületben benne volt! Tiétek volt a világ!

Egy napon a barátnőd hatalmas csokor virággal jött suliba, amin apró cetli fityegett, mézesmázos szavakkal. Egész órán a hátsó padban pusmogta el neked a csaj élete legromantikusabb és mesésebb hétvégéjét, amit az ő „Gyúró Rudi” hercegével töltöttek a világvégén elbújva.

Visszagondolva sosem jöttél rá, volt-e ennek az incidensnek bármi köze ahhoz, hogy aznap a pasid fejéhez vágtad, hogy sosem kaptál még tőle egy szál gazt sem. És szerelmes levelet sem, pedig az „összes” barátnődet ilyesmivel kényezteti a barátja. Ő pedig állt és nézett rád nagy szemekkel. A következő próbáján, a neked fenntartott széken egy sárga tulipán pihent. Te mégsem tudtál neki igazán örülni. Hazafelé ugyan megköszönted a gesztust, de hozzá kellett fűznöd, hogy ez így már nem az igazi, hiszen te rágtad a szájába a virág ügyet. És időről-időre valahogy semmi sem volt már az igazi számodra. Minden megnézett csöpögős film után megkapta a szegény srác, hogy bár minden pasi úgy tudna bánni a nőkkel, mint Jude Law. Ha éjszaka a túloldalára mert fordulni, hátat fordítva ezzel neked, másnap reggel az iskola bejáratáig hallgathatta, hogy ő már nem is vonzódik eléggé hozzád. Néha érezted ugyan, hogy túllősz a célon, de azzal nyugtattad magad, hogy egy kapcsolatban nagyon fontos, hogy őszintén kimond a vágyaidat, gondjaidat. A pampogás minden napossá vált. „Nem bújsz, nem gügyögsz, nem írsz napi 20 sms-t. Megint csak a hülye zenéd, meg a dedós haverjaid!” A viták egyre gyakoribbak lettek, hiszen a srác védekezett. Ő sosem nyáladzott és műudvarolt, és most nem érti, miért kéne hetente giccses képeslapokkal ellepnie, amiken gyárilag rágépelt érzelmek villognak. A reakciód minderre: „Azért nem érted az igényeimet, mert már nem szeretsz eléggé.”

És a vadóc fiú megtörik. Kizárólag a te kedvedért. Próbál finomulni, és a kedvedben járni, kiizzadja azt a rohadt képeslapot, a puccos éttermet, az összetapadva alvást. Te pedig boldog vagy. Egy hónapig. Mert utána valahogy már nem azt a srácot látod magad mellet, akiért úgy kalapált a szíved, aki megvadított az egyediségével és vadságával. Már a piercing sem izgis, amikor a köldökötök összeér, hiszen már alig ér össze. És amikor látja, hogy boldogtalan vagy, pedig már a lelkét kitette, és rákérdez az okára, fanyarul közlöd vele: „Tökre megváltoztál, teljesen más vagy, mint régen!”

A barátodnak itt szakad el a cérna, neked meg csak estére esik le, hogy komoly baj van, amikor már éjfélre jár, és csak nem akar jönni az a bocsánatkérő sms. Talán leesik majd, hogy az a megváltozott fiú, aki neked már nem volt a régi, és aki tegnap óta nem veszi fel a telefont, egy erőszakosan betört bábu volt, akit te faragtál abból az őrült, vad és egyedi fiúból, aki elállította a lélegzetedet pár hónapja a suli folyosóján. Azzal, amilyen volt, úgy, ahogy volt. Idővel megérted majd, hogy nincs az a meglepi, az a szép szó és mézédes vers, ami többet adna egy emberből, mint egy őszinte csók, mint egy ölelés, vagy egy értelmetlen szövegű dal, amit napokon át neked írt a gitárján. Legkésőbb akkor megérted majd, amikor a barátnőd sír a válladon, mert a csöpögős „Gyúró Rudija” miszlikbe csalta.

Akinek volt közületek már barátja, mindannyian megpróbáltuk megtörni valamennyire. Emberi tulajdonság, leginkább női. Amíg mi a kacér csábító vadcicából, amivel elcsavartuk a fiúnk fejét, idővel automatikusan hiperérzékeny mártírrá válunk, addig a srácok szeretik megőrizni egyéniségüket, és igaziból minden vágyuk, hogy te is ezt tedd.

Tanuljunk meg valakit úgy elfogadni és imádni hosszú idő után is, csajok, ahogyan és amiért azt az első nap tettük, hisz ugyanaz az elképesztő fiú áll előttünk ma is. Néha a legnehezebb dolog valakit úgy szeretni, amilyen, minden női agy irányította átformálási húzások nélkül. Mégis ez az egyetlen útja annak, hogy a legigazabb és a legcsodálatosabb érzésekben részesülhessünk, amit valaki irántunk táplálhat. Tanuljuk meg ezt értékelni. Értékelni, és vágyódni azután, ami a miénk.”

(írta: Varga Szilvia)

Hogyan öljük meg magunkat?

1.§
Jól képzett öngyilkos soha még csak célzást sem tesz öngyilkossági terveire. Aki meghalási szándékáról beszél, az két hatást ér el ismerősei körében :
Amíg él : "Csak jártatja a száját, úgyse meri megtenni!"
Amikor meghalt : "De sokáig lamentált, amíg rászánta magát!"
Halálunk mindenkinek legyen meglepetés, életünk frappáns zárópoénja.

