Surprise

A szülinapom tök gagyi volt, nem történt semmi. 

Szerdán úgy volt, hogy Ilivel elmegyünk bulizni, de azt mondta, nem tud jönni. De azért áthívott délután. 

Vártam, hogy majd ír fészen, hogy mikor menjek, de nem írt, gondoltam elfelejtette. 

Az ágyamban fetrengtem egész nap. Egyszer csak kaptam egy visszahívóst tőle. Felhívtam, hogy mi van, kérdezte, miért nem jövök? Hát mondom nem írtál. Dehogynem, írta, hogy menjek ötre. (Pedig tényleg nem kaptam semmit.)

Gyorsan felöltöztem és rohantam át hozzá (kb két utcával odébb lakik). 

Odaértem, Szilárd jött beengedni. Megkérdeztem, nagyon mérges -e. Nem, nem, menjek csak. 

Beléptem a szobába. 

És ott voltak mind a barátaim (hát mondjuk nem sok van), és kiabálták, hogy meglepetés! Tisztára mint az amerikai filmekben. Ili csinált nekem sütit, Diáéktól megkaptam a kedvenc samponomat és balzsamomat, amire soha nincs pénzem. Aztán később Kriszta is beállított az új barátjával. 

Volt pia is, most én is ittam, pedig sose szoktam. Kicsit a fejembe is szállt, nem voltam részeg, csak kicsit túlságosan is jókedvű. Amitől kicsit kinyílt a szám, és olyanokat mondtam, amik a későbbiekben kicsit kompromittálók lehetnek. Főleg mert a hülye fiúk felvettek mindent videóra. XD 

Este pedig elmentünk Sörházba bulizni. 

Én ott még sose voltam. Diáék úgy beszéltek róla mindig, mintha legalábbis az Elízium lenne, úgyhogy kíváncsi voltam. 

Hát mikor odaértünk, talán öten-hatan voltak csak lent, mondjuk erre gondolhattunk volna, hogy szerdán valószínűleg nem lesz nagy tömeg. 

Aztán Dia, aki már nem ivott vagy egy éve, rosszul lett és kiakadt, úgyhogy hazamentek. Csak nem szóltak nekünk, úgy hívtam fel őket, hogy hol vannak. Aztán Krisztáék is eltűntek. 

Ettől szegény Ili (aki jó piás volt) úgy kiakadt, hogy ott zokogott a vállamon vagy két órát. Mert tökéletes szülinapot akart nekem, és nem ezt érdemeltem volna. Szegényt úgy sajnáltam, pedig nekem egyáltalán nem volt gáz, hogy a többiek elmentek. 

Annyira sírt csóri, hogy már mindenki minket nézett. Két srác oda is jött, hogy mi a baj. Azt hitték, kidobta a pasija, azért van ennyire oda. :D Még egy whiskey-kólát is hoztak neki.

Aztán végre nagy nehezen megnyugodott, csak sajnos kitalálta, hogy smároljunk, hadd induljanak be a pasik. Hát nem igazán akartam, mivel nem igazán vonz az ilyesmi, de annyira örültem, hogy végre nem sír, hogy hagytam. Amitől sajnos a srácok nem voltak hajlandóak elhinni, hogy nem vagyunk leszbik. 

De azért hívtak minket táncolni. Az egyik tiszta idióta volt, nem is nagyon tudtam értelmezni az embert. A másik aranyos volt, egész este táncoltunk. Lenyúltam a napszemüvegét, és abban nyomtam. 

Mi nagyon jól éreztük magunkat, de amúgy elég gyér buli volt, talán ha húsz ember volt lent összesen, és kb csak mi hárman táncoltunk. A többi csávó (átlagéletkor kb. 16, nem is értem, ezek nem járnak iskolába?) meg állt körben és nézett minket. 

Végül elindultunk haza. A srác egy darabig jött velünk, aztán elváltunk. Le akart smárolni, amit nem hagytam. És kicsit savanyúan közöltem vele, hogy azért a nevét legalább megmondhatta volna. (Mert ez eszébe sem jutott. Vagy az enyémet megkérdezni. De smárolni azt kell nyilván.) 

Amúgy minden pasi ilyen. Azt elvárja, hogy menj el vele kefélni, de még annyira se tart, hogy a neved megkérdezze. Gyűlölöm őket, az összeset. Ilyenkor sajnálom, hogy nem vagyok leszbi.

De azért jól éreztem magam nagyon. Ez volt a legjobb szülinapom. Egyáltalán nem számítottam ilyesmire, és nagyon meghatódtam. Bár a parti része annyira nem jött össze, de pénteken vagy szombaton pótolunk. 

És csak Ilivel fogok táncolni, nem érdekelnek a faszfej pasik. Kész.

22

22 éves lettem én 

Meglepetés e költemény

....

Hahahaha. 

Egyáltalán nem érzem magam 22 évesnek. Inkább 62-nek. Mintha már nem lenne mit várnom az élettől. 

Ez elég nyomasztó. 

Irigykedek a tizenévesekre. Ellopták a kamaszkorom, és vissza akarom kapni. Én is akarok bulikat és szerelmeket és drámákat és boldogságot. 

Nem ezt a szar életet, ami jutott. Gyűlölöm minden másodpercét. 

Valaki vigyen el innen...

Debil

Mostanában kezd teljesen elmenni az eszem. 

Élvezem, hogy másokat szívathatok.

Például a barátomat az őrületbe kergetem azzal, hogy dögös focisták képeit mutogatom neki. Szegény kiborul és féltékenykedik, én meg jót röhögök rajta. 

Tudom, hogy szemét vagyok, de nem érdekel. Annyira vicces az egész. 

A kutyám meg a legbénább teremtmény az univerzumban, ez már teljesen biztos. Neki négy láb is kevés ahhoz, hogy ne essen el. És előszeretettel gyalogol neki különböző objektumoknak, például falaknak, ajtóknak vagy fáknak. Nagyon balfasz szegény. 

Ami vicces, mert azt mondják, olyan a kutya, amilyen a gazdája. Hát azért én ennyire nem vagyok balfasz. Bár én is kész katasztrófa tudok lenni, de ez leginkább csak stresszhelyzetben jön elő.

Utálom az orvosokat. Meg hogy velem mindig valami szarságnak kell történni. 

De nem érdekel, akkor is bulizni fogok, ha utána a mentő visz el, és kész.

Pain

Azt hittem, talán végre magamhoz térek, de ez csak valami múló dolog volt. Ma már megint ott tartok, hogy ahhoz sincs lelki erőm, hogy kiszálljak az ágyból. 

Mindenem fáj. Testem-lelkem. Külön-külön talán még elviselném őket, de együtt szinte kibírhatatlan. 

Ma van a legjobb barátnőm névnapja, és én nem tudom meglepni semmivel, még egy csokival sem. Hihetetlenül szar érzés. Gyerekként el se tudtam képzelni annál rosszabbat, hogy nem kapok születés- vagy névnapomra ajándékot. Azóta ez már elég sokszor megtörtént velem, és már nem is érdekel. De az, hogy nem tudom megajándékozni azt, aki fontos nekem, az egyik legszarabb érzés számomra. 

Holnap megyek orvoshoz. Kiderül, mennyit kell még szenvednem. Valamiért van egy olyan érzésem, hogy sokkal többet, mint amennyit eddig kellett, pedig ez se volt semmi. 

