2009. november 30., hétfő

Stréber?

Simán lógathatnám itthon a lábam egész héten. Végül is "beteg" vagyok. Amin a pénteken kapott antibiotikum se nagyon segít, sőt, csak a kellemetlen mellékhatásokat (hányinger, hasmenés...) érzékelem, hát mit ne mondjak, meglennék nélkülük... Mégis ma fél nyolckor, mint hétfőn mindig, ébresztett a telefonom. Kinyomtam, gondoltam még szundítok egy kicsit, ráérek még. Hát azzal a lendülettel sikerült is elaludnom, háromnegyed kilenckor riadtam fel. Gyorsan rohantam ki fürdeni, meleg víz persze nem volt, mert apám szokás szerint kikapcsolta a bojlert. '-_- Épphogy csak langyos vízzel kellett zuhanyozni + hajat mosni, nem volt éppen kellemes. Aztán hajszárítás, amit gyűlölök, jobban szeretem, ha magától szárad meg, de hát ez van, utána meg rohanás a buszra.
Ééééés nem késtem el! Aztán menedzsmenten untam az agyam, németen meg írtam egy dolgozatot, amire nem is tanultam, persze sikerült, mondjuk 14 év után ez a minimum... Majd haza és jogtanulás, nem megy, hiába, meg fogok bukni.

Nem is értem, miért nem maradtam itthon. Komolyan. Nem szeretek iskolába járni, jó, nem is utálom, de simán megvagyok nélküle. XD Nem volt létfontosságú egyik óra sem, mégis ott voltam. Tiszta hülye vagyok. Vagy csak stréber? :S No mindegy, asszem mostanában ez a legkisebb problémám. Meg amúgy is hülyeség. Csak úgy eszembe jutott. XDDDDDD

2009. november 29., vasárnap

Egyirányú

Nem a halál, nem a végállomás,
mi oda vezet, az lehet nehéz.
Vékony csövön, bőrbe szúrt tűkön át
cseppenként tölt el a felismerés:
az élők közé nincsen visszaút,
mint testemben a sejtek, szétrohadt,
vagy felrobbant, vagy benőtte a fű,
egyhelyben állni sem tudok sokat.

Először a színek fakulnak el,
mint mikor túl korán sötétedik,
aztán a kontúrok, végül a hang,
az érintés tart csak ki reggelig.
Ha van reggel, ha van feltámadás,
testnek, léleknek hogyha van,
talán megéri méltón menni el.
Még nem ordítok. Még tartom magam.

(KJÁ)