2.§
Soha nem szabad búcsúlevelet írni. A búcsúlevél hiteltelenné teszi életünket és halálunkat. Ha még van mondanivalónk az élők számára - mondjuk el nekik. Ha még maradt ütésünk és simogatásunk - üssünk és simogassunk. De "visszaszólni a megsemmisülésből" - ez szánalmas és megvetésre méltó. Azt bizonyítja, hogy gyávák voltunk cselekedni életünkben és
elnémulni halálunkban. Ha halálunk nem elég büntetés azoknak, akiket meg akartunk büntetni szeretetükért, akkor egy szemrehányó levél aligha kelt nagyobb bűntudatot bennük. De gyanúba kerülünk, hogy ezen a primitív módon még egy kicsit tovább akarunk élni.

3.§
A tisztességes öngyilkos nem végrendelkezik. Nincs komikusabb annál, mint amikor egy ember az örökkévalóság kapujából visszafordulva, még gyorsan polgári jogi ügyeket bonyolít. Ne röhögtessük már ki magunkat.

4.§
Öngyilkosságot soha nem követünk el családi, vagy ismeretségi körben. Önkéntes halálunk csak a legzártabb magánügyünk lehet. Ezért az öngyilkos utazzon el meghalni, a legjobb, ha külföldre távozik. Erre a célra még kölcsönt is szabad felvenni.
Hátrahagyott javainkból majd megtérítik az illetékesek. Az ember ne spóroljon a halálán.

5.§
Esztétikusan kell megölnünk magunkat. Jó ízlésű ember nem csinál horrorfilmet a halálából. Ezért szigorúan tilos :
- mindenféle tárgyat magunkba szúrni, ereinket felvágni, mert a seb, az alvadt vér gusztustalan.
- felakasztani magunkat - mert a kilógó nyelvű, püffedt, fekete arcú hulla ijesztően csúnya és groteszk.
- kinyitni a gázcsapot, vízbe ugrani - ugyanezért.
- levetni magunkat valamilyen magas épületről - mert az eldeformálódott test méltóságát vesztett és értelmetlen húshalmaz.
- gyógyszereket, vegyszereket enni nagyobb mennyiségben, mert öntudatlan állapotunkban könnyen magunk alá csinálhatunk. Sőt, ha ügyetlenek vagyunk, halál helyett csak meghülyülünk és életfogytiglan ápolnak minket.

6.§
Ezért az elegáns ember, aki ad az esztétikumra, a kezdetleges módszerek helyett :
- Éhen hal. ( Egyáltalán nem kell enni, két-három nap múlva már nem érzünk éhséget. Kellemesen bágyadtak leszünk.
Közben igyunk, de csak tiszta vizet, hogy ki ne száradjunk, mert nagyon kellemetlen és rossz szagú (acetonos) lesz a
leheletünk. A végén egyre többet fogunk aludni, majd "szívgyengeségben" [ általános keringési összeomlás ] csöndesen és
valószínűleg álmunkban elhalálozunk.)
- Megfagy. (Egy üveg jó konyak társaságában elheverünk egy havas erdei tisztáson, és addig nézzük a csillagokat, amíg ringató kábulatban átsuhanunk a nemlétbe.)

7.§
Öngyilkosságból csak jelesre szabad vizsgázni. Vagyis meg kell halni. Akit pótvizsgára utasítanak megmentés útján - az süllyedjen el röstelkedésében. Nem komoly ember. Az élők között van a helye.

8.§
Az elkeseredettség, a kétségbeesés a legkevésbé alkalmas lelkiállapot arra, hogy befejezzük életünket. Ilyenkor csak dilettánsok követnek el öngyilkosságot. E szabály hátterében a következő megoldás lappang :
Materialisták számára : Életünk ritmusosan lélegzik, mint minden, ami él. Van dagálya és apálya, felemelkedése és
alázuhanása. Létünket a paradoxon nagy törvénye szabályozza, amely azt tanítja, hogy mennél nagyobb erővel taszítanak a körülmények lefelé, annál inkább megnövekszik a felhajtóerő, és előbb-utóbb érvényesül. Éppen úgy, mint amikor egy parafadugót nyomunk a víz alá. Ezért aki a kétségbeesés mélypontján öli meg magát, bizonytalan szívvel lép ki az életből, mert sejti, hogy a dolgok közeledő jóra fordulásáról mond le.
Idealisták számára : Végül mégsem lehet tudni, hogy nincs-e a dolgoknak odaát folytatása. S minden vallás és misztika egyetért abban, hogy változtatni - önmagunkon, kapcsolatainkon, érzelmi állapotainkon - csak itt, e földi életben lehet. A túlsó síkon csak szemlélet van és megítélés.
Ezért a dilettáns öngyilkos a leggonoszabb csapdába esik bele: épp azt az elviselhetetlen lelkiállapotot konzerválja időtlen időre, ami elől az öngyilkosságba menekült.

