1000

Nem írtam már vagy ezer éve.

Na jó, csak féléve kb.

Történtek dolgok ez alatt az idő alatt. De nem jutottam előrébb sem az életemben, sem lelkileg, sem sehogyan.

Ugyanolyan lelki nyomorék vagyok, mint féléve. Ugyanúgy kilátástalan az egész életem. Ugyanúgy nincs semmim. Ugyanúgy üres vagyok. Ugyanúgy nincs kedvem élni.


Most visszaolvastam, az utolsó bejegyzésemben még D. miatt panaszkodok. Hát tényleg mintha egy évezred telt volna el azóta. (Egyébként már nem is beszélünk. De eszemben sincs megnyitni ezt a történetet.)


Még mindig nincs munkám. De holnap megyek állásinterjúra (ami nagyjából teljesen felesleges időpocsékolás, mert úgysem fognak felvenni.)

De semmi baj.


Life's good.

Boys

Amikor még jártam D.-vel, kicsit zavart, hogy állandóan rajtam lóg. Naponta száz üzenet, négymillió szívecske, satöbbi.

Mióta szakítottunk, sokkal durvábban rám akaszkodik. Rettenetesen irritál, állandóan írogat face-en, skype-on, szerelmes sms-eket írogat, amit én belájkolok face-en, azt ő is... Egyszerűen már beteges. 

Annyira idegesít, hogy szét tudnám verni egy lapáttal.

Engem már nem érdekel, mint pasi. Nem vagyok szerelmes belé egyáltalán. Szemétségnek hangzik, de lehet, hogy nem is voltam. Szeretem és fontos nekem, de csak mint egy nagyon jó barát.

De ezzel a beteges ragaszkodásával csak elcsesz mindent. Néha már ott tartok, hogy még egy húzás, és tiltom/törlöm mindenhonnan.

Péntek délelőtt próbanapon voltam, ilyen hostess munka a Tescoban. Egyszer elővettem a telefonomat, hogy megnézzem, mennyi az idő, és láttam, hogy jött egy sms-. Ő írt, valami brutálisan nyálas szöveget. Legszívesebben megöltem volna, komolyan.

Este bulizni mentünk a csajokkal, én azzal a határozott szándékkal, hogy most felszedek egy pasit, kész.

Ilinél alapoztunk, nem ittam sokat, és nem is voltam részeg egyáltalán. De mire odaértünk a helyre, teljesen elment a kedvem az egésztől. Elnéztem a barátnőimet, mind a hárman gyönyörűek voltak, én meg full nyomoréknak éreztem magam.

Úgyhogy leültem egy asztalhoz, és nem voltam hajlandó táncolni. Ezzel persze a többiek mulatságát is elrontottam, így egy idő után feladták, és indulni akartak haza. De én nem akartam, hogy miattam legyen szar az estéjük, úgyhogy inkább erőt vettem magamon, és mentem táncolni.

Végül egész tűrhető buli lett belőle. 

Egy srác odajött táncolni, de egyáltalán nem jött be, próbáltam lerázni. Viszont a haverjai ott álltak a pultnál, és az egyik nagyon tetszett. Ili nem habozott, egyszerűen megfogta a srácot, és odarángatta táncolni. 

Szegény kijelentette, hogy ő nem táncol, és próbált elmenekülni, de nem hagytuk. Aztán kiderült, hogy ő "rokker", és csak a haverjai miatt van itt. De azért táncolt velem, csak állandóan azon görcsölt, hogy égeti magát. Hiába magyaráztam neki, hogy az égvilágon senkit sem érdekel, hogy ő hogyan táncol. 

Kicsit dumáltunk is, és hát hamar kiderült, hogy nem az én világom. Ő ilyen csak komoly kapcsolat, feleség, aki mos-főz-takarít, három gyerek, satöbbi fajta ember. Én meg hát nagyon nem. 

Azért elkísért hazáig (kiderült, hogy a szomszéd házban lakik). Olyan kis szerencsétlen volt végig egyébként, ezért is nem érdekel tovább, mert nekem egy határozott ember kell végre, és ő nem az. 

Búcsúzáskor láttam rajta, hogy megcsókolna, csak nem mer. És mondta is, hogy ő "parázik". Nem értettem, mitől, kicsit ki is nevettem, aztán nagy nehezen rászánta magát, de elég szerencsétlen volt. 

Elköszöntünk. Később bejelölt face-en, és egy kicsit beszéltünk is. De ebből nem lesz semmi több, az biztos. 

Most írta a barátnőm, hogy tegnap délután látott engem Kertvárosban smárolni a sráccal. Ami azért baromi érdekes, mert tegnap ki se léptem a lakásból, csak amikor sétálni vittem a kutyát. És hiába mondom, hogy nem én voltam, nem hiszi el. És sértődötten magyaráz, hogy nem érti, miért nem vallom be. 

Kurva jó érzés tényleg, hogy az ember, aki a legjobb barátnőjének tart, és minden alkalommal elmondja, hogy mennyire szeret, egy ilyen kis marhaságban sem képes hinni az embernek. Épp csak hogy nem nevezett hazugnak. 

Nagyon jó, tényleg. 

Nem is értem, minek akarok én pasizni. Csak a baj van velük. Utálom őket.

Blessing

Isten bölcsessége járja át lelkedet,

hogy lassanként megtanuld

a finom különbségtételt

a kézfogás és az önfeladás között,

és megtanuld, hogy a vonzalom

nem azonos a szerelemmel

és a társaság a biztonsággal.

És azután kezdd azt is megérteni,

hogy a csók nem pecsét, 

és a bók nem esküszó.