2009. november 26., csütörtök

Don't fear the reaper

Beteg vagyok. Vagy inkább: beteg vagyok? Fura ez az egész, mert valahogy egyáltalán nem érzem magam betegnek, de egészségesnek sem, valahol a kettő között vagyok, ha létezik ilyen egyáltalán.
Két hete kezdődött az egész. De már az is furcsa volt, ahogyan kezdődött. Este volt, és nagyon jól éreztem magam. Gréta mutatott egy cikket, Márti találta, vagy neki is belinkelték, tökmindegy, milyen a jó szex, vagy valami hasonló című dolog volt, betegre röhögtük magunkat rajta, hihetetlen volt. Vidám voltam, mikor kikapcsoltam a gépet meg a tévét, végre csönd, befeküdtem a jó meleg ágyikóba, hogy akkor most alszom.
Félálomban ide-oda csapongtak a gondolataim. Aznap olvastam csomó cikket meg fórumokon hozzászólást a h1n1-ről, próbáltam informálódni, beoltassam -e magam vagy ne? Szóval ez is eszembe jutott, és mit tesz Isten? Szinte abban a pillanatban, hogy ez megtörtént, belenyilallt a mellkasomba valami furcsa fájdalom. Azaz nem is fájdalom, inkább mintha valaki ráfeküdt volna, egyszóval nyomást éreztem. Baromira megijedtem, pedig amúgy nem vagyok az az ijedős fajta, próbáltam is nyugtatgatni magam, á, csak bebeszéled magadnak, hülye vagy, aludj, kész. Hát nem nagyon segített rajtam, ideges is lettem, görcsölni kezdett a gyomrom. Kiültem a budira Piszkos Fredet olvasni, kicsit nevettem is Gombperecen, a hídlakón, de marhára fáztam kint, meg amúgy is, az ember csak nem ül egész éjjel a klotyón, attól való félelmében, hogy a bebeszélt hipochonder tüneteitől megfullad álmában. Visszafeküdtem, zenét hallgattam a telefonomon, attól majd szépen megnyugszom és elalszom. Nem jött be, még mindig éreztem azt a hülye szorítást, és nagyon féltem, hogy megfulladok álmomban. És tényleg álmos is voltam, inkább felkeltem és kivittem sétálni Alexet (aki marhára örült ennek, mióta elkezdődött a suli, nélkülöznie kell a hajnalig tartó éjszakai sétákat). Azt gondoltam, a friss levegő talán segít, lehet azért van ez a fura érzés, mert jól be van fűtve a szobában, alig van levegő, satöbbi. Ez se nagyon jött be, és nem tettem meg húsz métert sem az ebbel, olyan halálfélelem tört rám, mint még soha. (Ami mondjuk nem meglepő, egy húszévessincs embernek normál esetben nem gyakran van halálfélelme). Pánikszerűen berohantam, szerencsétlen kutyát magam után vonszolva, akinek persze nem akaródzott megszakítani a potyasétát. Bent ledobtam magamról cipőt-kabátot, és a kispárnámmal együtt apám ágyához vonultam, aki totál békésen az igazak álmát horkolta, amíg fel nem piszkáltam, hogy menjen arrébb, hadd feküdjek mellé. Csóri azt se tudta, melyik bolygón van, de azért maga mellé engedett, mikor mondtam, hogy rosszul vagyok. "Hányingered van?", kérdezte, ami igen kézenfekvő, ha rólam van szó, mert én a hányástól, mint a folyamat átélésétől való rettegéstől szoktam ennyire kiborulni. Szóval mellé feküdtem, gondoltam talán felkelt, ha éppen fuldoklom, és sikerült is elszundítanom. Nem sokáig, mert nemsokára szólított a természet, utána meg már lesz ami lesz alapon, meg mert mégiscsak több a hely és kényelmesebb, a saját ágyamba másztam vissza, és el is aludtam.
Másnap mintha mi sem történt volna, ment tovább a maga útján minden. Persze azért bökte a csőrömet a dolog, tényleg ennyire hipochonder vagyok, vagy volt valami? De mivel nem tapasztaltam többször a dolgot, száműztem valahova a tudatom mélyére, és ennyi.
Múlt héten azonban egyik nap Grétával jártam a várost, valami megfelelő szülinapi ajándék után kajtattam Barbinak, és már délelőtt is éreztem megint azt a fura nyomást a mellkasomban, és az órák hosszat tartó gyaloglás, nézelődés, nemvásárlás csak fokozta a dolgot. Elfáradtam, és fáztam is, nem tudtam, hogy attól, mert tényleg hideg van, vagy lázas vagyok. Vettem vagy húsz kiló mentolos cukorkát (nem mintha a tüdőproblémákon az segítene, de hát mégis, valamit cselekedni kellett, na). Hazaértem, de nem voltam jól, átmentem a patikába lázcsillapítóért, de nem is éreztem magam lázasnak, az előző nap zsákmányolt C-vitaminból (meg kell előzni a háegyenegyet!), meg a Septofortból vettem be egyet (nem mintha fájt volna a torkom), meg ittam jó forró igazicitromos teát, és aludtam egy jó nagyot.
A fájdalom vagy nyomás vagy nemtommi nem szűnt a mellkasomban, mivel nem vagyok orvos, arra gondoltam, biztosan a tüdőmmel van valami, talán tüdőgyulladás, vagy hasonló. Pár napos septofort+negro+mentos+tea+c-vitamin kombó hatástalan alkalmazása után, meg mert Gréta győzködött, rászántam magam, elmegyek orvoshoz.
Mivel nem vagyok egy beteges fajta, kb három éve voltam utoljára orvosnál, ebből következően nem volt felnőtt házi orvosom. Én úgy tudtam, ez úgy működik, hogy választok egyet, bemegyek hozzá, és némi adminisztráció után már meg is van az orvosom. Felhívtam Lillát, aki még régebben ajánlott egy orvost, csak persze rég elfelejtettem a nevét.