9.§
Ezért akkor kell megölnünk magunkat, amikor elégedettek és boldogok vagyunk. Egyedül ez az öngyilkosság hiteles, mert bizonyítja, hogy nem gyávaságból, menekülésképpen vagy önútálattól sarkantyúzva távozunk az élők sorából, hanem azért, mert megvetjük az életet amúgy egészében, örömeivel és sikerajándékaival egyetemben. Az ilyen öngyilkosságot soha nem bánjuk meg, és példaképpé válhatunk minden idők utánunk következő öngyilkosai számára.

(Popper Péter)



*Megjegyzés: nem szeretném, ha a fent leírtakat bárki is komolyan venné vagy szó szerint értelmezné. Vagy innen merítene ötleteket magának. Ez egy "vicc", egy ironikus írás, ami szerintem nagyon is aktuális az egyre szaporodó divatdepressziós "jajjdeszaréletemvanmegakarokhalni"-féle szerencsétlen hülye gyerekek miatt..."

Semmiért Egészen

Hogy rettenetes, elhiszem,
de így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
vagy a törvény mit követelnek;
bent maga ura, aki rab
volt odakint,
és nem tudok örülni, csak
a magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku: nékem
más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
minden egyéb;
én többet kérek: azt, hogy a
sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg
s fáradt vagyok;
kivánlak így is meglehet,
de a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
elcsitíthass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
és áldozat
örömét, és hogy a világnak
kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,
külön, neked,
míg magadra gondolni mersz,
míg sajnálod az életed,
míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
halott és akarattalan:
addig nem vagy a többieknél
se jobb, se több,
addig idegen is lehetnél,
addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak
még jó lehet;
törvényen kívül, mint az állat,
olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
ne élj, mikor nem akarom;
ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
börtönt ne lásd;
és én majd elvégzem magamban,
hogy zsarnokságom megbocsásd.

(Szabó Lőrinc: Semmiért Egészen)

Mindig is imádtam ezt a verset. Mert van benne valami... nem is tudom mi. Nem az a tipikus szerelmes vers, és mégis: benne van minden.
Emlékszem, amikor először "találkoztam" ezzel a verssel: kis kilencedikes voltam, akit éppen nagyon nem kötött le az irodalomóra, jobban mondva az Odüsszeia elemzése, így unalmában az irodalomtörténeti atlaszt lapozgatta. Minden oldalon volt egy-két idézet vagy versrészlet az adott korszak neves alkotóitól. Mindegyiket elolvastam. És akkor, az egyik oldalon láttam meg. Igaz, csak a második versszakot. De már ennyi is elég volt hozzá, hogy megfogjon, hogy áthasson teljesen. Rohantam is a könyvtárba, hogy elolvassam az egészet. Imádtam rögtön. A kedvencem lett.
Ahogy teltek az évek, egyre több verset olvastam, egyre több kedvencem lett, de ez mindvégig megmaradt. Tizenkettidekesként is, ha már nagyon untam a tételeket, vagy az osztályfőnök prédikációit, kinyitottam a szöveggyűjteményt, és valahogy mindig ennél a versnél kötöttem ki. Pedig akkor már rég kívülről tudtam. Mégis képes voltam/vagyok százszor is elolvasni.
Ma valahogy megint eszembe jutott. Sajnos nincs Szabó Lőrinctől verses kötetem, de szerencsére a versek nagy része már fent van neten. Beírtam a Google-ba. Meg is találtam. És találtam egy blogot is.
A nő, aki írta, teljesen kiakadt a versen. Hadd idézzem, mit írt róla (remélem, nem fog megharagudni érte):
"A minap újra kezembe került Szabó Lőrinc Semmiért egészen című verse. Középiskolában olvastam utoljára és emlékszem: borzadtam tőle. Most kiváncsian, várakozással telve olvastam újra, vajon most is olyan heves, elutasító érzelmeket vált ki belőlem, mint egykor?
Be kell, hogy lássam, 25 évesen is csak bőgni van kedvem tőle.
Miféle ember az, aki ilyet ír a kedvesének? Annak az embernek, akit állítólag szeret? Miféle férfi az, aki ilyet kér?
Szerintem határtalanul kegyetlen, önző és öntelt ember. Ezt pedig nem menti fel az sem, hogy őszinte."
Kegyetlen, önző és öntelt ember lenne? Lehet. Egy kegyetlen, önző és öntelt ember, aki SZERELMES. És csak magának akarja azt, akit szeret. Ez valóban kegyetlenség? Én nem gondolom. Tény, hogy azt követeli a kedvesétől, adja fel magát érte teljesen. Igen, ez önző, gusztustalan, soviniszta dolog. De vajon az utolsó két sor nem annak az ígérete, hogy megkapja érte a viszonzást? Mert szerintem az.
Persze lehet, csak én látom így.
De miért kell, hogy egy szerelmes vers feltétlenül rózsaszín legyen? Miért ne lehetne kegyetlen? Sokszor a szerelem is az. Sokszor az ember is az. Önző, öntelt, kegyetlen, aki azt bántja meg, akit a legjobban szeret.
Hogy miféle ember az, aki ilyet ír? Röviden és tömören: emberi.
Számomra többet ér az olyan vers, ami őszintén, "kegyetlenül" feltárja az igazságot, mint az olyan, ami rózsaszín ködfelhőbe burkolja azt.
És ha már ennyire a kegyetlenségnél tartunk: álljon itt végül a legkegyetlenebb szerelmes vers, amit ismerek:

Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.

Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.

És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsuztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeiből egy nőre.

Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben,
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.

Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.

(Ady Endre: Elbocsátó, szép üzenet)

Stand up comedy

Gondolom mindenki látott már legalább egy részt (vagy csak pár percet) az RTL Klubon futó Showder Klubból. Aki mégsem ismeri, annak dióhéjban: humoristák önálló "miniestjei", hogy úgy mondjam. Egy műsorban általában hárman lépnek fel, + 1, aki felkonferálja őket. Iszonyú jó poénokat nyomnak, az ember szakad a röhögéstől. XD Nos, én rendszeresen nézem (vagyis néztem, mivel januártól már valamiért nincs műsoron - remélem ez csak ideiglenes állapot...), és lelkes híve lettem a műsornak is, a fellépőknek is. (Két kedvencem Beliczai Balázs és Kiss Ádám.) Ezek a humoristák a Dumaszínházzal rendszeresen járják az országot is, klubokban, bárokban, és egyéb helyeken lépnek fel.
Múlt héten szerdán felmentem MSN-re, és megláttam Gréta személyes üzenetét, ami a következő volt: "Aki akar ma jönni stand up comedyre, írjon!" Persze rögtön letámadtam, hogy hol lesz, mikor, kik, mennyiért, stb. Kiderült, hogy még aznap lép fel KAP (Kovács András Péter) és Beliczai, a BTK aulájában. Természetesen azonnal rohantam jegyet venni. (Na jó, nem pont azonnal, először még Diával elmentünk könyvtárba is. XD) A jegy csak 800 ft volt, ennyiért úgy gondoltam, abszolút megéri. (És mint kiderült, igazam is lett. XD) Diával kissé elszórakoztam az időt, így nem volt időm se átöltözni, se valami elfogadható külsőt varázsolni magamnak, sőt, még a táskámat se tudtam letenni, így cipelhettem A gyűrűk ura három kötetét magammal... XD A műsor hétkor kezdődött, én talán negyedkor értem oda, mert úgy volt, hogy hatkor találkozunk Grétával a radiátornál (XD), de persze én lekéstem a buszt, rendes szokásom szerint. Az ajtónál elő kellett szedni a jegyet, meg a diákigazolványt, ami nekem eltartott egy darabig, mivel a kezeim kissé fagyott állapotban voltak. XD Végre sikerült, kaptam egy pecsétet a kezemre, és mentem leülni Grétáékhoz, akik már bőszen integettek nekem. XD Elég sokan eljöttek, megtelt az aula. Pár perces késéssel kezdtek, de nem volt gond, elszórakoztattuk mi magunkat. XD A sorrend a következő volt: Beliczai-KAP-Beliczai-KAP. Nagyon-nagyon-nagyon jók voltak, szétröhögtük az agyunkat, nagyon megérte elmenni. Mindenkinek tudom ajánlani, ha tehetitek, menjetek el. (A Dumaszínház honlapján fent vannak az időpontok és a helyszínek.)
Műsor után Gréta szeretett volna képet csinálni Balázzsal, csak nem mert odamenni hozzá. Nem volt idő, hogy rábeszéljem, mert már mentek kifelé, úgyhogy kivettem a kezéből a fényképezőgépet, odaszaladtam Balázshoz, és megkértem, hadd csináljunk vele képet. Nagyon kedves volt, simán belement. Kijött velünk az előcsarnokba, mindhármunkkal csináltunk képet. Eddigre már többen körülállták, az én példámon felbuzdulva ők is szerettek volna képet vele. Balázs nagyon kedves volt, mindenkivel készségesen fotózkodott, aláírásokat osztogatott, poénkodott. Mi is kértünk aláírást. Nálam nem volt papír, csak a Fernando Gagos órarendem. Mit volt mit tenni, hát aláírattam azt, gondoltam, maximum totál hülyének néz, ami elég gyakran meg szokott történni velem. Mármint hogy hülyének néznek. XD Először ő is kicsit furán nézett, de simán aláírta, közben még egy poént is elsütött. ("Ejj, de jól nézek ki ezen a képen!" X'DDD) Ez után KAP-ot is szerettük volna letámadni, de ő rögtön kirohant a kocsiba, és ott várta, hogy végre elinduljanak. Hát... nem lehet mindenki egyformán jófej... Hazamentünk, Gréta átküldte a képeket, hát elég viccesek lettek. XD Be is rakom ide az egyiket.
Szóval, ha szeretnétek egy jó estét, sok nevetéssel, akkor irány a Dumaszínház! Nem fogjátok megbánni, az tuti. :D

Dolgok

Az utóbbi pár napban történtek dolgok, amiken elgondolkodtam.