Isten bölcsessége fogja át lelkedet,

hogy hozzászokhass emelt fővel

és nyitott szemmel fogadni a vereséget:

a felnőtt méltóságával, nem pedig a gyermek kétségbeesésével,

és komolyan vedd, hogy minden terved a mára alapozd,

mert a holnap talaja túl ingatag ehhez.

Isten bölcsessége járja át lelkedet,

hogy megérthesd: valóban sokat kibírsz.

Valóban erős vagy. És valóban értékes.

Break up?

Hogy  a fenében lehet normálisan szakítani? Van erre valami tradíció, valami bevált módszer? Hogy lehet úgy intézni a dolgot, hogy ne érezd magad se totál idiótának, se egy szemét ribancnak, se lelkileg teljesen nyomorultnak? 

Én nem tudom, sosem szakítottam még senkivel. 

Eddig. 

Igazából már hónapok óta azon törtem a fejem, hogy véget kell vetni a kapcsolatunknak, mert ez így egyikünknek sem jó. Hiába a sok közhely, hogy a távolság nem számít, csak a szerelem. Baromság, a távolság a legjobb kapcsolatot is megöli. 

A mi kapcsolatunk, amikor együtt voltunk, egy dolgot leszámítva szinte tökéletes volt. Egyszer sem veszekedtünk, még vitára is csak ritkán került sor, és ami a legfontosabb, hogy mindig jól éreztük magunkat, ha együtt voltunk. Megértettük egymást, minden jó volt. 

Aztán jött a cirka 200 km-es távolság, és minden szar lett. Én be vagyok zárva a lakásba, nem tudok kimozdulni, nincs semmi programom, teljesen hatalmába kerít a depresszió. Sokszor csak ülök és bámulok magam elé hosszú-hosszú ideig. Csak skype-on tudtunk beszélni. A barátom lelkesen mesélte, mik történtek vele nap mint nap, tőlem meg csak fásult "ahá"-kat kapott válaszul. 

És elkezdett gondolkodni, mi lehet a baj? Mit csinált, hogy hirtelen ennyire nem érdekel? És én hiába magyaráztam, hogy nem vele van a baj, hanem velem, a kétely akkor is belefészkelte magát. 

Én meg egyre inkább megkattanok, ezzel párhuzamosan egyre jobban idegesített ő maga is. Azoktól a dolgaitól, amik régen egyáltalán nem zavartak, most egyből a plafonon voltam. 

És éreztem, hogy ez nem jó. Ő szenved a bizonytalanságtól, én meg az idegbajomtól. És a magánytól. 

Aztán  elkezdett a szüleivel együtt, ugyan nem szándékosan, de egyre nagyobb nyomást helyezni rám. Mikor lesz már munkád, így sose fogunk tudni találkozni. Nekem bulizni kéne, nem állandóan rád várni, satöbbi. 

És akkor kezdett formálódni a döntés, hogy ennek bizony vége. 

De hogyan csináljam? Facebookon, skype-on, telefonon? A világ leggyávább dolga, ha már dobsz valakit, legalább legyen annyi gerinced, hogy odaállsz elé, és a szemébe mondod.

Szóval személyesen. Na de hogy? Utazzak el hozzájuk hétvégére, majd a szíves vendéglátás és a kedvességük után, dobjam ki? Vagy ha ő utazik ide, csakis miattam, a végén közöljem vele, hogy bocsi, le vagy ejtve? 

Egyik szörnyűbb, mint a másik. 

Látszott, hogy mindenképpen én leszek a szívtelen ribanc a végén. 

Aztán most hétvégén lejött Pécsre, és találkoztunk. 

A péntek csodás volt, pont olyan, mint régen, mikor még szinte minden tökéletes volt. Vasárnap kellett haza mennie, és hívott, menjek vele pár napra. És este már elkezdtem hezitálni, hogy talán mégsem kéne szakítani...

Másnap viszont ő maga hozta fel a témát. Hogy úgy érzi, valami bajom van vele, vagy a kapcsolatunkkal, valamivel, szóval érzi, hogy gáz van. És nyugodtan mondjam meg, ne féljek tőle, hogy megbántom. 

Beszélgettünk sokat, és láttam rajta, hogy szakítani is akar, meg nem is. És hogy ő sose fogja kimondani, hogy vége, nekem kell megtennem. 

A legfőbb - és szerintem legjogosabb - érvem az volt, hogy nekem 22 éves fejjel lassan már a családalapításon kéne gondolkodnom. És mire ő eljut odáig, hogy ilyesmi egyáltalán eszébe jusson, addigra én már túl leszek a harmincon. Egyszerűen más életszakaszban vagyunk, és bár a korkülönbség önmagában nem számít, mert annak ellenére, hogy ő még 18 sincs, ebből soha semmi problémánk nem volt, mégsem megy ez. Mert ha én 30 lennék, ő meg 26, akkor talán működhetne. De így nem. Akárhogy nézzük, ő még gyerek, én meg már régen nem vagyok az. Sajnos ez van. 

De ennek ellenére ő ezt nem tartotta elég indoknak ahhoz, hogy szakítsunk. És egy idő után elkezdte más, hétköznapi dolgok felé terelni a beszélgetést. Éreztem, hogy elúszik a lehetőség, hogy pontot tegyünk az ügy végére, és kezdtem bepánikolni. Mert tudtam, hogy ha most hazamegy, kezdődik minden elölről, és én nem bírok ki még így hónapokat. 