Úgy látszik, nekem a szenvedés a sorsom. Minden értelemben.

Tavasz

Ha végre megtaláltad az utat a gödörből, és elkezdesz kifelé kapaszkodni, tuti biztos, hogy jön egy paraszt, aki jól pofán rúg, hogy visszazuhanj a legaljára. 

Nos, ez a személy nálam fixen az apám. Mindig. 

Ezen a hosszú hétvégén végre megjött a tavasz. Langymeleg idő, és gyönyörű, csodálatos napsütés - végre! Nekem a lételemem a napsütés, a létezés nélküle fizikai fájdalom. (Ezért vagyok az év nagy részében depressziós. Elég nagy szívás, nekem valami trópusi helyre kellett volna születnem. Bele se merek gondolni, mi lenne, ha mondjuk Finnországban élnék. Félév sötétség, hát én tuti fejbe lőném magam.)

Ettől valahogy feléledtem. Pénteken felöltöztem, és elmentem sétálni. Csak úgy, cél nélkül. Mászkáltam az utcákon, és élveztem a napsütést. Ez annyira feltöltött, valahogy elkezdtem reménykedni, hogy talán valami változni fog, és nem leszek olyan kibaszott balfasz többé. 

Aztán a szombat borzalmas volt, egész nap alig tudtam mozogni. "Női problémák". Ahogy öregszem, egyre fájdalmasabb. Induláskor még alig fájt, később már kellett egy No-spa, aztán Meristin, aztán már egyik sem, mert úgyse használt, csak döglődtem egész nap. Tavaly felfedeztem, hogy egy szem Algopyrin, és minden király. Hát most már az sem használ, szombaton kettőt is bevettem, mégis egész nap döglődtem. Nem tudom, hova lehet ezt még fokozni. 

És jött a vasárnap... és apám megőrült. Egyszerűen nem bírom feldolgozni az emberünket, teljesen indokolatlanul elkezd időnként tombolni. Szerintem kezeltetni kéne, tuti, hogy valami idegbaja van. Csak emiatt én szívok állandóan, és már elegem van abból, hogy belőlem is idegroncsot csinál. 

Emiatt már elmenekültem 200 km-re, akkor meg sírt, hogy hiányzom, menjek haza. Haza jöttem (persze nem emiatt), és már megint ott tartunk, hogy élősködő, parazita, ingyenélő, satöbbi vagyok, és takarodjak el. Jó vicc, döntse már el, mit akar. 

Az a baj, hogy nincs hová mennem. Ha lenne egy ismerős, barát, szerelem, akárki, ahova mehetek, nem haboznék egy percig se. Mert ezt a lelki terrort nem lehet sokáig bírni.

Költészet

Szinte már elfelejtettem, mennyire ki tud húzni a lelki gödörből egy vers.

Olyan ez, mint a zene. A megfelelő dal felvidít, vagy épp lelomboz. Mindig találunk az életszituációnknak megfelelőt. És valahogy ettől könnyebb lesz. Hogy tudjuk, hogy vannak még sokan, akik hasonló cipőben járnak. Nem vagyunk egyedül.

Ugyanez van a versekkel is. Csak szerintem ez valahogy erősebb. Valahogy az az ember, akiről az irodalomórákon tanultam, hirtelen közelebb kerül. A költők, főleg, akik nem kortársak, valahogy olyan misztikus figurák, az ember nagyon ritkán gondol arra, hogy ők is ugyanolyanok voltak, mint mi, ugyanolyan vágyakkal, célokkal, érzelmekkel.

És amikor azt olvasom egy versbe öntve, szinte szóról-szóra, amit éppen érzek... annál felemelőbb, lelkesítőbb, meghökkentőbb, leírhatatlanabb érzés nincs.

Amióta kikerültem az iskolapadból, elhanyagoltam a költészetet. Valahogy én könnyebben nekiállok egy regénynek, mint egy verses kötetnek. Valahogy a versek jobban igénybe veszik a képzelőerőt, az elmét, vagy nem tudom.

De már látom, hogy ez hiba volt. Tegnap újra felfedeztem a költészet csodáját, és többé nem is fogom elengedni soha.

Én úgy hallgattam mindig, mint a mesét
a bűnről szóló tanítást. Utána
nevettem is - mily ostoba beszéd!
Bűnről fecseg, ki cselekedni gyáva!

Én nem tudtam, hogy annyi szörnyüség
barlangja szívem. Azt hittem, mamája
ringatja úgy elalvó gyermekét,
ahogy dobogva álmait kínálja.

Most már tudom. E rebbentő igazság
nagy fényében az eredendő gazság
szívemben, mint ravatal, feketül.

S ha én nem szólnék, kinyögné a szájam:
bár lennétek ily bűnösek mindnyájan,
hogy ne maradjak egész egyedül.

(József Attila: Én nem tudtam)

Life sucks

Ma voltam állásinterjún.

Soha a büdös életben nem lesz munkám. Még egy gagyi, szar, jutalékrendszeres marhaság sem. Egyszerűen annyira antipatikus vagyok mindenkinek, hogy ha a dolog a szimpátián múlik - és a végén már mindig csak azon múlik - esélyem sincs. Egyszerűen gőzöm sincs, mi a baj velem.

De ha a tükörbe nézek, sajnos meg kell állapítanom, hogy még én sem adnék magamnak munkát.

Most várom, hogy behívjanak próba napra. Úgysem fognak.

Nem tudom, mit csináljak, lassan tényleg eljutok odáig, hogy kurválkodni fogok. Nem érdekelnek az erkölcsi maszlagok. Szerintem a szex úgyis túl van misztifikálva. Nem nagy szám az egész. Ha valaki képes ezért fizetni, az ő baja.

A barátom nem tud jönni hétvégén. Én meg nem tudok menni sehova. Kb. 20 forint az össz vagyonom. Egy buszjegyre sem telik. Négy hónapja be vagyok zárva, és kezdek megőrülni.

Az életem egy nagy rakás szar, egy icipici kis öröm vagy jó dolog sincs benne. 

Belefáradtam, azt akarom, hogy vége legyen. 

Bárcsak megölne valaki.

Majdnem...

...vége lett valaminek tegnap. 

Mindig is - na jó, ez talán túlzás. Szóval nagyon régóta él bennem a gyanú, hogy velem van valami probléma. Valahogy nem úgy érzek, mint egy normális ember. Nincs vad öröm, szívszaggató bánat, hatalmas szerelem, csak ezeknek valami leredukált változata.

Az érdeklődésemet is igen nehéz felkelteni, úgy összességében bármi iránt, és ez alól nem kivétel az ember sem. Nagyon ritka az, hogy én érdeklődni kezdek valaki iránt. Annak a valószínűsége, hogy én valaha is szerelmes leszek, nagyjából egyenlő a nullával. Ezzel nagyon régóta tisztában vagyok, és már kezdtem beletörődni, hogy vagy apáca leszek, vagy kurva.

Aztán nyáron találkoztam egy sráccal, összejöttünk, és volt pár hónap, amikor úgy éreztem, hogy tévedtem, talán mégis létezik számomra is szerelem. 

De aztán teltek a hónapok, és kezdtem rájönni, hogy nem ez az, amire én vágyom. Bár tudom, hogy ő nagyon szeret - nem is tudnám szavakkal leírni, mennyire - , úgy, ahogy talán soha senki nem fog, de mégis... Én szenvedélyt akarok, vadságot, igazi, nagy, hatalmas szerelmet. Olyan férfit - igen, férfit, és nem fiút - akarok, akiért minden nap meg kell küzdenem, és aki minden nap megküzd értem.