Először is a nagy port kavart késeléses ügy. Gondolom, senkinek sem kell részleteznem a dolgot…
Engem nem az „háborított fel”, (így idézőjelben, mert igazából nem vagyok felháborodva), mint a legtöbb embert, hogy „megint a cigányok”. Azon sem lepődtem meg, hogy ilyesmi megtörténhet. Ebben az országban, ebben a világban ez már abszolút nem meglepő. Azt is mondhatnám, hogy nagyjából hidegen hagyott a dolog. Persze nagyon sajnálom szerencsétlent/szerencsétleneket, nem arról van szó, hogy nem.
Igazából én azon gondolkodtam el, ahogy a többi ember hozzááll ehhez a dologhoz. Jó pár fórumon és oldalon olvastam hozzászólásokat, és egészen ledöbbentem, mennyire messzire képesek elmenni egyesek. Néhány helyen még a népirtás gondolata is felvetődött. Na, hát ez azért túlzás, és nem is kicsit. Azt gondolom, ha nem cigányok követték volna el, akkor fele ennyire sem lenne felfújva az ügy. Az biztos, hogy senki sem követelné, hogy irtsák ki a magyar népet, ha magyarok tették volna. Mondjuk ezen sem lepődtem meg különösebben, a rasszizmus elég általános dolog. Meg amúgy is, az ilyen fórumokra általában a legidiótábbak írkálnak (tisztelet a kivételnek).
De ez a marhaság, amivel MSN-en szembesültem... Hát az agyam eldobtam tőle, komolyan!
Történt ugyanis, hogy egyik nap hajnaltájt épp készültem kikapcsolni a gépet, amikor láttam, hogy egy srác írt nekem. Ez azért is meglepő volt, mivel soha nem beszéltem még vele, másrészt meg mi a fene juthat eszébe hajnali egykor, amit feltétlenül közölni kell velem?
Rendkívül fontos mondanivalójának lényege az volt, hogy ha együtt érzek a tragédia áldozataival és családjukkal, és nekem is elegem van a „cigánybűnőzésből”, akkor tegyek egy X-et a nevem mellé, így fejezve ki szolidaritásomat.
Az rögtön látszott, hogy ez valami hülye körüzenet. Nem is foglalkoztam vele.
Azonban másnap, mikor bejelentkeztem, láttam, hogy nagyjából minden második partnerem neve mellett egy X szerepel. Aznap ezen emberek nagy részétől megkaptam a körüzenetet. A végére már annyira ideges lettem, hogy kiírtam személyes üzenetnek: aki még egyszer elküldi nekem ezt a marhaságot, azt letiltom.
Most felmerül a kérdés, vajon miért idegesít ez engem ennyire?
Nos, azért, mert undorítónak tartom az ilyen dolgokat. Amikor történik valami szar dolog, és az emberek megjátszák, hogy fúúúú de nagyon együtt éreznek, és fúúúú de nagyon összefognak, és az ilyenekkel azt sugallják, hogy ők mennyire jó emberek. Aztán ha egy embert látnak a földön feküdni, inkább átmennek az út túloldalára, csak hogy ne kerüljenek a közelébe. Ha ugyan bele nem rúgnak egyet. Alapvető emberi érzések nincsenek meg bennük, de azért az ilyen szarságokkal kiidegelik a normálisabb embereket. Mert ugyan mitől lesz jobb annak a szerencsétlennek vagy a családjának, ha én egy X-et teszek a nevem mellé? Pláne MSN-en? Ahol az égvilágon senki sem látja a partnereimen kívül. És az talán segít rajta, hogy ezzel zaklatom az összes partneremet? Hát rohadtul nem.
A véleményemet most sem rejtettem véka alá. Nem is szokásom. Ennek köszönhetően megkaptam, hogy egy érzéketlen tuskó vagyok, és hogy előre sajnálják azokat az embereket, akiket majd én fogok kezelni, ha egyszer pszichológus leszek.
Ami vicces.
Végülis annyi a lényeg, hogy nem csak a média által felfújt dolgokat kéne észrevenni. Hanem a többi szar dolgot is, ami a világban van. Mert rengeteg van. Csak éppen az emberek, ha valami nem folyik még a csapból is, inkább becsukják a szemüket-fülüket, és nem foglalkoznak vele. Mert az könnyebb. Ha meg valami hasonló történik, ami „megrázza” az egész országot, X-et tesznek a nevük mellé, aláírásokat gyűjtenek, tüntetnek, ami éppen tetszik. És ettől olyan emberiek lesznek.
Hát csak gratulálni tudok, emberek…




