2011. december 22., csütörtök

Felnőtt

"Richie úgy érezte, hogy valami őrült, mámorító energia áradt szét a helyiségben. Az utóbbi két évben kilencszer-tízszer bekokainozott - főleg összejöveteleken; a kokó nem olyan matéria, amit az ember csak úgy parlagon hevertet a házban, ha nagymenő disc-jockey - ez is ahhoz hasonló érzés volt, de nem teljesen. Ez az érzés tisztább volt, sokkal boldogítóbb. Arra gondolt, hogy a gyermekkorából ismeri, akkor mindennap érezte és természetes dolognak tekintette. Feltételezte, hogy ha kölyökként valaha is elgondolkodott volna ezen a mélyen a földben húzódó energiatároló rétegen (nem emlékezett, hogy elgondolkodott volna), egyszerűen elhessenti, mint olyasmit, ami szervesen hozzátartozik az élethez, olyasmit, ami mindig adott, mint a szeme színe vagy ocsmány kalapácsujjai.
Nos, tévedett. Az energia, amit oly pazarlón használt kölyökkorában, az energia, amelynek forrásáról azt hitte, sose merül ki - valahol tizennyolc és huszonnégy éves kora között elillant, hogy egy sokkal szürkébb valami helyettesítse, olyan hamis érzés, mint a kokós mámor: talán szándék, esetleg célok, vagy használjunk rá bármilyen kritikátlan, hivalkodó kifejezést a fiatalok szótárából. Nem volt nagy dolog; nem egyik pillanatról a másikra apadt el, mintegy varázsütésre. És talán -fordult meg Richie fejében -épp ez benne a félelmetes. Hogy az ember nem egyszerre szűnik meg gyerek lenni, nagy robajjal, pukkanással, mint annak a bohócnak a trükkös léggömbjei azokkal a fogpasztareklámokkal az oldalukon. A bennünk lévő gyerek egyszerűen csak elszivárgott, mint a levegő az autógumiból. Aztán eljött a nap, amikor belenéztünk a tükörbe, és egy felnőtt nézett vissza ránk. Továbbra is viselhettük szépen a farmert, elmehettünk Springsteen- meg Seger-koncertekre, festethettük a hajunkat, de a tükörben az már bizony egy felnőtt arca volt, akárhogy is néztük. Az egész akkor történt talán, amikor aludtál, olyan volt, mint a fogtündér látogatása, aki pénzt tett a párnád alá a kiesett fogad helyébe, amit odakészítettél neki.
Nem, gondolja. Nem a fogtündér. Az öregedéstündér."


Mostanában állandóan a felnőtté váláson gondolkodom. A nagy semmittevés és szenvedés közepette bőven volt rá időm.
Rájöttem, hogy menekülök a felnőtté válás elől. Aztán arra jöttem rá, hogy a nagy menekülés közben, anélkül, hogy észrevettem volna, már rég felnőttem. Csak nem vagyok hajlandó tudomásul venni.
Talán ezért szerettem bele egy 17 éves srácba? Lehet, hogy ez is benne van. Az elején úgy éreztem magam mellette, mintha én is 17 lennék megint, gondtalan kamasz. Az volt életem legjobb időszaka. Még nem voltam felnőtt, de már nem voltam gyerek. Megvolt a kellő önállóság és szabadság, de ugyanúgy ott volt mögöttem a felnőttek nyújtotta biztonság.
Mára ez eltűnt. Hiába áltatom magam, már nem vagyok kamasz. Felnőttem. Nem támaszkodhatok senkire, csak saját magamra.
És ez nagyon ijesztő.
Elnézem ezt a 17 éves fiút. Hihetetlenül okos, humoros, szeretni való. Szinte már felnőtt, de mégsem. Mert még benne van az a rettenthetetlen hit, ami megvan a gyermekekben, hogy a jövő az övé, ő alakítja, és úgyis szép lesz. Megvan benne a remény.
Talán ahhoz, hogy igazán felnőtté válj, el kell veszítened ezt a hitet. Én már réges-régen elvesztettem. És a rettenthetetlen, félelmet nem ismerő, vagány kamasz helyett itt maradt egy felnőtt, aki rettenetesen fél. Mindentől. Az élettől, a jövőtől, ettől az egész kilátástalanságtól.
De én nem akarok ilyen lenni. Nem akarom rettegve élni az életemet. Örülni akarok minden percének, reménykedni, hinni abban, hogy minden helyre jön, hogy előbb-utóbb boldog leszek, és minden szép lesz.
Hogy lehetnék ilyen? Hogy lehet visszanyerni a hitet, ha egyszer elveszett? Ki tudna segíteni rajtam...?