Pénteken elmentem az SZTK-ba. Végigjártam az összes emeletet, de az istennek se találtam meg a rendelőjét. Végső kétségbeesésemben a recepción érdeklődtem, ahol megtudtam, hogy az illető orvos már nem rendel, de van helyette másik, azt is megmondták, hol. Odaslattyogtam, leültem, és türelmesen vártam vagy másfél-két órát, amikor is kijött az asszisztens, és mikor mondtam, mi a szitu, közölte velem, hogy nem hozzájuk tartozom, keressem meg az én orvosomat, de mivel beteg vagyok, ha esetleg nem rendelne éppen, menjek vissza, és majd megnézik, tudnak -e fogadni. Kösz bazmeg, gondoltam, és visszamentem a recepcióra, ahol negyed órás keresgélés után megtudtam, ki az orvosom. A rendelője ajtaján csinos kis cetlit találtam, rajta az üzenettel, nem vagyok, helyettesítés a Lánc utcában. Kicsit káromkodtam magamban, és visszamentem az orvoshoz, akihez nem tartozom. Ott szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy azóta vagy százan érkeztek, és úgy döntöttem, nem fogok x óráig várni, hogy aztán kiderüljön, nem tud fogadni. Így hazamentem, persze mondanom sem kell, hogy magamban elküldtem az egész rohadt egészségügyet melegebb égtájakra.
Hétvégén a helyzet mit sem változott. Hétfőn felhívtam az ÉN orvosomat időpontért, de közölték velem, hogy nincs időpont. Marhára kiakadtam, nem igaz, hogy egyszerűen nem lehet bejutni egy rohadt orvoshoz sem!
Kedden délben úgy ültem le a váróban, hogy ha kell, rátöröm a nőre az ajtót, de addig én onnan el nem megyek, amíg meg nem vizsgál.
Ilyen drasztikus lépésre szerencsére nem volt szükség, laza két órás várakozás után sorra kerültem. Aránylag fiatal, aránylag kedves nő, megkérdezte, mi van. Vázoltam a szitut, megnézte a torkomat, meghallgatott, semmi, vett kenetet is. Közben olyan keresztkérdéseket tett fel, olyan aggódó arccal, hogy már kezdtem megijedni, hát még mikor felküldött ekg-ra. Nem kicsit idegesen, majdnem bőgve mentem fel, kérdezték is, hogy sírtam -e, mondtam, nem. Bár nem sok kellett hozzá. Megcsinálták az ekg-t, nem mondtak semmit. Szó szerint elrohantam, na nem túl messze, csak a patikáig, lázmérőért, mert hogy a lázamat mérni kell. Teljesen készen voltam, gondolatban már a szívátültetésig is eljutottam, mikor végre kirohantam a patikából, már tényleg bőgtem.
Az sem segített a hangulatomon, hogy apám itthon volt, adás meg internet viszont nem.
Beraktam a Betmen filmet, lázat mértem (még hőemelkedés sem volt) és lefeküdtem. Nem tudom, hogy azért -e, mert teljesen pánikban voltam, és lelki szemeim előtt már szinte a szívelégtelenségben elhunyt hullámat láttam, végül is lényegtelen. A mellkasi nyomás mellett az egész bal oldalam lezsibbadt, és időnként szúrt a szívem. Hát mit mondjak, nem volt kellemes. Áramszünet volt, szépen elaludtam a nagy csöndben és sötétségben.
Este még mindig nem volt adás, a mellkasom és a szívem változatlanul fájt. Apám bealudt, én beraktam a szombati meccset, amit felvettem, legalább menjen valami. Aztán félidőben ki is kapcsoltam, alapból is unalmas meccs volt, hát még másodszorra, gondoltam inkább alszom. Nem jött össze. Annyira gyorsan vert a szívem, hogy tényleg attól féltem, infarktust kapok. Nem hogy aludni, feküdni sem mertem, gyorsan felültem, ettől viszont a szó szoros értelmében forogni kezdett körülöttem-velem minden, elég fura volt, és nem túl kellemes. Vissza is kapcsoltam inkább a meccset, hamar el is aludtam rajta.
Nem haltam meg, másnap felébredtem, mentem vissza vérvételre, meg az orvoshoz. Megnézte az ekg-t, megvizsgált, mondtam, hogy most már kiterjedt a fájdalom az egész mellkasomra, + zsibbadnak a karjaim és szúr a szívem. Csóválta a fejét, felküldött, hogy ismételjék meg az ekg-t, meg adott beutalót a Lánc utcai rendelőbe, a pulmonológiára (?), hogy csináljanak mellkasröntgent is.
Ekkor már valahogy nem is pánikoltam, beletörődtem, vagy meghalok, vagy nem, ennyi. Megint vártam egy csomót, megint megcsinálták az ekg-t, semmi változás nem volt az előzőhöz képest, mentem a Lánc utcába, ahol a recepción a kissé ostobának tűnő nő eligazított.
A doktor bácsi leküldött röntgenre, ahol kicsit hülyén ácsorogtam egy ideig, mivel nem adták oda a felvételt, hát mondom ez van, maximum hülyének néznek, ha eredmény nélkül megyek vissza. Persze kiderült, hogy már átküldték gépen nekik, sebaj. Az orvos is megvizsgált, aztán felírt valami izomlazítót, egy hét múlva mehetek vissza kontrollra, ennyi.
Utána megint futkostam ide-oda, gyógyszertár meg júpíszí, mert adás meg net még mindig nem volt, ez is rátett egy lapáttal a dolgokra, mire hazaértem, már a hátam is meg gyakorlatilag mindenem fájt. Azért beszedtem a gyógyszert, és hajnalig fent voltam.
Ma reggel megint rohangáltam a júpíszíhez meg kinyomtatni a jogot, aztán meg a vérvétel eredményéért meg vissza az orvoshoz. Továbbra sincs halvány lila gőze sem róla, mi bajom van, a szívemnek semmi baja, a tüdőm tiszta, nem ütöttem meg magam (az azért feltűnt volna...) és hasonlók, mégis folyamatosan fáj a mellkasom. Holnap még megyek azért a kenetért, bár mondjuk a torkomnak totál semmi baja, meg szívultrahangra, egyébiránt meg szedem a gyógyszert, ha rosszabbodik, ügyelet, ha elkezdek köhögni, vagy valami hasonló, háziorvos, egy hét múlva meg kontroll.
(Közben meg valami elmebeteg vérfürdőt csinált itt az egyetemen. De erről inkább nem is írok, így is eléggé szar most minden körülöttem. :S)
Szóval ez van. Remélem azért az El Classicóig még kihúzom valahogy. XD