Éppen az Árkádban voltunk. Bemenekültem a női mosdóba, és felhívtam a legjobb barátnőmet, hogy mit tegyek? Azt tanácsolta, mindenképpen tisztázzuk a dolgot egyszer és mindenkorra. Tudtam, hogy igaza van, úgyhogy nagy levegőt vettem, kimentem, és megmondtam neki, hogy ezt így szerintem nem érdemes folytatni. 

Sokkal jobban fogadta, mint vártam, valószínűleg egy ideje már ő is készült rá lelkileg. Próbáltam vigasztalni, hogy ettől még ugyanúgy nagyon fontos lesz nekem - és ez igaz is. Hogy ugyanúgy minden nap fogunk beszélni, és találkozni is fogunk, ha akar. Ettől azért kicsit jobb kedve lett.

Persze nyilván a mostani látogatás kilőve, mondtam én. Ő meg nagy szemekkel elkezdett könyörögni, hogy de menjek, de menjek. Kicsit elhűlve néztem rá, mert nem tudtam felfogni, hogy hogy nem érzi, mennyire kínos, sőt paradox lenne, ha egy nappal azután, hogy gyakorlatilag kidobtam, megjelenek náluk egy hétvégére? De ő makacsul állította, hogy ebben nincs semmi gáz, a szüleit nem érdekli, ettől még szeretnek, és különben is, így legalább haza hozhatom a maradék cuccomat, ami még Veszprémben van. 

Végül nagy nehezen meggyőzött, de akkora stressz volt bennem végig, amíg utaztunk, és az előtte levő napon, hogy nem is tudom szavakba önteni. 

Szerencsére kiderült, hogy alaptalanul paráztam, a szülei kedvesek voltak velem, nagyjából úgy, mint eddig. 

Viszont volt egy kis probléma: hogy a barátom - vagyis most már ex-barátom - teljesen úgy viselkedett, mintha nem történt volna semmi. Ölelések, puszik, kézen fogva megyünk, százszor elmondta, hogy szeret - igazából csak szex nem volt, azt már egyszerűen soknak éreztem. A többi is nagyon kínos volt nekem, de egyszerűen nem volt szívem leállítani. Mert iszonyatosan féltem, hogy megbántom. 

Az egészben ez a legrosszabb, hogy félek, hogy megbántom, hogy mégis összetöröm lelkileg. És ezt nem bírnám elviselni. Úgyhogy hagytam, hogy ölelgessen, puszilgasson, összebújva alvás, satöbbi. Tudom, hogy hiba volt, de nem volt erőm elutasítani. 

Most, hogy itthon vagyok, sem változott semmi. Ugyanúgy hajnalban, mikor felkel, az első dolga, hogy írjon nekem Face-en, aztán egész nap ír, majd este skype-on, folyton mondja, hogy szeret, meg becézgetés, szívecskék... És nem tudom, mit tegyek, olyan természetellenes így ez az egész. 

Nem merem leállítani, mert nem akarom megbántani. 

De valahogy jól is esik az egész, és nem bírok lemondani róla. 

Face-en még mindig ki van írva, hogy kapcsolatban vagyunk. Tudom, hülyeség, de nem merem kiírni, hogy egyedülálló vagyok. Mert attól valahogy olyan végleges lenne a dolog. 

Szóval szakítottunk, szinglik vagyunk, szabadok - elvben. De gyakorlatban mintha mi sem történt volna. 

Valószínűleg ez csak akkor fog megváltozni, ha ő becsajozik, vagy én találok egy pasit. De ő még mindig szeret, és eszében sincs mással kezdeni. Én meg komplett lelki roncsként egyáltalán nem érzek magamban vágyat egy új kapcsolat iránt.

Legszívesebben lefeküdnék, és aludnék legalább egy évig. Hogy aztán ha felkelek, legyen minden rendben. 

Persze álmodik a nyomor...

Életképtelen

Ez apám kedvenc rám használt jelzője (az élősködő, a parazita és az ingyenélő mellett). 

Ha az emberre elég sokszor mondanak valamit, előbb-utóbb elhiszi, hogy az tényleg igaz. 

Apám lassan, de biztosan elérte, hogy egy semmirekellő, ingyenélő, másokon élősködő, életképtelen senkinek érezzem magam. 

De néha történnek dolgok, amik kicsit kiszakítanak ebből, és rájövök, hogy ez mégsem igaz, egyszerűen csak az apám egy undorító seggfej. 

Középiskolában volt egy osztálytársam, egy lány. Iszonyatosan szét volt csúszva állandóan, folyton elaludt, elkésett, azt se tudta, melyik bolygón van kb. 

Pechemre egy házban laktunk, ezért állandóan engem talált meg a problémáival. Jószerével belőlem élt négy évig. Én vittem neki a jegyzeteket, segítettem a házikban, a beadandókban, az érettségi tételekben, és még sorolhatnám. 

(Nyilván én voltam a hülye. Sajnos ezt tudom is magamról. Alapvetően nagyon segítőkész vagyok, és könnyen megsajnálok másokat. Sokan meg visszaélnek ezzel.) 

Érettségi után én itt a PTE-n kezdtem pszichológiát tanulni, ő Pesten a Kodolányin turizmus-vendéglátást. 

Én két félév után otthagytam, és elkezdtem idegenforgalmi szakmenedzsernek tanulni. Mivel a csajban kb. annyi kitartás van, mint egy székben, ő is otthagyta a Kodolányit, és visszajött Pécsre. Felhívott, hogy mit csináljon, én meg elmeséltem, hogy én okj-s képzésre megyek, aztán majd meglátom. 