Más. Nagyon érdekes. Sőt, döbbenetes.
Etika című kurzuson pszichológus etikával foglalkozunk. Ehhez kapcsolódóan megnéztünk egy dokumentumfilmet.
Ez a film dr. John Money híres kísérletéről szól.
Money ugyanis feltételezte, hogy a velünk született nemi identitásunk, tehát biológiai nemünk, a neveléssel felülírható. Vagyis ha nekem fiam születik, de én az elejétől fogva lányként nevelem, akkor ő lány lesz. Lánynak fogja gondolni, érezni magát, attól függetlenül, hogy biológiailag fiú.
Hermafrodita kisgyermekeken végzett vizsgálatai során jutott erre a következtetésre. A hermafrodita csecsemőknél ugyanis eldöntik, hogy lányként, vagy fiúként élje le az életét, és innentől kezdve ennek megfelelően nevelik.
Ahhoz azonban, hogy a hipotézisét bizonyítani tudja, egy „igazi” fiút vagy lányt kellett volna „átnevelnie”, ez azonban érthető okokból nem volt kivitelezhető.
Egészen Bruce-ig.
Egy fiatal házaspárnak fiú ikrei születtek, akiket körülmetéltek. Azonban „kis” hiba csúszott a dologba: szegény Bruce-nak gyakorlatilag levágták a hímvesszőjét.
Dr. Money javasolta a szülőknek a nemátalakító műtétet. Szerinte ha lányként nevelik fel, elkerüli azokat a megaláztatásokat, amik e miatt a dolog miatt érnék.
A szülők belementek a dologba, a műtétet sikeresen végrehajtották. Bruce ettől kezdve Brendaként élt tovább. Persze egy pszichológus folyamatos megfigyelése mellett. Hormonokkal kezelték, hogy tényleg nőies is legyen, stb.
Az első néhány évben úgy tűnt, a dolog sikeres. Dr. Money publikálta az esetet, ezzel nagy port kavarva a tudományos körökben.
Ugyanakkor ezzel párhuzamosan más kutatások is folytak. Egy orvos ugyanis azt állította, a biológiai nemünket nem lehet megváltoztatni. Azt feltételezte, hogy a női és a férfi agyban van egy terület, ami a két nemnél különbözik, és ami tulajdonképpen meghatározza, férfiak vagyunk –e, vagy nők.
Először patkányokon végeztek kísérleteket. Vemhes nőstények méhébe tesztoszteront jutattak. A megszületett nőstény patkányok nemi szerve a hímekéhez hasonló lett, és a hímekhez hasonlóan viselkedtek, tehát párosodni próbáltak a normális nőstényekkel.
Ez után patkányok agyát milliméterről milliméterre átvizsgálva végül találtak egy területet, aminek nagysága a hímek agyában nagyobb, mint a nőstényekében: ez a terület felelős a nemükért.
Ezt a területet később az emberi agyban is felfedezték.
Transzszexuálisok agyát vizsgálva felfedezték, hogy a magát nőnek érző férfi agyában ez a terület kisebb. Ha tehát a férfi agyában kisebb (illetve a nő agyában nagyobb), akkor az illető transzszexuális lesz.
Visszatérve Brendához: ahogy teltek az évek, egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy nem érzi magát jól lányként. Nem játszott lányos játékokat, nem voltak barátnői, stb. Ezt a pszichológusa is észrevette, és jelentésében meg is írta dr. Moneynak, aki azonban ezt „elfelejtette” megemlíteni publikációiban…
Amikor Brenda 13 éves lett, szülei megszakították a kapcsolatot dr. Moneyval. Brenda kamaszkora, finoman fogalmazva nem volt túl könnyű, hiszen szegény fiúnak érezte magát, fiú akart lenni… Szülei végül 14 éves korában elmondták neki az igazságot. Ettől kezdve Brenda Davidként élt tovább.
Hallott ugyan dr. Money kísérletéről, de azt nem tudta, hogy tulajdonképpen róla van szó. Amikor ez mégis a tudomására jutott, a nyilvánosság elé állt, és elmondta, hogy ez azért mégsem egészen úgy alakult, ahogy az orvos állította…
Ebben a dokumentumfilmben is beszélt. Műtétekkel „helyrehozatta” magát. Megnősült, és feleségével együtt nevelik annak három gyerekét.
A film itt ér véget kb. Gondolhatnánk, hogy végül is minden jóra fordult, megvan a „hepi end”.
Azonban látszott rajta, hogy nincs minden rendben vele: a gesztusain, azon, ahogy beszélt, mindenen. Na meg folyamatosan bagózott…

A filmhez kaptunk egy kérdéssort is. Az utolsó kérdés az volt, hogy szerintünk mi lett a dolog végkimenetele Davidre nézve. Nem sokan írtunk pozitív dolgokat…
Miután beadtuk a kérdéseket, megkérdeztük a tanárnőt, végülis mi lett Daviddel.
Öngyilkos lett.
Ami azt gondolom, nem túl meglepő…



Nem is fűznék hozzá többet a dologhoz. De azért nagyon elgondolkodtató, nem?

Nc...

Elegem van az olyan emberekből, akik csak akkor jönnek, ha valami kell nekik. Hetekig nem látom, nem is beszélünk, MSN-en nem tudok írni neki, mert örökké rejtve van, aztán egyszer csak bejelentkezik, és ír, hogy fénymásoljak/szkenneljek neki, adjak kölcsön valamit, stb. Én meg azt mondom, persze, szívesen, gyere át és megcsináljuk/odaadom. Utána meg menjünk el ide meg ide, kicsit együtt leszünk meg dumálunk végre. És örülök neki, mert azon kevesek egyike, akiket a barátaimnak tartok, és mert valahol azért mégis hiányzik, még ha nem is vagyunk olyan közel egymáshoz.

Eljön a megbeszélt nap, a megbeszélt időpont. Persze nincs sehol. Semmi baj, biztos eltévedt. Igaz, csak két utcányira lakik. De nem gond, úgysincs más programom. Végül beesik 20 perc késéssel. Odaadom neki, amit kölcsön kért, fénymásolok neki, meg szkennelek, és örülök, hogy itt van. Meg hogy annyi idő után végre közös programunk van. Aztán, miközben a freemaillel szarakodok, hogy el tudjam küldeni, amit beszkenneltem, közli, hogy sajnos nem tud eljönni velem a városba, mert dolga van. Dolga van!!!! Mikor már vagy egy hete megbeszéltük, hogy ez a mi délutnánunk (fenét, maximum két óránk) lesz! De mit lehet erre mondani? Ez van. De azért hozott fánkot, amit az anyukája csinált, mert tudja, hogy szeretem. Meg a régi angol könyveit, mert tudja, hogy szeretnék angolul tanulni. Ami kedves tőle, tényleg. Csak az a baj, hogy úgy jön le, mintha egyfajta kiengesztelésnek szánná...