2009. november 17., kedd

Norelnek ^^

Nagyon boldog 16. születésnapot! ^^



(Nemtom, szerintem illik ide...)

2009. november 16., hétfő

Szabad

- Szabad vagyok - mondta a majom a rácsnak
- Én nem – mondta a rács. - Engem majmok köré zártak

2009. november 13., péntek

Világvége?

Tegnap megnéztem a moziban a 2012 című filmet.
Röviden: mint az köztudott, a maja naptár 2012 december 21-én véget ér. Ezt az "apokalipszis-mániások" persze a világ végével azonosítják, és pánikolnak miatta rendesen. (Mint volt ez 2005-ben és 2006-ban is: 2005.05.05. & 2006.06.06. --> és lám, még mindig itt vagyunk!) A film lényegében arról szól, hogyan válik a "jóslat" valóra: egy hatalmas természeti katasztrófa sújtja a Földet, aminek következtében tulajdonképpen az egész bolygó képe átrendeződik, és persze több milliárdan halnak meg. S persze ahogy az már lenni szokott, az amerikaiak jönnek rá legelőször a dologra, és próbálják menteni a menthetőt. (Persze szokásos undorító módon...). Hatalmas bárkákat építenek (apró bibliai utalás...), minden állatfajból egy pár, blabla. Csakhogy az embereknek jegyet kell venni - ami egymilliárd euró per fő. Ebből sejthető, hogy kiknek lesz helyük... Másik oldalról meg persze ott van a balfék író, akit még a saját fia is lúzernek tart, az exneje meg egy plasztikai sebésszel kavar... és aki persze a film végére a szemünk előtt válik hőssé.
A tipikus hálívúdi kliséktől eltekintve (száguldozás egy limuzinnal, miközben szó szerint egy kráterbe zuhan a város - persze nem esik rá semmi, nem karambolozik, nem esik bele egy "lyukba" se, egy összesen kb öt órán részt vett hobbi repülőgép-vezető simán elvezet egy hatalmas teherszállító gépet, satöbbi) igazán látványos, és -számomra legalábbis-hiteles alkotás. Személy szerint "besza-behu", miközben a szó szoros értelmében összedőlt a világ, tűzhányók törtek ki és hatalmas cunamik árasztották el a világot.
Persze nem azért volt annyira "hiteles" -talán nem is ez a legmegfelelőbb szó rá-, mert hiszek az ilyen világvége-jóslatokban, hanem mert annyira tönkretettük már ezt a szerencsétlen bolygót, hogy őszintén szólva már simán el tudnék képzelni egy hasonló kaliberű természeti katasztrófát, még ha nem is a közeljövőben.
A film után persze a barátnőmmel a padlót figyeltük, mikor kezd el repedezni a lábunk alatt, meg az épületek tetejét, mikor omlik ránk és hasonlók. (Vicces, hogy a legdurvább horroron is maximum csak nevetek egyet, egy sima katasztrófafilmtől meg összecsinálom magamat. XD)
Így 24 óra távlatából már nem parázok, csak egy jó filmélményként gondolok vissza rá, és ugyanúgy nem hiszek ebben a maja apokalipszis-jóslatban, mint eddig - de azért kicsit utánanéztem a dolognak, biztos ami biztos. XD


"Akik ismerik a maja naptárban rejlő próféciát, azok tudják, hogy már nem sok időnk van hátra. Dr. Karl S. Kruszelnicki ausztrál fizikus, több best-seller populáris tudományos könyv írója, úgynevezett "tévhitológus" beleásta magát a maja írásokba, hogy végére járjon a dolgoknak.