Ezen felbuzdulva ő is elkezdett egyet, az utazási ügyintéző szakot, ugyanabban a felnőttképzési intézetben, ahol én. Az ő szakja egyéves volt, az enyém kettő. Volt néhány közös tárgyunk, és itt is ugyanaz ment: légyszi gyere át, segíts ebben, hozd el ezt meg azt meg amazt. 

Az első év végén neki szakvizsgáznia kellett volna, de nem tudta letenni az alapfokú(!!!) nyelvvizsgát németből. (Ez is azt bizonyítja, hogy totál szét van csúszva, mert vele jártam 4 évig németórákra, és egész tűrhető volt, egy alapfokot simán le kellett volna tennie.) Így a szakvizsgáról lecsúszott, és szeptemberben, amikor én a második évemet kezdtem, ő is elkezdte az idegenforgalmi szakmenedzser képzést. 

Második évben én kiizzadtam magamból a szakdolgozatot, és megcsináltam a szakvizsgát, aztán később Veszprémbe mentem fél évre. 

De még ott is megtalált a szerencsétlen, hogy neki szakdolgozatot kell írni, és én mondjam meg, hogy miről írjon. oO Mondtam, hogy én ebben nem tudok segíteni, beszéljen a tanárokkal. 

Amikor visszajöttem Pécsre, szinte egyből megtalált. Ilyen jegyzet, olyan könyv, satöbbi. 

Két hete felhívott, hogy negyedikén le kell adnia a szakdolgozatát, de még neki sem állt, segítsek.Megkérdeztem, mi a témája, beszélt -e már cégekkel, csinált -e már kutatást. Semmi. Hát akkor nem tudok segíteni, bocs. 

A héten megint hívott, hogy találkozzak vele. Meg is ígértem, csak közbejött a meglepetés bulim, és teljesen kiment a fejemből. 

Az előbb megint csörgött, hogy nem -e írnám meg helyette a szakdolgozatot, fizetne is érte. Aha mondom, és megvan már a téma? Csináltál interjút, kutatást? Háááát nem, de arra gondolt, átírhatnám az én szakdolgozatomat, és leadná azt. 

Na itt tette be a kaput végleg. 

Természetesen nem fogom megcsinálni. Nagyjából lehetetlent kér, két nap alatt megírni egy szakdolgozatot lehetetlen. Ha lennének már adatai, kérdőívek, interjúk, könyvek, akármi, akkor még talán. Végül is én is 3 nap alatt írtam meg az enyémet, de én előtte kutattam, tájékozódtam. De még ha meg tudnám írni, akkor se tenném. 

Egyszerűen hihetetlen, hogy valaki ennyire életképtelen legyen. Gyűlölöm ezt a szót, és nem szívesen használom, hála apámnak, de ebben az esetben ez az egyetlen ideillő szó. 

Életképtelen. 

Ő életképtelen, én NEM VAGYOK AZ. 

És innentől kezdve nem érdekel, mit dumál apám.

Surprise

A szülinapom tök gagyi volt, nem történt semmi. 

Szerdán úgy volt, hogy Ilivel elmegyünk bulizni, de azt mondta, nem tud jönni. De azért áthívott délután. 

Vártam, hogy majd ír fészen, hogy mikor menjek, de nem írt, gondoltam elfelejtette. 

Az ágyamban fetrengtem egész nap. Egyszer csak kaptam egy visszahívóst tőle. Felhívtam, hogy mi van, kérdezte, miért nem jövök? Hát mondom nem írtál. Dehogynem, írta, hogy menjek ötre. (Pedig tényleg nem kaptam semmit.)

Gyorsan felöltöztem és rohantam át hozzá (kb két utcával odébb lakik). 

Odaértem, Szilárd jött beengedni. Megkérdeztem, nagyon mérges -e. Nem, nem, menjek csak. 

Beléptem a szobába. 

És ott voltak mind a barátaim (hát mondjuk nem sok van), és kiabálták, hogy meglepetés! Tisztára mint az amerikai filmekben. Ili csinált nekem sütit, Diáéktól megkaptam a kedvenc samponomat és balzsamomat, amire soha nincs pénzem. Aztán később Kriszta is beállított az új barátjával. 

Volt pia is, most én is ittam, pedig sose szoktam. Kicsit a fejembe is szállt, nem voltam részeg, csak kicsit túlságosan is jókedvű. Amitől kicsit kinyílt a szám, és olyanokat mondtam, amik a későbbiekben kicsit kompromittálók lehetnek. Főleg mert a hülye fiúk felvettek mindent videóra. XD 

Este pedig elmentünk Sörházba bulizni. 

Én ott még sose voltam. Diáék úgy beszéltek róla mindig, mintha legalábbis az Elízium lenne, úgyhogy kíváncsi voltam. 

Hát mikor odaértünk, talán öten-hatan voltak csak lent, mondjuk erre gondolhattunk volna, hogy szerdán valószínűleg nem lesz nagy tömeg. 

Aztán Dia, aki már nem ivott vagy egy éve, rosszul lett és kiakadt, úgyhogy hazamentek. Csak nem szóltak nekünk, úgy hívtam fel őket, hogy hol vannak. Aztán Krisztáék is eltűntek. 

Ettől szegény Ili (aki jó piás volt) úgy kiakadt, hogy ott zokogott a vállamon vagy két órát. Mert tökéletes szülinapot akart nekem, és nem ezt érdemeltem volna. Szegényt úgy sajnáltam, pedig nekem egyáltalán nem volt gáz, hogy a többiek elmentek. 

Annyira sírt csóri, hogy már mindenki minket nézett. Két srác oda is jött, hogy mi a baj. Azt hitték, kidobta a pasija, azért van ennyire oda. :D Még egy whiskey-kólát is hoztak neki.