Elküldöm a mélt, ő meg elmegy. Még el is kísérem egy darabon, mert én meg boltba megyek, hogy "teába fojtsam bánatom." Azért a szalagavatójára elhívott. Ez is igazán kedves tőle, és jól is esik. De az nem, hogy sose ér rá kicsit velem lenni. Nem várom el, hogy folyton együtt legyünk. Bár egy időben a legjobb barátnők voltunk, már régóta csak ritkán találkozunk. De azért kéthavonta egyszer igazán megtehetné, hogy nem mondja le a találkozónkat!

Persze tudom, hogy miért van ez. Mert neki vőlegénye van, awww. Én ezt sosem értettem. Hogy ha két ember jár, és nem tudnak leakadni egymásról egy órára sem. Jó, tudom, szeretik egymást, és szeretnek együtt lenni, na de állandóan? Az oké, hogy valaki sokat van együtt a barátjával, de hogy soha nincsenek olyan programjaik, amit külön csinálnak... Nem tudom, én tuti bekattannék, ha éjjel-nappal csak egy emberrel lennék együtt. Bár lehet csak azért írom ezt, mert még nem voltam szerelmes. De az tuti, hogy ha egyszer az leszek, én nem fogom ezt csinálni a barátnőimmel. Legalább mondja a pofámba, hogy nem akar találkozni velem. Az még mindig jobb, mint amikor idejön, megkapja, ami kell neki, és lelép...

Ez elég rosszul esett tőle. De ha megmondanám neki, biztos azt mondaná, hogy csak én látom így. Valószínűleg ő nem is érzi, hogy folyton leráz. Pedig tényleg. Még ha állandóan zaklatnám, hogy találkozzunk, de nem! Havonta egyszer írok neki, hogy kéne találkozni, és akkor is ez van... Gyönyörű. Nem is kéne foglalkoznom ezzel, úgysem tehetek ellene. Csak azért valahol fáj egy kicsit...


Na mindegy. Kicsit összefüggéstelen lett, de ez most kikívánkozott...

Bed déj

Undorító, fos nap. Gyűlölöm! Inkább nem is írok semmit...
(Dióhéjban: apám egy seggfej. És még a meccset sem tudom nézni. Ez is az ő hibája. :[ )

No comment ez a nap leginkább. Ez még a többihez képest is iszonyú. Ennél rosszabb már nem is lehetne, komolyan.




Más. Hogy valami jót (vagy legalább érdekeset) is írjak:

Olvasok egy könyvet, a címe Pszichológusok a szófán. Ez egy interjúkötet, egy hapsi pszichológusokat kérdezgetett, aztán kiadta. Egy reklámpszichológusnak tette fel a következő kérdést:
"Milyen meghökkentő termékeket ismer, amiket reklám nélkül nem vennénk meg, de még így is megdöbbentőnek tűnnek?"
Válasz: (most figyelj!)
"Amerikában lehet istállószagú dezodort kapni. Első hallásra irdatlan marhaságnak tűnik. De a reklám érvelése épp azt az igényt lovagolja meg, ami bizonyos körökben fontos motívum lehet. Nevezetesen: a fiatal menedzser a munkahelyére érve azzal dicsekszik, hogy épp a lovaglásból érkezett. A kegyes füllentésnek így is nagy az ázsiója, hisz már úgysem lehet senkit megkülönböztetni a drágábbnál drágább férfiillatfelhők keveredésében."

Hát ezen vagy öt percig röhögtem. Az amerikaiak tényleg idióták. Istállószagú dezodor... Én már akkor is a falat kaparom, ha apám az Old Spice-t fújkodja... Az milyen lenne, ha istállószagút használna. XDDDDDDDDDDD
Nem tudom amúgy, mitől lenne jobb az egy hapsinak, ha istállószaga lenne. Jó, biztos meg lehetne különböztetni a többi pasitól, de nem hiszem, hogy nagyon gerjednének rá a nők. Engem legalábbis kifejezetten irritálna, ha a pasim pl tehéntrágyától bűzlene. X'D




Másfél óra múlva kezdődik. És nem nézhetem. :'[ *eret vág*

Nem is írok többet. Ez a nap még a maradék életkedvemet is elvette. Blöe. '-_-

Első

Mindenki blogol. Mert ez a divat. Én is szeretnék. Nem azért, mert divat. Csak szeretek írni. És szeretnék magamról írni. Gondoltam megpróbálom.

Csak épp most, hogy belegondolok, gőzöm sincs, mit írhatnék. Bennem nincs semmi érdekes. És olyan borzalmasan unalmas életem van, hogy na. Minek írjam le, mi történik velem, ha nem történik semmi? Merthogy tényleg nem történik semmi. Nem vicc. Ha a jövőre, vagy egyszerűen csak a holnapra gondolok, nem érzek semmit. Megint egy (kettő, háromszáz, hétezer, satöbbi) unalmas, eseménytelen nap. Felkelek délben, kajálok, fürdök, netezek, kiviszem a kutyát, netezek, megnézek egy filmet vagy egy meccset, majd úgy hajnali egy körül lefekszem. És ugyanez ismétlődik.