Szögezzük le mindenek előtt, hogy világvégéről szóló jóslatok mindig is léteztek. Legutóbb 2005. május 5-én volt egy kisebb pánikhullám, amikor a három ötös szám mellett az összes bolygó egy vonalba sorakozott volna fel, az együttállás azonban nem jött létre, és még mindig itt vagyunk ezen a kies sárgolyón, bár nincs kizárva, hogy egy együttállás esetén is ugyanez lett volna a helyzet.

A Maja civilizáció Amerika északi és a déli kontinense között helyezkedett el, Mexikó déli területeitől Honduras nyugati részéig terjedt. Virágkorát i.sz. 250 és 900 között élte, így a spanyol megszálláskor már túljutottak a csúcson. A maják rendelkeztek az amerikai őslakosok között az egyetlen fejlett írott nyelvvel, városaik rendkívül látványosak és sűrűn lakottak voltak, kifinomult matematikai, csillagászati és naptár rendszereket fejlesztettek ki. Elképesztően precíz méréseket hajtottak végre szabad szemmel is, csillagászaik pontosabban határozták meg a holdhónapot, a Vénusz mozgását és az évet, mint az ókori görögök. Ezekből az apró csodákból származik az ominózus naptáruk is, ami sokak szerint 2012-re jövendöli a világ végét.

A majáknak számos naptáruk volt, mivel az időre egy szent vagy spirituális ciklusok hálójaként tekintettek. Így míg a gregoriánus naptár a napokat társadalmi, adminisztratív és kereskedelmi célokkal rendszerezi, a maja naptárban számos vallási elem is közrejátszik. Például minden napnak volt egy védőszelleme, ami éppen kedvezhetett az utazásnak, míg balszerencsét hozott a kereskedésre. Naptárjaik egyike volt az úgynevezett Hosszú Számítás, amit i.e 355 körül állítottak fel, kezdő dátuma pedig 0.0.0.0.0 volt, ami a Gergely-naptár szerint i.e. 3114 augusztus 11-nek felelt meg. A maja Hosszú Számítás naptár 2012. december 21-én éri el a 13.0.0.0.0 dátumot.

Kruszelnicki ismertetése szerint a naptár az alábbi módon működik. Mi jellemzően a tízes számrendszert alkalmazzuk, ezzel szemben a maják a húszas számrendszert részesítették előnyben, ezért naptárjuk minden "rubrikája" 20 számot tartalmazott, melyek 0 és 19 között futottak. Az egész egy kicsit az autók kilométerórájához hasonlít, azzal a nagy különbséggel, hogy a gépjármű számkereke 0 és 9 között forog. Az öt értékhely közül a jobb szélső a napokat számlálja, 19-nél átfordul nullára, a mellette elhelyezkedő pedig 1-re vált (0.0.0.1.0).

Tehát ha 0.0.0.0.1 egy napot jelent és 0.0.0.1.0 húsz napot, akkor 0.0.1.0.0 nagyjából egy évet, 0.1.0.0.0 húsz évet, 1.0.0.0.0 pedig megközelítőleg 400 évet. Ezzel a módszerrel jön ki az eredmény, mely szerint a maja naptár 2012. december 21-én 13.0.0.0.0-on fog állni. 0.0.0.0.0 és 13.0.0.0.0 között 5126 év van. Egyes kutatók azt bizonygatják, hogy ezen a ponton a naptárnak le kellene nullázódnia és újra kellene indulnia, míg mások szerint folytatódnia kell és az elvnek megfelelően el kell számlálnia 20-ig, majd ekkor nullázódik.

Jelenleg még nincs elég információnk arról, hogy melyik nézet a helyes, de ha a számlálás a húszas számrendszer elvének megfelelően folytatódik, akkor az teljes egészében lerombolja a maja világvége elméletet, legalábbis ami 2012-t illeti. Mégis időzzünk egy kicsit a tizenhármas konspirációnál, javasolja Kruszelnicki.

2012. december 21-re igen sok mindent jövendölnek, a "nukleáris holokauszttól" a Földön átfolyó kozmikus energia harmonikus konvergenciájáig, ami megtisztítja és egy magasabb rezgési szintre emeli bolygónkat. Ezek a dicső események szépen kipusztítják az emberiség nagy részét, de ha ez nem lenne elegendő, még az Északi és a Déli-sark is szét fog válni. Szóval van itt éppen elég feltételezett probléma, ami elég erős alapot ad annak, hogy a civilizációnk 2012-re eltűnhet a színről. Az egész azonban két helyen sántít, teszi hozzá Kruszelnicki.

Először is, ha egy naptár eljut egy ciklus végéhez, akkor egyszerűen átfordul és belekezd egy új ciklusba. Saját nyugatinak nevezhető társadalmunkban december 31-ét nem a világvége, hanem egy újabb január 1. követi. Tehát ha ragaszkodunk ahhoz, hogy a maja naptár nem megy tovább a bűvös 13-nál, akkor készüljünk fel, hogy újra 0.0.0.0.1-et fog mutatni, vagyis a jó öreg december 22-ét, amikor már valóban csak pár napunk van a karácsonyi ajándékok beszerzésére - ha valaki a világvége hangulatban elfeledkezett volna szeretteiről. A másik probléma, hogy mindig is nehéz volt jóslatokba bocsátkozni, különösen, ami a távoli jövőt illeti."