Aztán végre nagy nehezen megnyugodott, csak sajnos kitalálta, hogy smároljunk, hadd induljanak be a pasik. Hát nem igazán akartam, mivel nem igazán vonz az ilyesmi, de annyira örültem, hogy végre nem sír, hogy hagytam. Amitől sajnos a srácok nem voltak hajlandóak elhinni, hogy nem vagyunk leszbik. 

De azért hívtak minket táncolni. Az egyik tiszta idióta volt, nem is nagyon tudtam értelmezni az embert. A másik aranyos volt, egész este táncoltunk. Lenyúltam a napszemüvegét, és abban nyomtam. 

Mi nagyon jól éreztük magunkat, de amúgy elég gyér buli volt, talán ha húsz ember volt lent összesen, és kb csak mi hárman táncoltunk. A többi csávó (átlagéletkor kb. 16, nem is értem, ezek nem járnak iskolába?) meg állt körben és nézett minket. 

Végül elindultunk haza. A srác egy darabig jött velünk, aztán elváltunk. Le akart smárolni, amit nem hagytam. És kicsit savanyúan közöltem vele, hogy azért a nevét legalább megmondhatta volna. (Mert ez eszébe sem jutott. Vagy az enyémet megkérdezni. De smárolni azt kell nyilván.) 

Amúgy minden pasi ilyen. Azt elvárja, hogy menj el vele kefélni, de még annyira se tart, hogy a neved megkérdezze. Gyűlölöm őket, az összeset. Ilyenkor sajnálom, hogy nem vagyok leszbi.

De azért jól éreztem magam nagyon. Ez volt a legjobb szülinapom. Egyáltalán nem számítottam ilyesmire, és nagyon meghatódtam. Bár a parti része annyira nem jött össze, de pénteken vagy szombaton pótolunk. 

És csak Ilivel fogok táncolni, nem érdekelnek a faszfej pasik. Kész.

22

22 éves lettem én 

Meglepetés e költemény

....

Hahahaha. 

Egyáltalán nem érzem magam 22 évesnek. Inkább 62-nek. Mintha már nem lenne mit várnom az élettől. 

Ez elég nyomasztó. 

Irigykedek a tizenévesekre. Ellopták a kamaszkorom, és vissza akarom kapni. Én is akarok bulikat és szerelmeket és drámákat és boldogságot. 

Nem ezt a szar életet, ami jutott. Gyűlölöm minden másodpercét. 

Valaki vigyen el innen...

Debil

Mostanában kezd teljesen elmenni az eszem. 

Élvezem, hogy másokat szívathatok.

Például a barátomat az őrületbe kergetem azzal, hogy dögös focisták képeit mutogatom neki. Szegény kiborul és féltékenykedik, én meg jót röhögök rajta. 

Tudom, hogy szemét vagyok, de nem érdekel. Annyira vicces az egész. 

A kutyám meg a legbénább teremtmény az univerzumban, ez már teljesen biztos. Neki négy láb is kevés ahhoz, hogy ne essen el. És előszeretettel gyalogol neki különböző objektumoknak, például falaknak, ajtóknak vagy fáknak. Nagyon balfasz szegény. 

Ami vicces, mert azt mondják, olyan a kutya, amilyen a gazdája. Hát azért én ennyire nem vagyok balfasz. Bár én is kész katasztrófa tudok lenni, de ez leginkább csak stresszhelyzetben jön elő.

Utálom az orvosokat. Meg hogy velem mindig valami szarságnak kell történni. 

De nem érdekel, akkor is bulizni fogok, ha utána a mentő visz el, és kész.

Pain

Azt hittem, talán végre magamhoz térek, de ez csak valami múló dolog volt. Ma már megint ott tartok, hogy ahhoz sincs lelki erőm, hogy kiszálljak az ágyból. 

Mindenem fáj. Testem-lelkem. Külön-külön talán még elviselném őket, de együtt szinte kibírhatatlan. 

Ma van a legjobb barátnőm névnapja, és én nem tudom meglepni semmivel, még egy csokival sem. Hihetetlenül szar érzés. Gyerekként el se tudtam képzelni annál rosszabbat, hogy nem kapok születés- vagy névnapomra ajándékot. Azóta ez már elég sokszor megtörtént velem, és már nem is érdekel. De az, hogy nem tudom megajándékozni azt, aki fontos nekem, az egyik legszarabb érzés számomra. 

Holnap megyek orvoshoz. Kiderül, mennyit kell még szenvednem. Valamiért van egy olyan érzésem, hogy sokkal többet, mint amennyit eddig kellett, pedig ez se volt semmi. 

Úgy látszik, nekem a szenvedés a sorsom. Minden értelemben.

Tavasz

Ha végre megtaláltad az utat a gödörből, és elkezdesz kifelé kapaszkodni, tuti biztos, hogy jön egy paraszt, aki jól pofán rúg, hogy visszazuhanj a legaljára. 

Nos, ez a személy nálam fixen az apám. Mindig. 

Ezen a hosszú hétvégén végre megjött a tavasz. Langymeleg idő, és gyönyörű, csodálatos napsütés - végre! Nekem a lételemem a napsütés, a létezés nélküle fizikai fájdalom. (Ezért vagyok az év nagy részében depressziós. Elég nagy szívás, nekem valami trópusi helyre kellett volna születnem. Bele se merek gondolni, mi lenne, ha mondjuk Finnországban élnék. Félév sötétség, hát én tuti fejbe lőném magam.)