Nemsokára kezdődik a második szemeszter, akkor kicsit másképp fog kinézni. Felkelek reggel (vagy délben, attól függ, mikor kezdődik az előadás), kajálok, fürdök, bemegyek az előadásra, hazajövök, kiviszem a kutyát, netezek, megnézek egy filmet vagy egy meccset, majd úgy hajnali egy körül lefekszem. És ugyanez ismétlődik.

Baromira izgalmas, igaz? Szinte beleremegek, ahogy visszaolvasom. *_* XD

Kevés dolog van az életemben, ami izgalmat jelenthet. Másnak valószínűleg ezek a dolgok is unalmasak. Nekem már az is csúcspontnak számít, ha találok egy izgalmas könyvet, esetleg egy filmet, vagy ha találkozom a barátnőmmel.

Na, erről meg az jutott eszembe, mennyire magányos vagyok. Nagyon. (Bár ez korántsem visel meg annyira, mint ahogy azt bárki gondolhatná.) Barátaim gyakorlatilag nem igazán vannak. Csak kettő. Igaz ebből egy olyan jó barát, amilyen másoknak talán soha nem adatik meg, és nagyon hálás is vagyok érte. És nagyon szeretem őt. De sajnos elég ritkán látjuk egymást, ami nagyon rossz.

Haverjaim egyáltalán nincsenek. Azt hiszem, a hozzám hasonlókra mondják azt nagyon divatosan, hogy "antiszoc". Ami vicces, hogy tényleg eléggé az vagyok. Nagyon nehezen tudok beilleszkedni, ha ismeretlen emberek közé kerülök. Például az egyetemen ez a mai napig nem sikerült. Komolyan, gyakorlatilag még egyik csoporttársammal sem beszéltem. Nem mintha félénk lennék, és nem mernék hozzájuk szólni. Egyszerűen csak nem tudok mit kezdeni velük. Elnézem őket, hallgatom, ahogy és amiket beszélnek, és közben rájövök, hogy az égvilágon semmi közös nincs bennünk... Úgyhogy inkább hagyom őket a fenébe. Ők nyilván unalmasnak tartanának engem, én meg őket felszínesnek, képmutatónak, sekélyesnek… és hát igen, unalmasnak is. Van ez így…

Amúgy sem szeretem különösebben az embereket. Most felmerülhet a kérdés, hogy akkor mit keresek pszichológia szakon (merthogy pszichológiára járok, igen). Hát... őszintén szólva: fogalmam sincs. Magát a pszichológiát, mint tudományt, érdekesnek tartom. De nem érzek elhivatottságot, nem akarok embereken segíteni, összességében nem akarok pszichológus lenni. Néha ülök az előadáson, és arra gondolok, mi a frászt csinálok én itt? A válasz végül is elég egyszerű: semmit. Nagyjából egy hét elég volt hozzá, hogy rájöjjek, semmi keresnivalóm nincs itt, ezen a szakon, ezek között az emberek között.

Teljesen kívül állónak érzem magam. De nem csak az egyetemen. Szinte mindig és mindenhol. Legtöbbször csak elnézem az embereket, nézem, hallgatom, hogy mit csinálnak, mi történik, de nem érzek semmi különöset. Általában teljesen közömbös vagyok. Nem hoz lázba semmi.

Most bárki azt gondolhatná, hogy depressziós vagyok, pedig nem. Az emberek hajlamosak rá, hogy nagyon kitágítsák a fogalmakat. Nem lehet valaki egyszerűen szomorú, letört, esetleg kétségbe esett vagy közömbös, csak depressziós. De én nem vagyok az. Sőt, ha azokkal lehetek, akiket szeretek – vagyis a legjobb barátnőmmel és a családjával-, akkor nagyon is vidám vagyok. Csak ez eléggé ritkán van sajna.

Ha már így szóba jött a család. Nem is tudom, mit írhatnék az enyémről. Eléggé… nem is tudom, mi a megfelelő szó rá. Nem is nagyon lehet családnak nevezni. Most ne gondolja senki, hogy sanyarú, boldogtalan gyermekkorom volt, mert ez nem igaz. De az én szüleim sosem álltak úgy mellettem, ahogy véleményem szerint egy normális szülőnek a gyermeke mellett kell állnia. Nem kaptam annyi szeretetet, amennyit egy gyerek megérdemel (legalábbis anyámtól nem, és szerintem pont ez lett volna a legfontosabb). A saját szüleim gyakorlatilag nem is ismernek. Emiatt lehetne sajnálni engem, de nem kell. Én sem sajnálom magamat. Lehet, hogy az igazi családom nem valami csodálatos, de van egy „második családom”. Ők nagyon fontosak nekem. Nem cserélném el őket semmiért. <3

...

Hát ahhoz képest, hogy úgy indultam, nem tudok írni semmit, elég sokat sikerült összehoznom mennyiségileg. XD Visszaolvasva elég nagy hülyeség lett. De mindegy. Most ez jött ki belőlem.

Ezzel asszem be is fejezem. XD