Ő nem ilyen.

Talán az a legnagyobb baj, hogy idősebb vagyok nála. 4 év alapvetően nem lenne sok, de pont abban az életszakaszban vagyunk, amikor még igenis számít, nagyon. Hiába érettebb a korabelieknél - bár mostanában kezdem ezt másképp látni -, akkor is csak egy kamasz fiú. Én meg már rég nem vagyok kamasz. És egyszerűen idegesítenek a tipikus kamaszos baromságai. Én már kinőttem ebből nagyon régen, és nem tudok - de nem is akarok - már visszasüllyedni erre a szintre. 

Ő viszont iszonyatosan szerelmes belém, az első szerelem minden erejével szeret. És ez ijesztő. Mert hiába ő is az első nekem, de én messze nem érzem ezt, de még csak hasonlót sem. Ő velem képzeli el a jövőjét. Hogy majd én dolgozok, ő meg tanul, aztán majd a végén összeházasodunk és boldogan élünk, amíg meg nem halunk. 

Én viszont egyrészt "modern" nő vagyok, és nem érzem azt, hogy az első pasi mellett le kéne horgonyoznom örökre. Mást is meg akarok tapasztalni, más embereket, más szerelmeket, más kapcsolatokat. Bár ha annyira szerelemes lennék, valószínűleg más lenne erről a véleményem. 

Másrészt pedig eszemben sincs 5-6-7 évet várni rá, amíg ő beteljesíti az álmait és karriert csinál, aztán majd 30x évesen nekiállni a családtervezésnek.

Hát nem. Nem és nem. Ő nem az az ember, aki miatt úgy érzem, érdemes lenne így feladni magam. 

Ez mind már önmagában is elég nagy probléma, és akkor még ott van az a 200 kilométeres távolság is... Ami eleinte nem volt probléma, főleg mert nem is létezett: 4 hónapig Veszprémben éltem, hogy közel lehessünk egymáshoz. De ez a 4 hónap szabályos idegroncsot csinált belőlem, végül december végén betegen, depressziósan és reményvesztetten jöttem haza. És azzal a biztos tudattal, hogy soha többé nem megyek oda pár napnál hosszabb időre.
Őt viszont minden oda köti, és a jövőjét is ott képzeli el. Még egy "kis" probléma.

Ő egy otthon ülő típus. Mielőtt megismerkedtünk, akkor is az volt. De a szülei szerint nem normális, hogy állandóan ott ül a gép előtt, és velem beszél. Mert egy korabeli kamasznak bulizni és csajozni kell, nem a gép előtt ülni. Ebben igazuk van végül is. De nem én tehetek róla! Soha nem kérem, hogy ne menjen el ide vagy oda, sőt, örülnék, ha kevesebbet lógna rajtam.
A szülei viszont úgy gondolják, hogy miközben vár rám, kvázi elpazarolja a fiatalságát. 

Jó vicc, én talán nem ugyanezt csinálom? Én is járhatnék bulizni meg pasizni. Bár nem vagyok egy szupermodell, azért lennének lehetőségeim. 

Az a baj, hogy a szülei csak az ő oldalát látják, az enyémet meg sem próbálják legalább egy kicsit átérezni. 

Az egész úgy jön le, hogy miattam szenved a szegény kicsi fiacskájuk. Mert nem tudunk találkozni, és még csak ki sem mozdul, nem tölt el a barátaival időt. 

Tegnap skype-on beszélgettünk, be volt kapcsolva a webkamerája, de hang nem volt. Egyszer csak bejött az apja, és elkezdett beszélni neki. Nem tudtam, mit mond, de a barátom arcán láttam, hogy valami gáz lehet, mert olyan képet vágott, mint aki mindjárt elbőgi magát. 

Miután az apja befejezte, leírta, hogy mi volt. Hát nagyjából a fentebb felsoroltak. Ők bírnak engem meg minden, de hát ez nem normális, hogy egy kamasz nem bulizik, nem csajozik, hanem neten lóg naphosszat egy csaj miatt. És még csak találkozni se tudunk, és blabla. 

Valamiért iszonyatosan dühös lettem. Először is azért, mert nekik ugyan miért kell ebbe beleszólni? Másodszor mert miért kellett ezt felhozni, főleg mert mindannyian tisztában voltunk ezekkel eddig is, semmi újat nem közölt, és főleg mert ezzel csak kiborította ezt a szerencsétlent.
De főleg azért voltam dühös, mert ő meg elkezdte szajkózni amit az apja dumált, de a saját véleményét az istennek sem lehetett kihúzni belőle. 

Azt mondtam neki, hogy ha ő is úgy érzi, hogy neki ez nem jó, hogy túl nagy a távolság, és szeretne bulizni, csajozni, és élvezni az életet, akkor szakítson velem, nem fogok megharagudni rá érte. (Tényleg nem haragudnék.) Ő akármit mondtam, csak azt hajtogatta, hogy szeret, de azt, hogy mi a véleménye a dolgokról, nem volt képes elmondani. Amivel még jobban felhúzott.

Volt pár perc, amíg tényleg a szakítás szélén voltunk. Azt hittem, kimondja, hogy ez nem jó neki, és inkább lépjünk. Mert tudom, hogy így érzi. De azt is tudom már, hogy sosem fogja kimondani, mert szerencsétlen tényleg szeret, és olyan lelkizős, érzelmes típus, amilyen férfiben nem sok létezik. 

Nekem kéne kimondani, de én egész egyszerűen képtelen vagyok rá. Nem bírom megbántani. Mert nagyon szeretem, lehet, hogy nem úgy, ahogy ő engem, lehet, hogy nem úgy, ahogy kéne. De a legjobb ember, akit ismerek. És nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy összetörtem a szívét. 

Így maradt minden a régiben. 

A hosszú hétvégén nem tudunk találkozni.

Nem tudom, mi lesz így velünk. Nem  tudom, mit tegyek.

Tényleg jobb lett volna apácának menni...

Pieces

02.10.

Tegnap délelőtt megszületett a keresztlányom. (...)

Ma meglátogattam őket a kórházban.

Elmondhatatlanul furcsa volt a barátnőmet egy kisbabával a karján látni, úgy, hogy tudtam, ez az övé, ő hordozta magában kilenc hónapig, ő szenvedett meg érte, ő adott neki életet.
Számomra valahol még mindketten gyerekek vagyunk, és egyszerűen fejbe vágott a tény, hogy tegnap még Harry Pottereset játszottunk, ma meg már anya. Persze, már rég tudtam, hiszen végig vele voltam a kilenc hónap alatt – ha testben nem is, lélekben mindenképp. De most akkor is kicsit sokkoló volt az egész.

A baba gyönyörű, és elég nagy. :D 4050 grammal született, és az anyukája nagyon megszenvedett érte. De azt el kell mondani, hogy igazi hős volt, a fájásokat és a vajúdást is szinte szó nélkül tűrte, és végig csak azt tartotta szem előtt, ami a babájának a legjobb. Elmondhatatlanul büszke vagyok rá. Ahogy az egész családja is.

Szóval most már van egy gyönyörű keresztlányom. :D Alig várom, hogy én is dajkálhassam. :D És persze hogy beleolthassam a Madridizmus olthatatlan lángját. :D



02.11.