Ettől valahogy feléledtem. Pénteken felöltöztem, és elmentem sétálni. Csak úgy, cél nélkül. Mászkáltam az utcákon, és élveztem a napsütést. Ez annyira feltöltött, valahogy elkezdtem reménykedni, hogy talán valami változni fog, és nem leszek olyan kibaszott balfasz többé. 

Aztán a szombat borzalmas volt, egész nap alig tudtam mozogni. "Női problémák". Ahogy öregszem, egyre fájdalmasabb. Induláskor még alig fájt, később már kellett egy No-spa, aztán Meristin, aztán már egyik sem, mert úgyse használt, csak döglődtem egész nap. Tavaly felfedeztem, hogy egy szem Algopyrin, és minden király. Hát most már az sem használ, szombaton kettőt is bevettem, mégis egész nap döglődtem. Nem tudom, hova lehet ezt még fokozni. 

És jött a vasárnap... és apám megőrült. Egyszerűen nem bírom feldolgozni az emberünket, teljesen indokolatlanul elkezd időnként tombolni. Szerintem kezeltetni kéne, tuti, hogy valami idegbaja van. Csak emiatt én szívok állandóan, és már elegem van abból, hogy belőlem is idegroncsot csinál. 

Emiatt már elmenekültem 200 km-re, akkor meg sírt, hogy hiányzom, menjek haza. Haza jöttem (persze nem emiatt), és már megint ott tartunk, hogy élősködő, parazita, ingyenélő, satöbbi vagyok, és takarodjak el. Jó vicc, döntse már el, mit akar. 

Az a baj, hogy nincs hová mennem. Ha lenne egy ismerős, barát, szerelem, akárki, ahova mehetek, nem haboznék egy percig se. Mert ezt a lelki terrort nem lehet sokáig bírni.

Költészet

Szinte már elfelejtettem, mennyire ki tud húzni a lelki gödörből egy vers.

Olyan ez, mint a zene. A megfelelő dal felvidít, vagy épp lelomboz. Mindig találunk az életszituációnknak megfelelőt. És valahogy ettől könnyebb lesz. Hogy tudjuk, hogy vannak még sokan, akik hasonló cipőben járnak. Nem vagyunk egyedül.

Ugyanez van a versekkel is. Csak szerintem ez valahogy erősebb. Valahogy az az ember, akiről az irodalomórákon tanultam, hirtelen közelebb kerül. A költők, főleg, akik nem kortársak, valahogy olyan misztikus figurák, az ember nagyon ritkán gondol arra, hogy ők is ugyanolyanok voltak, mint mi, ugyanolyan vágyakkal, célokkal, érzelmekkel.

És amikor azt olvasom egy versbe öntve, szinte szóról-szóra, amit éppen érzek... annál felemelőbb, lelkesítőbb, meghökkentőbb, leírhatatlanabb érzés nincs.

Amióta kikerültem az iskolapadból, elhanyagoltam a költészetet. Valahogy én könnyebben nekiállok egy regénynek, mint egy verses kötetnek. Valahogy a versek jobban igénybe veszik a képzelőerőt, az elmét, vagy nem tudom.

De már látom, hogy ez hiba volt. Tegnap újra felfedeztem a költészet csodáját, és többé nem is fogom elengedni soha.

Én úgy hallgattam mindig, mint a mesét
a bűnről szóló tanítást. Utána
nevettem is - mily ostoba beszéd!
Bűnről fecseg, ki cselekedni gyáva!

Én nem tudtam, hogy annyi szörnyüség
barlangja szívem. Azt hittem, mamája
ringatja úgy elalvó gyermekét,
ahogy dobogva álmait kínálja.

Most már tudom. E rebbentő igazság
nagy fényében az eredendő gazság
szívemben, mint ravatal, feketül.

S ha én nem szólnék, kinyögné a szájam:
bár lennétek ily bűnösek mindnyájan,
hogy ne maradjak egész egyedül.

(József Attila: Én nem tudtam)

Life sucks

Ma voltam állásinterjún.

Soha a büdös életben nem lesz munkám. Még egy gagyi, szar, jutalékrendszeres marhaság sem. Egyszerűen annyira antipatikus vagyok mindenkinek, hogy ha a dolog a szimpátián múlik - és a végén már mindig csak azon múlik - esélyem sincs. Egyszerűen gőzöm sincs, mi a baj velem.

De ha a tükörbe nézek, sajnos meg kell állapítanom, hogy még én sem adnék magamnak munkát.

Most várom, hogy behívjanak próba napra. Úgysem fognak.

Nem tudom, mit csináljak, lassan tényleg eljutok odáig, hogy kurválkodni fogok. Nem érdekelnek az erkölcsi maszlagok. Szerintem a szex úgyis túl van misztifikálva. Nem nagy szám az egész. Ha valaki képes ezért fizetni, az ő baja.

A barátom nem tud jönni hétvégén. Én meg nem tudok menni sehova. Kb. 20 forint az össz vagyonom. Egy buszjegyre sem telik. Négy hónapja be vagyok zárva, és kezdek megőrülni.

Az életem egy nagy rakás szar, egy icipici kis öröm vagy jó dolog sincs benne. 

Belefáradtam, azt akarom, hogy vége legyen. 

Bárcsak megölne valaki.

Majdnem...

...vége lett valaminek tegnap. 

Mindig is - na jó, ez talán túlzás. Szóval nagyon régóta él bennem a gyanú, hogy velem van valami probléma. Valahogy nem úgy érzek, mint egy normális ember. Nincs vad öröm, szívszaggató bánat, hatalmas szerelem, csak ezeknek valami leredukált változata.

Az érdeklődésemet is igen nehéz felkelteni, úgy összességében bármi iránt, és ez alól nem kivétel az ember sem. Nagyon ritka az, hogy én érdeklődni kezdek valaki iránt. Annak a valószínűsége, hogy én valaha is szerelmes leszek, nagyjából egyenlő a nullával. Ezzel nagyon régóta tisztában vagyok, és már kezdtem beletörődni, hogy vagy apáca leszek, vagy kurva.

Aztán nyáron találkoztam egy sráccal, összejöttünk, és volt pár hónap, amikor úgy éreztem, hogy tévedtem, talán mégis létezik számomra is szerelem. 

De aztán teltek a hónapok, és kezdtem rájönni, hogy nem ez az, amire én vágyom. Bár tudom, hogy ő nagyon szeret - nem is tudnám szavakkal leírni, mennyire - , úgy, ahogy talán soha senki nem fog, de mégis... Én szenvedélyt akarok, vadságot, igazi, nagy, hatalmas szerelmet. Olyan férfit - igen, férfit, és nem fiút - akarok, akiért minden nap meg kell küzdenem, és aki minden nap megküzd értem.

Ő nem ilyen.

Talán az a legnagyobb baj, hogy idősebb vagyok nála. 4 év alapvetően nem lenne sok, de pont abban az életszakaszban vagyunk, amikor még igenis számít, nagyon. Hiába érettebb a korabelieknél - bár mostanában kezdem ezt másképp látni -, akkor is csak egy kamasz fiú. Én meg már rég nem vagyok kamasz. És egyszerűen idegesítenek a tipikus kamaszos baromságai. Én már kinőttem ebből nagyon régen, és nem tudok - de nem is akarok - már visszasüllyedni erre a szintre. 

Ő viszont iszonyatosan szerelmes belém, az első szerelem minden erejével szeret. És ez ijesztő. Mert hiába ő is az első nekem, de én messze nem érzem ezt, de még csak hasonlót sem. Ő velem képzeli el a jövőjét. Hogy majd én dolgozok, ő meg tanul, aztán majd a végén összeházasodunk és boldogan élünk, amíg meg nem halunk. 

Én viszont egyrészt "modern" nő vagyok, és nem érzem azt, hogy az első pasi mellett le kéne horgonyoznom örökre. Mást is meg akarok tapasztalni, más embereket, más szerelmeket, más kapcsolatokat. Bár ha annyira szerelemes lennék, valószínűleg más lenne erről a véleményem. 

Másrészt pedig eszemben sincs 5-6-7 évet várni rá, amíg ő beteljesíti az álmait és karriert csinál, aztán majd 30x évesen nekiállni a családtervezésnek.

Hát nem. Nem és nem. Ő nem az az ember, aki miatt úgy érzem, érdemes lenne így feladni magam. 

Ez mind már önmagában is elég nagy probléma, és akkor még ott van az a 200 kilométeres távolság is... Ami eleinte nem volt probléma, főleg mert nem is létezett: 4 hónapig Veszprémben éltem, hogy közel lehessünk egymáshoz. De ez a 4 hónap szabályos idegroncsot csinált belőlem, végül december végén betegen, depressziósan és reményvesztetten jöttem haza. És azzal a biztos tudattal, hogy soha többé nem megyek oda pár napnál hosszabb időre.
Őt viszont minden oda köti, és a jövőjét is ott képzeli el. Még egy "kis" probléma.

Ő egy otthon ülő típus. Mielőtt megismerkedtünk, akkor is az volt. De a szülei szerint nem normális, hogy állandóan ott ül a gép előtt, és velem beszél. Mert egy korabeli kamasznak bulizni és csajozni kell, nem a gép előtt ülni. Ebben igazuk van végül is. De nem én tehetek róla! Soha nem kérem, hogy ne menjen el ide vagy oda, sőt, örülnék, ha kevesebbet lógna rajtam.
A szülei viszont úgy gondolják, hogy miközben vár rám, kvázi elpazarolja a fiatalságát. 

Jó vicc, én talán nem ugyanezt csinálom? Én is járhatnék bulizni meg pasizni. Bár nem vagyok egy szupermodell, azért lennének lehetőségeim. 

Az a baj, hogy a szülei csak az ő oldalát látják, az enyémet meg sem próbálják legalább egy kicsit átérezni. 

Az egész úgy jön le, hogy miattam szenved a szegény kicsi fiacskájuk. Mert nem tudunk találkozni, és még csak ki sem mozdul, nem tölt el a barátaival időt. 

Tegnap skype-on beszélgettünk, be volt kapcsolva a webkamerája, de hang nem volt. Egyszer csak bejött az apja, és elkezdett beszélni neki. Nem tudtam, mit mond, de a barátom arcán láttam, hogy valami gáz lehet, mert olyan képet vágott, mint aki mindjárt elbőgi magát. 

Miután az apja befejezte, leírta, hogy mi volt. Hát nagyjából a fentebb felsoroltak. Ők bírnak engem meg minden, de hát ez nem normális, hogy egy kamasz nem bulizik, nem csajozik, hanem neten lóg naphosszat egy csaj miatt. És még csak találkozni se tudunk, és blabla. 

Valamiért iszonyatosan dühös lettem. Először is azért, mert nekik ugyan miért kell ebbe beleszólni? Másodszor mert miért kellett ezt felhozni, főleg mert mindannyian tisztában voltunk ezekkel eddig is, semmi újat nem közölt, és főleg mert ezzel csak kiborította ezt a szerencsétlent.
De főleg azért voltam dühös, mert ő meg elkezdte szajkózni amit az apja dumált, de a saját véleményét az istennek sem lehetett kihúzni belőle. 