+ ez is érdekes: http://www.hetek.hu/hit_es_ertekek/200811/2012_a_retteges_eve

2009. november 9., hétfő

7vége

8 óra utazás (4 oda, 4 vissza). Ádám. Metróóóó! XD Séta is, jee. Meccsnézés egy kocsmában. (Szemüveg nélkül irtó sokat láttam... XD) Kaptam Marcát, egyenesen Barcelonából. ^^ Zagar koncert. Szokásos hányinger, ezúttal a cigarettafüsttől (mert nem múlhat el úgy nyaralás, utazás, buli vagy akármi, hogy nekem ne legyen hányingerem. Ez amúgy elég abnormális szerintem). Fagyoskodás a "friss" levegőn. Életveszélyesen táncoló emberek. Sikerült felszállni a megfelelő buszra, ügyik voltunk (persze kellettek hozzá Ádám részletes instrukciói is... XD). Éhezés a buszvégen. De hatkor kinyitott a kajálda. Csak megint hányingerem volt, hát miért is ne? XD Buszon fetrengés/alvás. Megérkezés, hazatántorgás. Tanulás. Legalább öt percig. Aztán alvás. Puskaírás, majd megint alvás.
Összességében durván 30 óra ébren.

Ennyi.

De jó volt. ^^

2009. november 6., péntek

The boy in the striped pyjamas

Másnap, pénteken megint esett. Bruno a fölébredése után kinézett az ablakon, és csalódottan állapította meg, hogy zuhog az eső. Ha nem ez lett volna az utolsó lehetősége arra, hogy együtt legyen Smuellel - nem szólva arról, hogy roppant izgalmas kaland vár rá, különös tekintettel az átöltözésre -, biztosan elhalasztja a következő hét valamelyik délutánjára.
Teltek az órák, s ez ellen nem tehetett semmit. De végtére még csak reggel volt, és délutánig, amikor találkozni szoktak, sok minden történhet. Addigra talán eláll az eső is.
Újra meg újra kinézett az ablakon Liszt úr órái alatt, de semmi jelét nem látta annak, hogy javulna az idő, sőt egyre hangosabban koppantak az esőcseppek az üvegen. Ebéd közben is kinézett a konyhaablakon, amikor egy kicsit elcsendesedett az eső, és még mintha a nap is fölsejlett volna egy sötét felhő mögött. Az eget figyelte a délutáni történelem- és földrajzóra alatt is, amikor viszont minden addiginál jobban ömlött, s már-már attól kellett félni, hogy az eső benyomja az ablakot.
Szerencsére épp akkor állt el, amikor Liszt úr távozott. Bruno bakancsot és esőkabátot vett föl, megvárta, amíg tiszta lett a helyzet, és kiosont a házból.
Bakancsos lába meg-megcsúszott a sárban, ennek ellenére jobban élvezte a gyaloglást, mint bármikor. Minden lépés azzal fenyegette, hogy hasra esik, de valahogy mindig sikerült megőriznie az egyensúlyát. Még akkor is, amikor a talpa beleragadt a sárba, és amikor megpróbálta kirántani, kilépett a cipőjéből.
Fölnézett az égre, amely még mindig elég sötét volt, de azt gondolta, mára már eleget esett, nem kell attól félnie, hogy elázik. Persze nehéz lesz megmagyarázni, miért olyan sárosan jön meg, de remélhetőleg megúszhatja annyival, hogy "tipikus fiú", és nem lesz baj a dologból. (A mama különben igencsak jókedvű volt az elmúlt napokban, amikor fölpakolták a holmijukat egy teherautóra, és elindították Berlinbe.)
Smuel már várta, és most először nem törökülésben ült a földön maga elé meredve, hanem állt és a kerítésnek támaszkodott.
- Szerbuc, Bruno. - köszöntötte, amikor meglátta.
- Szerbuc, Smuel.
- Nem voltam biztos benne, hogy újra látlak. Az eső miatt. Azt hittem, inkább otthon maradsz.
- Először én se voltam biztos benne, hogy el tudok jönni.
Smuel a barátja felé nyújtotta a kezét, s Bruno szája tátva maradt az örömtől. Egy csíkos pizsamanadrág, ugyanolyan pizsamakabát és vászonsapka volt nála. Pontosan olyan, amilyet ő viselt. Nem látszott valami tisztának, de hát álruha, s Bruno szerint az igazi felfedezők mindig tudták, mikor mit kell viselni.
- Még mindig segíteni akarsz megkeresni az apámat? - kérdezte Smuel. Bruno bólintott, noha barátja apjának megkeresését nem tartotta olyan fontosnak, mint azt, hogy felfedezheti a kerítésen belüli világot.
- Nem hagylak cserben.
Smuel megemelte a kerítés alját, és átdugta alatta a ruhát; nagyon vigyázott közben, hogy ne érjen le a sárba.
- Köszönöm - mondta Bruno, és megvakarta borostás fejebúbját; az miért nem jutott eszébe, hogy hozzon egy zacskót a saját holmijának? Akkora a sár, hogy csupa piszok lesz, ha lerakja a földre. De nem volt más választása: vagy itthagyja és beletörődik, hogy mire visszaér, csupa sár lesz, vagy lefújja az egészet, ami ki van zárva; egy igazi felfedező sosem visszakozik. - Fordulj el - szólt rá a barátjára, aki zavartan állt egyik lábáról a másikra. - Nem szeretem, ha néznek.
Smuel elfordult, s Bruno levette az esőkabátját, és óvatosan leterítette a földre. Aztán az ingét is levette, és megborzongott a hideg szélben. Amikor áthúzta a fején a pizsama felső részét, elkövette azt a hibát, hogy az orrán át vett lélegzetet - nem volt valami jó szaga.
- Mikor mosták ezt ki utoljára?
Smuel hátrafordult:
- Gőzöm sincs. Lehet, hogy sosem volt kimosva.
- Fordulj el! - förmedt rá Bruno. Balra, majd jobbra lesett, de még mindig nem látott senkit, úgyhogy féllábra állva nekilátott lecibálni magáról a bakancsát és a nadrágját. Furcsa volt szabad ég alatt vetkőzni; el nem tudta képzelni, mit gondolna az, aki meglátná. Végre, ha nehezen is, de megbirkózott a feladattal. - Kész vagyok. Visszafordulhatsz.
Smuel épp akkor fordult meg, amikor föltette a fejére a csíkos sapkát. Pislogva csóválta a fejét a szokatlan látvány láttán. Nem az volt a furcsa, hogy Bruno messze nem volt se olyan sovány, se olyan színtelen, mint a kerítés innenső oldalán lévő fiúk, hanem az, hogy ezt leszámítva semmiben sem különbözött tőlük.
- Tudod, mire emlékeztet ez az egész? - kérdezte ő.
- Mire?
- A nagymamámra. Meséltem neked róla, emlékszel? Arról, aki meghalt.
Smuel bólintott: emlékezett rá, mert Bruno sokszor mesélt a nagyanyjáról ez alatt az egy év alatt, elmondta, mennyire szerette őt, és bárcsak több levelet írt volna neki a halála előtt.
- Azokat a színdarabokat juttatja eszembe, amelyeket hármasban adtunk elő. - Azok közé a berlini emlékek közé tartoztak ezek, amelyeket nem halványított el sem a távollét, sem az idő. - Mindig olyan szép jelmezeket varrt nekem. "A jó jelmezben annak érzed magad, akit el kell játszanod", mondogatta. Most is ezt teszem, nem? Annak kell éreznem magam, aki a kerítésen belül él.
- Úgy érted, hogy zsidónak?
- Aha - bólintott Bruno. De egy kicsit kínosan érezte magát.
Smuel a lábára bökött s a vastag talpú bakancsra, amelyben eljött otthonról:
- Azt is le kell vetned.
- De a sár... Nem kívánhatod tőlem, hogy mezítláb járjak.
- Muszáj. Különben fölismernek.
Bruno sóhajtott, de tudta, hogy igaza van a barátjának. Levette a bakancsát és a zokniját, és lerakta a földre a ruhái mellé. Először elszörnyedt attól, hogy meztelen lábbal lépjen a mély sárba. Majdnem bokáig merült benne, és minden újabb lépésnél még undorítóbbnak érezte.
Smuel lehajolt, és amennyire tudta, fölemelte a kerítést, de az csak annyira engedett, hogy Brunónak nem volt más választása, mint átcsúszni alatta, amitől merő sár lett a pizsamája. Amikor végignézett magán, nem állta meg nevetés nélkül. Soha életében nem volt még ilyen mocskos!