Nincs annál rosszabb, mint amikor az ember be van zárva, és nincs mit csinálnia. Egyszerűen értéktelennek érzem magam, az életemet meg értelmetlennek. A sorozatokkal és a filmekkel, meg a könyvekkel elterelem a figyelmem, egy másik világba képzelem magam. Próbálom legyűrni a rám törni készülő depressziót…



02.13.

Viccen kívül, komolyan gondolkodom, hogy kiállok a sarokra. Ebben a szar világban tisztességes módon pénzhez jutni úgysem lehet.



02.17.

Értelmetlennek érzem az egész létezésem, nincs semmi célja az életemnek. És hiába tűzök ki magam elé egyet, legyen az bármilyen egyszerűnek tűnő is, megvalósítani szinte lehetetlen, mert nem rajtam múlik semmi. (...)

Kezdek idegroncs lenni. Fél pillanat alatt fel lehet húzni, olyan egyszerű hülyeségekkel, hogy később csak pislogok, hogy mi van. Kezdek teljesen antiszociálissá válni.

A legjobban a barátom idegesít. Ha csak a nevét meglátom valahol leírva, már a plafonon vagyok. Egyszerűen nem értem magam.

Lehet, hogy pszichológusra lenne szükségem.



02.21.

Nem tudom, mi lesz velem.



02.22.

Ha a jövőre gondolok, elfog a reménytelenség érzése. Mert nem látok semmit. Nem látok rá semmi esélyt, hogy valaha is jó életem legyen.




02.28.

...volt egy másik álmom, egy sráccal… álmomban olyan szerelmes voltam, mint az állat, ilyet még soha nem éreztem a valóságban… És azt az érzést, amikor hozzám ért, nem is tudnám leírni… Az egészben az volt a legdurvább, hogy olyan valósnak tűnt… De nagyon jó álom volt, nagyon rossz volt felébredni belőle.




02.29.

Nincs rosszabb annál, mint állandó fájdalomban élni.

(...)

És az állandó rettegés attól, mikor fog még ennél is százszor jobban fájni…



03.01.

Nos, az utóbbi időben szinte elfelejtettem, mennyire gyűlölöm a férfiakat. De ő az eszembe juttatta. Nincs náluk aljasabb, undorítóbb, szánalmasabb teremtmény a földön.

Hányok tőlük.



03.03.

Nem tudom, mit kezdjek, nem tudok hova menekülni... Magamnak kellene valahogy megoldani az életem, de sajnos képtelen vagyok rá.



03.04.

Ennyire nem baszhat ki velem az élet...



03.07.

A világon nincs rosszabb dolog a magánynál. És örülök, hogy nekem vannak olyan emberek az életemben, akik megóvnak ettől a szörnyűségtől.



03.10.

Nem érzem magam embernek...

Felnőtt

"Richie úgy érezte, hogy valami őrült, mámorító energia áradt szét a helyiségben. Az utóbbi két évben kilencszer-tízszer bekokainozott - főleg összejöveteleken; a kokó nem olyan matéria, amit az ember csak úgy parlagon hevertet a házban, ha nagymenő disc-jockey - ez is ahhoz hasonló érzés volt, de nem teljesen. Ez az érzés tisztább volt, sokkal boldogítóbb. Arra gondolt, hogy a gyermekkorából ismeri, akkor mindennap érezte és természetes dolognak tekintette. Feltételezte, hogy ha kölyökként valaha is elgondolkodott volna ezen a mélyen a földben húzódó energiatároló rétegen (nem emlékezett, hogy elgondolkodott volna), egyszerűen elhessenti, mint olyasmit, ami szervesen hozzátartozik az élethez, olyasmit, ami mindig adott, mint a szeme színe vagy ocsmány kalapácsujjai.
Nos, tévedett. Az energia, amit oly pazarlón használt kölyökkorában, az energia, amelynek forrásáról azt hitte, sose merül ki - valahol tizennyolc és huszonnégy éves kora között elillant, hogy egy sokkal szürkébb valami helyettesítse, olyan hamis érzés, mint a kokós mámor: talán szándék, esetleg célok, vagy használjunk rá bármilyen kritikátlan, hivalkodó kifejezést a fiatalok szótárából. Nem volt nagy dolog; nem egyik pillanatról a másikra apadt el, mintegy varázsütésre. És talán -fordult meg Richie fejében -épp ez benne a félelmetes. Hogy az ember nem egyszerre szűnik meg gyerek lenni, nagy robajjal, pukkanással, mint annak a bohócnak a trükkös léggömbjei azokkal a fogpasztareklámokkal az oldalukon. A bennünk lévő gyerek egyszerűen csak elszivárgott, mint a levegő az autógumiból. Aztán eljött a nap, amikor belenéztünk a tükörbe, és egy felnőtt nézett vissza ránk. Továbbra is viselhettük szépen a farmert, elmehettünk Springsteen- meg Seger-koncertekre, festethettük a hajunkat, de a tükörben az már bizony egy felnőtt arca volt, akárhogy is néztük. Az egész akkor történt talán, amikor aludtál, olyan volt, mint a fogtündér látogatása, aki pénzt tett a párnád alá a kiesett fogad helyébe, amit odakészítettél neki.
Nem, gondolja. Nem a fogtündér. Az öregedéstündér."

Mostanában állandóan a felnőtté váláson gondolkodom. A nagy semmittevés és szenvedés közepette bőven volt rá időm.
Rájöttem, hogy menekülök a felnőtté válás elől. Aztán arra jöttem rá, hogy a nagy menekülés közben, anélkül, hogy észrevettem volna, már rég felnőttem. Csak nem vagyok hajlandó tudomásul venni.
Talán ezért szerettem bele egy 17 éves srácba? Lehet, hogy ez is benne van. Az elején úgy éreztem magam mellette, mintha én is 17 lennék megint, gondtalan kamasz. Az volt életem legjobb időszaka. Még nem voltam felnőtt, de már nem voltam gyerek. Megvolt a kellő önállóság és szabadság, de ugyanúgy ott volt mögöttem a felnőttek nyújtotta biztonság.
Mára ez eltűnt. Hiába áltatom magam, már nem vagyok kamasz. Felnőttem. Nem támaszkodhatok senkire, csak saját magamra.
És ez nagyon ijesztő.
Elnézem ezt a 17 éves fiút. Hihetetlenül okos, humoros, szeretni való. Szinte már felnőtt, de mégsem. Mert még benne van az a rettenthetetlen hit, ami megvan a gyermekekben, hogy a jövő az övé, ő alakítja, és úgyis szép lesz. Megvan benne a remény.
Talán ahhoz, hogy igazán felnőtté válj, el kell veszítened ezt a hitet. Én már réges-régen elvesztettem. És a rettenthetetlen, félelmet nem ismerő, vagány kamasz helyett itt maradt egy felnőtt, aki rettenetesen fél. Mindentől. Az élettől, a jövőtől, ettől az egész kilátástalanságtól.
De én nem akarok ilyen lenni. Nem akarom rettegve élni az életemet. Örülni akarok minden percének, reménykedni, hinni abban, hogy minden helyre jön, hogy előbb-utóbb boldog leszek, és minden szép lesz.
Hogy lehetnék ilyen? Hogy lehet visszanyerni a hitet, ha egyszer elveszett? Ki tudna segíteni rajtam...?