Azt mondtam neki, hogy ha ő is úgy érzi, hogy neki ez nem jó, hogy túl nagy a távolság, és szeretne bulizni, csajozni, és élvezni az életet, akkor szakítson velem, nem fogok megharagudni rá érte. (Tényleg nem haragudnék.) Ő akármit mondtam, csak azt hajtogatta, hogy szeret, de azt, hogy mi a véleménye a dolgokról, nem volt képes elmondani. Amivel még jobban felhúzott.

Volt pár perc, amíg tényleg a szakítás szélén voltunk. Azt hittem, kimondja, hogy ez nem jó neki, és inkább lépjünk. Mert tudom, hogy így érzi. De azt is tudom már, hogy sosem fogja kimondani, mert szerencsétlen tényleg szeret, és olyan lelkizős, érzelmes típus, amilyen férfiben nem sok létezik. 

Nekem kéne kimondani, de én egész egyszerűen képtelen vagyok rá. Nem bírom megbántani. Mert nagyon szeretem, lehet, hogy nem úgy, ahogy ő engem, lehet, hogy nem úgy, ahogy kéne. De a legjobb ember, akit ismerek. És nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy összetörtem a szívét. 

Így maradt minden a régiben. 

A hosszú hétvégén nem tudunk találkozni.

Nem tudom, mi lesz így velünk. Nem  tudom, mit tegyek.

Tényleg jobb lett volna apácának menni...

Pieces

02.10.

Tegnap délelőtt megszületett a keresztlányom. (...)

Ma meglátogattam őket a kórházban.

Elmondhatatlanul furcsa volt a barátnőmet egy kisbabával a karján látni, úgy, hogy tudtam, ez az övé, ő hordozta magában kilenc hónapig, ő szenvedett meg érte, ő adott neki életet.
Számomra valahol még mindketten gyerekek vagyunk, és egyszerűen fejbe vágott a tény, hogy tegnap még Harry Pottereset játszottunk, ma meg már anya. Persze, már rég tudtam, hiszen végig vele voltam a kilenc hónap alatt – ha testben nem is, lélekben mindenképp. De most akkor is kicsit sokkoló volt az egész.

A baba gyönyörű, és elég nagy. :D 4050 grammal született, és az anyukája nagyon megszenvedett érte. De azt el kell mondani, hogy igazi hős volt, a fájásokat és a vajúdást is szinte szó nélkül tűrte, és végig csak azt tartotta szem előtt, ami a babájának a legjobb. Elmondhatatlanul büszke vagyok rá. Ahogy az egész családja is.

Szóval most már van egy gyönyörű keresztlányom. :D Alig várom, hogy én is dajkálhassam. :D És persze hogy beleolthassam a Madridizmus olthatatlan lángját. :D



02.11.

Nincs annál rosszabb, mint amikor az ember be van zárva, és nincs mit csinálnia. Egyszerűen értéktelennek érzem magam, az életemet meg értelmetlennek. A sorozatokkal és a filmekkel, meg a könyvekkel elterelem a figyelmem, egy másik világba képzelem magam. Próbálom legyűrni a rám törni készülő depressziót…



02.13.

Viccen kívül, komolyan gondolkodom, hogy kiállok a sarokra. Ebben a szar világban tisztességes módon pénzhez jutni úgysem lehet.



02.17.

Értelmetlennek érzem az egész létezésem, nincs semmi célja az életemnek. És hiába tűzök ki magam elé egyet, legyen az bármilyen egyszerűnek tűnő is, megvalósítani szinte lehetetlen, mert nem rajtam múlik semmi. (...)

Kezdek idegroncs lenni. Fél pillanat alatt fel lehet húzni, olyan egyszerű hülyeségekkel, hogy később csak pislogok, hogy mi van. Kezdek teljesen antiszociálissá válni.

A legjobban a barátom idegesít. Ha csak a nevét meglátom valahol leírva, már a plafonon vagyok. Egyszerűen nem értem magam.

Lehet, hogy pszichológusra lenne szükségem.



02.21.

Nem tudom, mi lesz velem.



02.22.

Ha a jövőre gondolok, elfog a reménytelenség érzése. Mert nem látok semmit. Nem látok rá semmi esélyt, hogy valaha is jó életem legyen.




02.28.

...volt egy másik álmom, egy sráccal… álmomban olyan szerelmes voltam, mint az állat, ilyet még soha nem éreztem a valóságban… És azt az érzést, amikor hozzám ért, nem is tudnám leírni… Az egészben az volt a legdurvább, hogy olyan valósnak tűnt… De nagyon jó álom volt, nagyon rossz volt felébredni belőle.




02.29.

Nincs rosszabb annál, mint állandó fájdalomban élni.

(...)

És az állandó rettegés attól, mikor fog még ennél is százszor jobban fájni…



03.01.

Nos, az utóbbi időben szinte elfelejtettem, mennyire gyűlölöm a férfiakat. De ő az eszembe juttatta. Nincs náluk aljasabb, undorítóbb, szánalmasabb teremtmény a földön.

Hányok tőlük.



03.03.

Nem tudom, mit kezdjek, nem tudok hova menekülni... Magamnak kellene valahogy megoldani az életem, de sajnos képtelen vagyok rá.



03.04.

Ennyire nem baszhat ki velem az élet...



03.07.

A világon nincs rosszabb dolog a magánynál. És örülök, hogy nekem vannak olyan emberek az életemben, akik megóvnak ettől a szörnyűségtől.



03.10.

Nem érzem magam embernek...