Smuel is elmosolyodott, s a két fiú feszengve állt egymás mellett - szokatlan volt számukra, hogy a kerítésnek ugyanazon az oldalán vannak. Bruno hirtelen szükségét érezte, hogy megölelje a barátját, csak hogy tudtára adja, mennyire szereti, és mennyire élvezte az egy év alatt folytatott beszélgetéseiket. Smuel is szerette volna megölelni azért, hogy így köszönje meg neki a kedvességét, az élelmiszer-ajándékait és azt, hogy segít neki megkeresni az apját. Mégsem ölelte meg egyikük sem a másikat. Ehelyett elindultak a tábor felé azon az úton, amelyet Smuel egy év óta mindennap megtett, amikor el tudott menekülni a katonák szeme elől és odamehetett a tábornak arra az egyetlen helyére, amelyet nem őriztek állandóan, és ahol együtt lehetett Brunóval.
Nem kellett sokáig menniük. Burno tágra nyílt szemmel nézte azt, amit látott. Azt képzelte, hogy a házak tele vannak boldog családokkal; hogy egyesek esténként hintaszékben ülnek kint, és arról mesélnek, mennyivel jobb volt, amikor még gyerekek voltak és tisztelték az idősebbeket, nem úgy, mint ezek a mai fiatalok. Azt képzelte, hogy az itteni fiúk és lányok különféle csapatokat alkotnak, és teniszeznek vagy fociznak, a kisebbek pedig ugróköteleznek vagy ugróiskolát rajzolnak a földre.
Azt képzelte, hogy középütt van egy bolt, meg talán egy kis kávéház is, mint Berlinben. Talán még egy gyümölcsös bódé is lesz.
És kiderült, hogy egyik sincs.
Nem ültek felnőttek hintaszékekben, és gyerekek se játszottak sehol. És nemhogy gyümölcsös bódé nem volt, de még kávéház sem.
Ehelyett rettenetesen búsnak látszó emberek álldogáltak csoportokba verődve, szemüket a földre szegezve, és csak egy volt közös bennük: mindnyájan rettenetesen soványak és beesett szeműek voltak, és mindnek kopaszra volt borotválva a feje, ami Bruno szerint csak azt jelenthette, hogy itt sem úszta meg senki tetvek nélkül.
Az egyik sarokban három katonát és mintegy húsz férfit látott; az előbbiek hangosan ordítoztak, az utóbbiak némelyike pedig térdre esett és úgy is maradt, fejét a tenyerébe támasztva.
Egy másik sarokban több katona álldogált nagyokat nevetve, s a puskáját különféle irányban lövésre készen tartva. De nem lőttek.
Tulajdonképpen bárhova nézett, kétféle embert látott: vagy boldog, jókedvű, ordítozó, egyenruhás katonákat, vagy szerencsétlen, síró, csíkos pizsamásokat, akiknek legtöbbje úgy meredt a semmibe, mintha nyitott szemmel aludna.
- Nem tetszik nekem itt - jegyezte meg kis idő múlva Bruno.
- Nekem se - monda Smuel.
- Azt hiszem, haza kell mennem.
Smuel megállt és ránézett.
- De azt mondtad, segítesz megkeresni az apámat.
Bruno utánagondolt. Tényleg megígérte, és nem az a fajta, aki megszegi az ígéretét, különösen ha utoljára látják egymást.
- Rendben - bólintott, noha jóval kevésbé bízott a sikerben, mint korábban. - De hol keressük?
- Azt mondtad, valamilyen bizonyítékot kell találnunk - mondta Smuel, aki szemmel láthatóan elszomorodott, mert arra gondolt: ugyan ki más segíthetne neki?
- Igen, bizonyítékot - bólintott Bruno. - Igazad van. Lássunk neki a kutatásnak.
Így hát betartotta a szavát, s a két fiú másfél óráig kutatott valamilyen bizonyíték után a tábor területén. Azt nem tudták, hogy pontosan mit keresnek, de Bruno azt állította, hogy egy igazi felfedező tudni fogja, mihelyt megtalálja. De semmit nem találtak, ami magyarázatot adhatott volna Smuel apjának eltűnésére, s közben sötétedni kezdett.
Bruno fölnézett az égre, s úgy vette észre, hogy megint esni fog.
- Sajnálom, Smuel - mondta végül -, hogy semmilyen bizonyítékot nem találtunk.
Smuel csüggedten bólintott. Nem volt igazán meglepve: nem is nagyon remélte, hogy találnak valamit. De az jó, hogy a barátja idejött és látta, hol lakik.
- Azt hiszem, mennem kell - mondta Bruno. - Visszakísérsz a kerítéshez?
Smuel válaszolni akart, de ebben a pillanatban hangos füttyszó hallatszott, és tíz katona - több, mint amennyit Bruno eddig együtt látott - vette körül azt a helyet, ahol ők is voltak.
- Mi történik? - kérdezte súgva.
- Előfordul néha - súgta vissza Smuel -, hogy masíroztatják az embereket.
- Masíroztatják? - háborodott föl Bruno. - Nekem nincs időm masírozni. Haza kell érnem vacsoráig. Ma este marhasült lesz.
- Pszt! - tette az ujját a szájára Smuel. - Ne beszélj, különben mérgesek lesznek.
Bruno elhallgatott és megkönnyebbülten nyugtázta, hogy a közelükben lévő csíkos pizsamások valamennyien egy csoportba gyűlnek (jobban mondva, legtöbbjüket a katonák lökdösték egy helyre), úgyhogy ők ketten láthatatlanná váltak a csoport közepén. Nem értette, miért néz ki mindenki olyan ijedten, végül is a masírozás nem olyan szörnyű dolog, s oda akarta súgni nekik, hogy semmi baj, az ő papája a parancsnok, és ha ő kívánja ezt tőlük, akkor így van rendjén.
Megint füttyszó harsant, s a csoport, amelynek létszáma talán már a százat is elérte, lassan megindult, közepén a két gyerekkel. Hátul valamilyen zavar támadt, úgy látszik, egyeseknek nem akaródzott masírozni, de Bruno túl kicsi volt ahhoz, hogy lássa, mi történik, csak zajokat hallott, köztük fegyverdördülést.
- Sokáig tart a masíroztatás? - kérdezte súgva, mert kezdett éhes lenni.
- Nem hiszem - rázta a fejét a barátja. - De még nem láttam senkit a masírozásból visszajönni.
Bruno megint fölnézett az égre, s megint zajt hallott - ezúttal mennydörgést. Az ég még sötétebb, majdnem fekete lett, s hirtelen lezúdult az eső, még nagyobb erővel, mint reggel. Egy pillanatra behunyta a szemét, hagyta, hadd mossa le a víz az arcát, s amikor ismét kinyitotta - már nem is ment, inkább a tömeg sodorta magával -, érezte, hogy a pizsamája a hátára tapad, s a lába térdig sáros. Már csak egy vágya volt: hazamenni s a távolból nézni ezt az egészet ahelyett, hogy itt lenne a közepében.
- Még megfázom - mondta Smuelnek. - Muszáj hazamennem. - De alighogy kimondta, a lába lépcsőkön vitte föl, s egyszer csak nem érezte az esőt, mert egy meglepően meleg, hosszú helyiségben találta magát, amelyet alapos biztonsággal építhettek meg, mert egy csepp eső sem hatolt be.
- Ez már valami - állapította meg boldogan, hogy legalább néhány percig nem veri az eső. - Biztos megvárjuk, hogy elálljon, és akkor hazamehetek.
Smuel szorosan mellé állt, a szemében félelem tükröződött.
- Sajnálom, hogy nem találtuk meg a papádat.
- Nem baj.
- Azt is sajnálom, hogy nem játszhattunk. De ha majd Berlinbe jössz, bepótoljuk. Bemutatlak... Jaj, mi is a nevük? - kérdezte magától kétségbeesetten, hiszen a három jó barátjáról van szó, de a nevük valahogy kihullott az emlékezetéből, egyikükére sem emlékezett, és az arcukat se tudta maga elé idézni. - Tulajdonképpen mindegy, mert már nem ők a legjobb barátaim. - És olyasmit tett, ami egyáltalán nem volt jellemző rá: megfogta Smuel kis kezét, és szorosan megszorította. - Már te vagy a legjobb barátom.
Smuel szóra nyitotta a száját, de Bruno nem hallotta, mit mond, mert hirtelen bezárult az ajtó, kintről fémes csattanás hallatszott, s a bent lévők zihálva kapkodtak levegőért.
Bruno fölvonta a szemöldökét - nem értette, mi értelme van az egésznek, hacsak az nem, hogy kirekesszék az esőt, nehogy megfázzanak az emberek.
Aztán elsötétült a helyiség, s a bekövetkező zűrzavarban megnyugodva állapította meg, hogy még mindig fogja Smuel kezét, és a világon semmi sem kényszerítheti arra, hogy elengedje.