Best friend

"A barátság olyan, mint a gyertyák: van ami gyorsan kialszik, egyetlen kis széllökéstől; van olyan, ami egy darabig ég, de aztán elillan.. és van, ami örökké tart, és megvilágít mindent."

Tired2

Ma még többet mászkáltunk, még fáradtabb vagyok, és még inkább izomlázam van. De nem bánom, mert nagyon jó nap volt.

Tegnap egészen hajnalig dumáltunk, ma meg délig aludtam. Ebédre rántott tök volt és uborka saláta, amit imádunk. :D Aztán voltunk a maminál a kórházban, jól van szerencsére, izeg-mozog, alig bír veszteg maradni, nem szeret tétlen feküdni. Teljesen megértem.
Egyik általános iskolai évfolyamtársunk, aki mellesleg a szomszédom is, itt jár Veszprémben egyetemre, tegnap írt, hogy találkozzunk. Mivel úgyis kellett mennünk bevásárolni, és nem tudtuk, hol van a kis Tesco, megkértük, hogy kísérjen el minket. Találkoztunk a McDonald'snál, aztán együtt elmentünk a Tescoba, és segített is hazacipelni a cuccokat, itthon meg dumáltunk még egy kicsit.
Később felmentünk a kilátóhoz, ott volt a Dia nagybátyja, a felesége meg az anyósa, meg a fia, meg a (másik XD) mami. Sétáltunk a városban, és tök jó volt. Úgy tíz évvel ezelőtt nyaraltam Mesztegnyőn Dia másik mamájánál, akkor találkoztam a nagybátyjával, Norbival, meg az unokaöccsével, Dáviddal is. Akkor még persze kicsi volt, meg mi is, és már alig emlékeztem rá. Norbiról meg valahogy az maradt meg, hogy nem túl szimpatikus, sőt kicsit goromba. Szerencsére szó sem volt ilyesmiről, nagyon jó fej, lehet vele hülyéskedni, meg minden. Dávid is aranyos és jó fej, tök jól eldumáltunk hárman.
Bár lejártam térdig a lábamat, és hulla vagyok, de megérte. Rég volt ilyen kellemes délutánom.

Ahol nincs McDonald's, az civilizálatlan hely. Itt van. XD

Tired

Régen voltam ilyen fáradt.
Sokat mászkáltunk ma, látogatóban a maminál, orvosnál, boltban, régi ismerősöknél...
Nagyon rég voltam ilyen aktív. Az utóbbi három évben szinte végig otthon voltam, alig mozdultam ki. Most azért jó egy kicsit kimozdulni, de elég gáz, hogy ilyen hamar és kevés mozgástól elfáradok. És még izomlázam is van. XD

Szegény Alex beteg. :'[ Megint összeevett valamit, és tegnap egész nap hányt, meg ma is egész nap olyan kis búval bélelt volt. :S Úgy sajnálom. És nagyon hiányzik. :'[ Valahogy bűntudatom van, amiért egyedül hagytam. :[ Jó, tudom hülyeség. De akkor is... :S


Ezt ma fényképeztem. Nagyon szép.

Veszprém

Barátnőm idén is meghívott Veszprémbe. Nagyon szeretem ezt a várost, mindig örülök, ha itt lehetek. Szép, kedves, hangulatos kisváros, közel a Balaton is, és még Utcazene Fesztivál is szokott lenni. Szóval tökéletes.

Ma hajnalban indultunk busszal. Az utazás nagyjából eseménytelen volt, eltekintve attól. hogy megint nem sikerült lefényképeznem a Hálivúd feliratot. :[ (Balatonfűzfőn van egy hatalmas BOB felirat a domboldalon, tisztára olyan, mint a Hollywood felirat L.A.-ben. Négy éve próbálom lefényképezni, de sose sikerül. :S)

Fél tizenegy körül érkeztünk meg. Lepakoltunk, berendezkedtünk, beüzemeltük a gépeket (legfontosabb XD), aztán igazából egész nap csak pihentünk.

Barátnőm szegény mamája, akinél vagyunk, tegnapelőtt elesett, és eltörte a bokáját, úgyhogy most kórházban van. Meg akartuk látogatni, de ez holnapra marad, mert Dia úgy elaludt, mint akit agyon ütöttek. XD

Délután elmentünk kaját venni, aztán csak tévéztünk. Holnap majd elmegyünk Tescoba meg ilyenek.

Nagyon szeretek itt lenni, olyan béke van és nyugalom, tényleg fel lehet töltődni. És tényleg nagyon szép hely.

Almost...

Sikerült állást találnom. Majdnem.
Minden nap végignézek egy rakás álláshirdetést, és ha találok érdekeset, elküldöm az önéletrajzomat, hátha... Rengeteg helyre elküldtem, egy válasz jött - elutasítás természetesen.

Tegnap délután megcsörrent a telefonom. Valami nő keresett egy siófoki hotelből. Nem is emlékeztem már rá, hogy küldtem nekik önéletrajzot. XD Azt kérdezte, még aktuális -e a jelentkezésem. Naná, feleltem. Recepcióst keresnek sürgősen. Az sem volt nekik probléma, hogy pécsi vagyok, adtak volna szállást.
Csakhogy ma reggel nyolcra kellett volna mennem interjúra. Amit sajnos sehogy sem tudtam volna megoldani. Viszont holnap megyek Veszprémbe, és hosszabb ideig ott leszek, ezért megkérdeztem, nem -e lenne jó pénteken. A nő valami olyasmit habogott, hogy hááát nem tudja, mikor lesz bent a főnök, meg blabla, de azért felír, és majd hívnak. De hallatszott a hangján, hogy innentől felejtős...
Kár, pedig jó lett volna a Balatonnál dolgozni...

Ma délelőtt találtam egy hirdetést, pécsi panzió keres recepcióst sürgősen. Felhívtam őket, gondoltam egy próbát megér.
Kiderült, hogy a recepciós feladatok ellátása mellett takarítanom, mosnom, vasalnom és ágyat húznom is kellett volna. Magyarul a szobaasszony feladatait is nekem kellett volna ellátni.
Megkérdeztem, mindezért mennyi fizetést kapnék. Négyszáz valahány forintos órabér. Aha, mondtam, majd visszatelefonálok...
... ha megőrültem. Nem fogok szaros hetvenezer forintért két munkakörben gürizni, mikor csak recepciósként kereshetek kilencven-százezret is jobb helyen. Ne nézzenek már madárnak. '-_-

Sajnálom ezt a siófoki melót. Remélem csoda történik, és visszahívnak mégis. Vagy hamar találok valami jót...

Idióták

Gyakran megesik, hogy az ember sehogy sem tud kijönni a szomszédokkal. Túl hangosan hallgatja a zenét vagy a tévét, a kutyája állandóan ugat, esetleg folyton ordibálnak. Szerencsétlen szomszéd meg vagy fogcsikorgatva tűri, vagy indulhat a balhé.

A mi szomszédaink is ilyenek, méghozzá a legrosszabb fajtából. Egy idős nő, a lánya, és az unokája. Ha azt mondanám, hogy túl hangosak, meg sem közelíteném a valóságot. Ezek egyszerűen képtelenek normális hangon beszélni egymással, csak és kizárólag ordibálni tudnak. Jobban mondva visítozni. De ahogy a torkukon kifér, zeng az egész lépcsőház. Egész nap ez megy. Rátesz egy lapáttal, hogy a nyanya teljesen elmebeteg, még akkor is visítozik, ha nincs is a közelében senki, ráadásként olyan undorító, trágár szavakat használ, hogy inkább nem is idéznék belőlük. És ezt mind nyitott ajtónál, sőt általában kint a folyosón csinálják. Arról nem is beszélve, hogy a nő összes palija ott tobzódik a lépcsőházban állandóan, egyszerűen nem lehet kirakni őket. Van neki vagy négy-öt, mind lecsúszott alkoholista, sokszor a lépcsőházban, vagy a ház előtt verik egymást hülyére a nő miatt. (Ami számomra teljesen érthetetlen, egy ronda, ostoba, lecsúszott ringyóról beszélünk ugyanis.) Hetente minimum háromszor kihívják a rendőröket egymásra vagy valamelyik hapsira. A rendőrök hovatovább már csak nevetnek rajtuk. (Én a helyükben ki se jönnék többet, aztán ha esetleg tényleg történne valami, akkor cseszhetnék. Persze ha akarnák, se tehetnék meg ezt, de megérdemelnék...)

Mivel velük szemben lakunk, ezért elkerülhetetlenek a konfliktusok. Én alapjáraton békés ember vagyok, ha nem kötnek belém, nem foglalkozom velük. Felőlem aztán ordibálhatnak amennyit akarnak, verhetik egymást amíg mozognak, naponta tízszer hívhatják a rendőröket, nem izgat, amíg engem békén hagynak.
De mint az ilyenek általában, mindent és mindenkit megtalálnak legalább egyszer.

Személy szerint velem eddig egyszer volt bajuk. Van egy kutyám, jó nagy, de teljesen barátságos, mindenkit szeret, egyszer harapott meg eddig embert, az is én voltam. XD Viszont a vén nyanya nagyon fél tőle, rejtély, hogy miért, még soha a közelébe se ment a kutya. Egyszer jöttünk vissza sétából, a nő meg pont jött ki a lakásból. A kutya még csak felé se nézett, ő viszont olyan hangosan és brutálisan elkezdett visítani, hogy annyira megijedtem, hogy majdnem leestem a lépcsőn, és ráordítottam, hogy fogja már be a pofáját. Még szegény kutya is megijedt. oO El nem tudtam képzelni, mi az isten baja van, meg is kérdeztem, mi a lófaszért kell így visítani? Erre -továbbra is hangosan sivítozva- követelte, hogy azonnal vigyem el onnan a kutyát, mert étel van a szatyrában, és a kutya ráugrik. Nem túl kedvesen közöltem vele, hogy jobb, ha kussol, és betakarodik a lakásba, amíg még békés vagyok.
Bár eléggé felhúzott, én itt lezártam volna a témát. Viszont innentől egész nap nyitott lakásajtó mellett visítozott, hogy én micsoda kurva vagyok, és így dögöljek meg és blabla. Ami egy idő után érthetően idegessé tett, és beordibáltam neki, hogy ha nem fogja be a pofáját, átmegyek és belelépek. Persze nem volt semmi hatása.
Csakhogy nemsokára hazajött apám, és meghallotta. A nő balszerencséjére aznap nem volt teljesen józan, és mikor elmeséltem neki, mi van, úgy felhúzta magát, hogy ordítva rohant ki a lépcsőházba, szitkok és fenyegetések áradatát zúdítva az öreglányra. És ha az én apám ordít, az nem vicces. Egyáltalán nem.
A nyanya be is szart rendesen, és -jó szokásához híven- kihívta a rendőröket. Ki is jöttek, de persze csak húzták a szájukat meg kínjukban röhögtek. nekünk meg csak annyit mondtak, ne foglalkozzunk velük, ilyen idióták miatt nem érdemes bajba kerülni. (Ugyanis apám szentül elhatározta, hogy a következő alkalommal átmegy, és agyonvágja az idiótát.)

Ez pár hónappal ezelőtt volt, azóta nem volt velük semmi problémám, persze továbbra is állandóan figyelik, mit csinálok, és hallom, ahogy bent beszélnek (=kiabálnak) rólam, de ez a legkevésbé sem érdekel.
De ma iszonyatosan felhúztak, annyira, hogy ha apám nem állja el az utam, biztos nekimegyek a nőnek.
Ma megint egész nap kiabáltak egymással, apám meg fáradt is volt, és még ivott is, úgyhogy elég hamar elfogyott a türelme. Ezúttal nem ment át veszekedni velük, egyszerűen a saját "fegyverüket" fordította ellenük, vagyis kihívta a rendőrséget.
Én egyáltalán nem törődtem a dologgal, gondoltam, az ő dolguk, és bent filmeztem, fülhallgatóval. Igazából nem sok mindent hallottam az egészből.
Később kimentem a konyhába valamiért. Apám az ablakon kihajolva dumált a nyanya lányával, aki teljesen fel volt háborodva, hogy hogy merte kihívni a rendőröket. Amikor kimentem, épp azt ordibálta, hogy apám inkább engem kérdezzen meg, hogy ÉN mit csinálok, mikor apám dolgozik. Mert hogy én hangosan üvöltetem a zenét, annyira, hogy ők nem tudnak aludni. És ÉN(!!!!!!) mindenféle pasikat hordok ide, kuplerájt csinálok a házból.
Két dolgot tudni kell:

1. Kb. október óta nem jó az erősítőm, így csak és kizárólag telefonon, fülhallgatóval hallgatok zenét, vagy esetleg laptopon, de az teljes hangerőn is olyan halk, hogy ha felkelek mellőle, már nem hallom, tehát esély nincs rá, hogy a szomszédban hallják.
2. Lassan már öt éve lakunk itt. Ez alatt az idő alatt 4 hímnemű ember lépte át a küszöböt, akit én hívtam be: a UPC-s arc, a számítógép szerelő, egy srác a szemközti házból, akit úgy 10 éves korom óta ismerek, és most hétvégén a barátnőm barátja.
   

Ezek alapján érthető, hogy teljesen kiakadtam, mikor meghallottam, hogy ez a vén kurva, akinek úgy kell kirugdosni az alkoholista hapsijait a lépcsőházból, azt terjeszti rólam, hogy egy ringyó vagyok. Szerencséje, hogy apám az ablakban állt, és nem fértem hozzá tőle, mert teljesen biztos, hogy az ablakon keresztül is rávetettem volna magam, és minimum feltépem a torkát, annyira elfogott az agresszió.
Egyszerűen hihetetlen, hogy mennyi ilyen idióta ember van. Semmit sem tud rólam, nem ismer, soha nem beszélt velem, mégis tömény rosszindulattal viseltetik irántam, és minden alkalmat megragad, hogy keresztbe tegyen vagy rosszat mondjon rólam.
Hát ezzel most sikerült elérniük, hogy többet nem fogom figyelmen kívül hagyni a baromságaikat. Ha ők így, akkor én is. Aztán majd meglátjuk, ki adja fel hamarabb.

Fixen nem én leszek az.

Party

Alig vártam a péntek esti bulit. Nagyon szükség volt már rá, hogy kieresszem a gőzt. És persze meg kellett ünnepelni, hogy idegenforgalmi szakmenedzser lettem! :'D Ilinek múlt héten volt a szülinapja, meg Diát is ünnepelni kellett, úgyhogy tripla oka is volt a bulinak.