2009. november 5., csütörtök

Shakespeare

XV

Ha meggondolom, hogy csak egy rövid
Percig teljes mind, ami nő s virágzik,
S e roppant színpad csak olyat mutat,
Amit titkos csillag-parancs irányít;
Ha látom, egy az ember s a növény,
Egyazon ég húzza föl s rontja le:
Friss nedvben ragyog, lankad, túl delén,
S kopik daliás emlékezete, -
A múlás eszméje mindig elő-
Ragyogtatja legdúsabb tavaszod,
Melyben küzd már a romlás s az idő,
Hogy mocskos éjbe fojtsa szép napod;
S küzdve az idővel, mely elragad,
Mert szeretlek, én feltámasztalak.



LXI

Te akarod, hogy képed nyitva tartsa
A fáradt éjszakán nehéz szemem?
Te kívánod, hogy szenderem rabolva,
Gúnyos árnyaid játszanak velem?
Szellemed küldöd messziről utánam,
Hogy tetteimet fürkészd és elég
Züllést és szégyent találj a barátban,
Féltékenységed célját s jogcímét?
Ó, nem; szeretsz, de annyira nem; álom
Csak a saját szívem miatt kerül;
Saját hű szívem zaklat: érte játszom
Virrasztót, őt téve meg őrödül.
Álmom én itt, te máshol veszted el,
Tőlem messze, másokhoz túl közel.



LXII

Az önzés bűne szállta meg szemem,
testem-lelkem az járja át meg át,
s erre a bűnre gyógyszer nem terem,
úgy a szívembe vette már magát.
Nincs termet és arc ily szép, így beszélek,
és nincs hűség igazabb és nagyobb,
saját bírám, én döntöm el, mit érek:
mindenkinél mindenben több vagyok.
De ha tükröm mutatja, hogy kiszáradt
arcomba ráncot vénség sava rág,
egész másra tanít az önimádat,
de így csak bűn volna s butaság.
Te vagy az énem, téged magasztallak,
a te tavaszod fest csak fiatalnak.



LXXV

Az vagy nekem, mint testnek a kenyér
S tavaszi zápor fűszere a földnek;
Lelkem miattad örök harcban él,
Mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd, hogy a világ lássa kincsemet;
Arcod varázsa csordultig betölt
S egy pillantásodért is sorvadok;
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,
Részeg vagyok és mindig szomjazom.



XCIV

Ki nem árt, bár van benne rá erő,
Ki nem teszi, mit legjobban mutat,
Ki mást megindít, s maga, mint a kő,
Kísérthetetlen és lassú marad,
Méltán örökli az az Ég kegyét
S a föld kincseit joggal rendezi,
Arcán hordja a gazda s úr jegyét,
S a többi mind csak kasznára neki.
A nyár virágát szereti a nyár,
Bár csak magáért van, ha él, ha hal,
De érje csak fertőzés és ragály,
Szebb lesz nála a legrosszabb paraj:
Édes mézet ecetté ront a kontár;
Rothadt liliom büdösebb a gyomnál.



CXII

Szerelmed és szánalmad leveszi
homlokomról a botrány bélyegét:
mit nekem mások ítéletei?
csak född te hibám, lásd te, ami szép!
Te vagy mindenkim, s küzdök: te ítélj,
dicséretet és kifogást te ossz:
nem élek másnak, más nekem nem él
érc-lelkemre hatni, hajó, ha rossz.
Idegen szavak gondját én olyan
örvénybe dobtam, hogy kígyó-fülem
hízelgésre és gáncsra csukva van.
Nézd, közönyöm hogy terjed, végtelen:
lelkem úgy fog, úgy őriz odabenn,
hogy mindenki holtnak hisz kívülem.



CXXVII

Valaha nem tetszett a fekete,
s ha tetszett, sem hordta a Szép nevét:
most meg a Szépség örököse
s gúnyolt korcsként pirul a szőke Szép.
A természetet minden lopja ma
s rútat kendőzés kölcsön-máza föd:
nincs a szépnek szent neve, otthona:
pogányként él vagy éppen száműzött.
Ezért hollófekete a szemed
és szemöldököd, Úrnőm: amiatt
hord gyászt, aki nem-szépnek született,
s mint a szép, most a teremtés gúnyja csak:
de úgy gyászol, bánata olyan ék,
hogy minden nyelv így kiált: Ez a Szép!



CXXIX

A szellemet mocsokban tékozolni
Kéj, amíg tesszük; s már előtte kéj,
Becstelen, gyilkos, véres, szörnyű, talmi,
Vad, állati és hazug szenvedély;
Mihelyt élvezted, már csömöre éget;
Észbontó inger, s mihelyt megkapod,
Észbontó undor, mint lenyelt csalétek,
Mely őrjíti, akit csábított;
Őrjít, ha elérted, s ha csak kívánod;
Vágyd, élvezd, ott hagyd: érzed viharát;
Próbálva áldás, kipróbáltan átok;
Előbb ígért üdv, aztán délibáb.
Mindezt tudjuk; de kerülni ki tudja
A mennyországot, mely e pokol útja?



CXXX

Úrnőm szeme nem nap, sehogyse; rőt
Ajkánál a rőt koráll ragyogóbb.
Fehér a hó? Az ő keble sötét.
Drót a haj? A haja fekete drót.
Láttam rózsát, fehéret s pirosat,
De az ő arcán bizony sohase;
S némely párfőm gyönyöre csábosabb,
Mint amilyen úrnőm lehelete.
Szívesen hallgatom - de tudom, a
Muzsikaszó sokkal zengzetesebb;
Istennőt járni nem láttam soha -
Az én úrnőm a földön jár, ha megy;
Mégis ér annyit nekem, mint akit
Hazug hasonlat mennyekbe röpít.

2009. november 4., szerda

Buffy vs. Edward

Én nem vagyok oda az Alkonyatért, a filmet meg kifejezetten szarnak találtam, a Buffyt viszont nagyon szeretem, és ez a videó kicseszett jó. Szerintem.


2009. november 3., kedd

2009. november 1., vasárnap