Délután lefeküdtem egy kicsit szundítani, mert az előző két hét -és főleg a két vizsganap- nagyon leszívta az energiámat, kellett egy kis pihenés. Csak sajnos utána olyan voltam, mint akit fejbe vágtak egy péklapáttal, kóvályogtam, mint gólyafos a levegőben. XD

Kilenc felé elkezdtem készülődni. Múltkor turkáltam a szekrényemben, valami otthoni ruhát kerestem, és a kezembe akadt egy régi sötétkék bársony felső, gondoltam az jó lesz arra, hogy kutyázzak benne meg ilyenek. Felvettem, és rájöttem, hogy baromi jó cucc, inkább való bulizni, mint takarítani meg kutyát sétáltatni, úgyhogy félre raktam jobb időkre. XD Na ezt a felsőt vettem fel, meg a kék nadrágomat. Ezüstszínű sminket csináltam, de nem vittem túlzásba, mert semmi kedvem nem volt szórakozni vele.

Fél tizenegy felé hívott Ili, hogy menjek elé a Kockához, mert ott volt a barátjával meg valami ismerőseivel. Dia meg Józsi még sehol sem voltak, pedig úgy volt, hogy hozzám jönnek, és onnan megyünk. Rájuk csörögtem, hogy mi van, nehogy elkerüljük egymást. Már majdnem a ház előtt voltak. XD Együtt elmentünk Iliért, aztán visszamentünk hozzánk. Dumáltunk, hülyéskedtünk, meg Ili mindkettőnknek csinált baromi jó sminket.

Egy óra körül indultunk a Club2-be. Azért szeretünk ide járni, mert közel van (legalábbis hozzám, az utca végén van jóformán), nincs belépő, és az esetek többségében tök jó bulik vannak.

Most is nagyon sokan voltak, tele volt a hely. Viszont eddig úgy volt, hogy elöl volt a buli, a hátsó részben meg le lehetett ülni dumálni. Hát most hátul is volt dj pult, és bömbölt valami rettenetes zene, de még hangosabban, mint elöl. Ez elég rosszul érintett minket, mert általában úgy kezdjük a bulit, hogy hátul ökörködünk, meg fényképezzük egymást, amíg nem jön valami tök jó zene, amire elkezdünk táncolni.

Most kénytelenek voltunk elöl leülni, ahol sötét van és hangos zene, nem lehet se beszélni, és mivel a fényképezőgépem hááát... hagy némi kívánnivalót maga után, fényképezni se nagyon. Azért mikor jött jó zene, mentünk táncolni. Volt egy fél óra, amikor baromi jó zenék voltak, akkor tomboltunk, és tök jól éreztük magunkat. Viszont utána már nem volt jó a zene, és a hangulat sem volt az igazi. Bár tömve volt a hely, mégis elég kevesen táncoltak, a party hangulat valahogy hiányzott.

Ez az én hangulatomra is rányomta a bélyeget, inkább leültem. Később a többiek is leültek. Aztán Ili találkozott egy ismerősével, vele dumált.

Négy-fél öt körül már mentünk is el. Nálunk voltunk egy ideig, aztán Ilit kikísértem az első buszhoz, Diáék meg hat felé mentek el. Én meg lefeküdtem aludni.

Hát nem ez volt a legjobb bulink, az biztos. Az a baj, hogy ha nagyon rákészülök, hogy most hatalmasat partyzunk, akkor fixen nem jön össze. Legjobb példa erre a születésnapom. Nagy lelkesen készültem, végre 10 év után meg lesz ünnepelve a szülinapom. Ehhez képest, mikor a csajokkal bementünk a Clubba, volt bent kb. 5 ember, és nem táncolt senki. Fél óra után mentünk is haza. Ez lett a hatalmas szülinapi buliból...

A mostani azért jobb volt, de mégis maradt bennem hiányérzet. Persze jól éreztem magam a csajokkal meg Józsival. Ili főleg keményen nyomta, feltörte a cipő a lábát, még mielőtt elindultunk volna, ezért én adtam neki másik cipőt, de abban is fájt a lába, úgyhogy mezítláb táncolt végig, sőt, úgy is ment haza. XD Vagány a csaj.
Nem tudom, mikor megyünk legközelebb bulizni, valószínűleg nem mostanában, de remélem, a következő feledhetetlen lesz.














Ilivel ♥













Diával ♥













Csajok ♥

Done

Végeztem! Mától hivatalosan is idegenforgalmi szakmenedzser vagyok!!! :DDDDDDDDD

A mai nap azért volt nagyon nehéz, mert rengeteget kellett várnom. Tegnap aránylag hamar sorra kerültem, mert a névsor eleje felé vagyok, viszont ma hátulról kezdtük a sort.

Gyűlölök várni, szeretek minél hamarabb túlesni a dolgokon. Ez a várakozás teljesen kikészített, olyan hányingerem volt, hogy attól féltem, amikor bemegyek, és elkezdem a védést, leokádom a laptopot. XD

A védéstől féltem a legjobban. Alig emlékeztem valamire a szakdolgozatomból, a számadatokat fel se írtam, attól féltem, meg sem fogok tudni szólalni.

Úgy éreztem, vállalatból csak az első tételt tudom, és el voltam keseredve, mert tudtam, hogy úgysem azt fogom kihúzni.

A német különösebben nem érdekelt. XD

Végre rám került a sor.

Piszok nagy mázlim volt, mert a védésnél nagyon feltorlódtak az emberek, ezért a vállalattal kellett kezdenem. Kihúztam a tételt, természetesen nem az egyes volt, hanem a hatos. Elolvastam, és rájöttem, hogy baszki én ezt tudom! Abban a pillanatban olyan boldogság lett úrrá rajtam, szinte szó szerint éreztem, ahogy elönt az endorfin. Onnantól vigyorogtam, mint a vadalma.

A feleltem is jól sikerült, mindent elmondtam, igaz, amit a forrásanyaggal (valami hülye cikk volt) kapcsolatban kérdezett, arra inkább csak hümmögni tudtam. XD De azt mondta a tanár, hogy szép volt.

A német következett, hát belehúztam a tutiba, kereskedelmes tételt kaptam ki. (Amúgy senki sem húzott turizmusosat, elég vicces. XD) Végül is nem volt gáz, mert volt felkészülési idő, és szótárt is használhattam. Először magamról kellett beszélni, aztán párbeszédet kellett folytatni a tanárral. Különösebb gáz nem volt vele.

Aztán jött a feketeleves... a védés. Előttem még az egyik csaj védett, addig leültem és figyeltem. Elnéztem amit csinál, és még jobban megnyugodtam. Mert tudtam, hogy én ennél százszor jobb vagyok. A lányon egyáltalán nem látszott, hogy érdekelné a téma, olyan unottan adta elő, hogy a két vizsgabiztos majdnem elaludt rajta. Szó szerint. Ráadásul olyan halkan beszélt, hogy nem hallottam belőle semmit, pedig fél méterre ültem tőle.
Én következtem. Tényleg erőt merítettem szegény csaj vergődéséből, és teljesen magabiztosan, határozottan, sőt lelkesen adtam elő a mondanivalómat, ráadásul improvizáltam, mert készülni nem nagyon készültem. És nagyon jó voltam, össze sem lehetett hasonlítani a hangulatot az előző védésével, a két tanár szó szerint felpezsdült, tök lelkesen hallgattak, meg kérdezgettek. Szóval jó voltam. :DDDDD

Miután végeztem, még kellett várni kb. két órát, amíg megírták a bizonyítványokat, aztán kiosztották. Összességében "közepes" lett. Ha egy héttel ezelőtt azt mondják, hogy hármas lesz a vége, ott helyben aláírtam volna. Most viszont... kicsit csalódott vagyok, mert ha jobban készültem volna az írásbelire, lehetett volna sokkal jobb is. De ezen aztán nem fogok rágódni, a lényeg, hogy vége.

Most már tényleg, végérvényesen felnőtt vagyok, és ha szerencsém lesz, és hamar találok munkát, hamarosan a saját lábamra állhatok.

Már alig várom.

Nemsokára buli!!! :DDDDD

First day

Túl vagyok az első szóbeli vizsganapon.
Kis megkönnyebbülés, bár nem úgy sikerült, ahogy kellett volna, de lehetett volna rosszabb is.

Ügyvitel-humán-izé volt, meg földrajz.
Ügyvitelből az első hét tételt tudtam, a többit el sem olvastam. Természetesen nem az első hétből húztam. XD Szerencsére akkora gáz nem lett belőle, mert valami tűzvédelmes téma volt, azt meg sikerült jpé-vel megoldani nagyjából, rizsáztam egy csomót. Végül is nem sikerült rosszul.
Földrajzból az összes tételt megtanultam, kettő kivételével. Természetesen kihúztam az egyiket. Valami jogszabályos, turisztikai szervezetes téma volt, hááát... halványan derengett valami, igyekeztem barokkos körmondatokkal leplezni, hogy nem nagyon vágom a témát. XD Második részben meg valami gasztronómiai fesztivált kellett megszervezni, és azt kellett elmondani, hogy milyen szervektől kell engedélyt kérni, meg hogy egy fesztivál milyen hatással van a gazdaságra, a környezetre meg a kultúrára. Visszagondolva ez sem volt annyira vészes.

Megnézhettem az írásbeliket. Meglepődtem, sokkal rosszabbra számítottam. Két modul van, ami csak írásbeli, és féltem, hogy nem lesznek meg, de meglettek. :D

Ráadásul hamar is végeztem aránylag, mert a névsor elején vagyok viszonylag, és az elején még gyorsan is haladtunk.

Sajnos a holnapi nap neccesebb lesz. Eddig az első naptól paráztam jobban, az ügyviteles fos miatt, de most már úgy érzem, a szakdolgozat védés a legneccesebb. :S Főleg mert már nem is emlékszem, mit írtam a szakdolgozatomban. XD Ráadásul be kell dobnom magam, mert ebbe a modulba tartozik az egyik gyakorlati vizsga is, ami iszonyúan szarul sikerült...
A vállgazdtól annyira nem félek, végül is megtanultam... Német meg... basszus, 15 éve tanulok németül, ha megbukok belőle, akkor akár le is húzhatom a rolót. XD

Az vigasztal, hogy holnap ilyenkor már túl leszek az egészen. És ha minden jól megy, hivatalosan is idegenforgalmi szakmenedzser leszek. :D

Este pedig buli a csajokkal!!! :DDDDDDDDD

Csak addig éljem túl valahogy...

Weird

Nem vagyok az a vizsgadrukkos típus. Egyáltalán nem szoktam izgulni vizsgák előtt, legtöbbször az esélytelenek nyugalmával megyek oda. Így legalább csak pozitív meglepetés érhet.

Viszont most... Csütörtök-péntek szóbelizek. Az írásbelim rettenetesen sikerült, érzésem szerint azon múlik az egész szakvizsgám kimenetele, amit szóbelin produkálok.

Életemben nem volt még ilyen teher rajtam. Érettségi előtt -furcsa módon csak a történelem előtt, pedig abból voltam a legjobb- nagyon izgultam, de ez teljesen más. Nem is tudom pontosan leírni. Ez az én furcsa lelkem/természetem/akármim sajátossága, hogy teljesen másképp érzek, mint egy normális ember. Már ha ezeket érzéseknek lehet nevezni. Én nem szeretek, nem gyűlölök, nem vagyok boldog, nem félek. Legalábbis hagyományos értelemben nem. Az egész lényem egy merő közöny, és ez valahogy minden érzést megszűr, leredukál, átalakít... Nem tudom pontosan megmagyarázni... nyilván őrültségnek hangzik, de tényleg így van.

Most sem félek. Nem izgulok. Nem vagyok szívbajos. Csak valami nyomasztó érzés uralkodik rajtam, amit még körülírni sem tudnék. De szörnyű. Ennél még a gyomorremegős, aludni nem tudós, majdnem-sírós izgatottság is jobb lenne.

És hogy mi lesz? Nagyon jó kérdés. A két év alatt, őszintén szólva, nem sokat tanultam. Az első félévben még aránylag igyekeztem, jó jegyeim is voltak. A második félév elején még tanulgattam, a végére már ráuntam az egészre. A mostani két félévben viszont, egyetlen alkalmat leszámítva (az egyik földrajz zh-ra tanultam), egy darab füzetet nem nyitottam ki. És ezt tessék szó szerint érteni. A pocsék írásbelim nagy részt mégsem ennek tudható be, hanem a rendkívül hülye rendszernek (ugyanis a tanterv, és a vizsgarendszer köszönőviszonyban sincs egymással, ergo a szakvizsgán visszakért dolgok jó részéről még csak nem is hallottunk). Viszont az eredménye az lett, hogy teljesen elszoktam a tanulástól.

Valószínűleg ezért van az, hogy 32 tétel után az agyam egész egyszerűen leblokkolt. Kész, vége, képtelen vagyok több információt befogadni. Ma reggel elkezdtem tanulni egy tételt, de semmit sem fogtam fel belőle (pedig nem egy bonyolult dolog). Mivel fáradt voltam, inkább visszafeküdtem kicsit aludni, hátha ez segít a dolgon. Nem segített. Próbáltam kicsit sétálni, meg enni valamit, valahogy serkenteni az agyműködést. Nem ért semmit. Másfél órán keresztül ültem egy tétel fölött, és egy mondatot sem tudtam megjegyezni belőle. Megnéztem egy részt a Vampire Diaries-ból, majd újra próbálkoztam. Semmi. Feladtam. Úgy döntöttem, pihenek, és holnap megpróbálom folytatni. De úgy érzem holnap is ugyanígy fog alakulni.

Ami azért gáz, mert 4 modulból igazából csak egyre készültem fel. A vállalatgazdaságtanos 16 tételt megtanultam. (Más kérdés, hogy már semmire sem emlékszem belőle, pedig nem volt az olyan régen, csak a múlt héten.) A földrajzból megtanultam tíz tételt. (Abból se sok rémlik, pedig tegnap előtt volt...) Most szórakozok az emberi erőforrás akármivel, de ez... hihetetlen, egy szót sem fogok az egészből, pedig elvileg ez a legkönnyebb, úgymond "rizsa" az egész. Szerintem valami probléma lehet velem, valahogy nagyon nem tudok ráállni az ilyen témákra, mikor második félévben volt ilyen tantárgyunk, akkor sem tudtam megtanulni az anyagot... Pech. És akkor még ott van a német, amire már abszolút nem marad időm, így a szerencsére/istenekre/sorsra/akármire bízom magam....

Imádkozzatok értem. Ha nem lesz meg a szakmám, nekem végem. És ez szó szerint értendő.



Csak mert mostanában ezt hallgatom: