2009. május 27., szerda

Irigy kutya

Mindenkinek vannak álmai. Kisebbek, nagyobbak, lehetségesek, lehetetlenek, de mindenkinek vannak. Egy kutya, egy lakás, egy utazás, egy normális barát/barátnő, akármi. Van akinek megadatik a lehetőség, hogy valóra váljon az álma, sokaknak nem. És vajon mit érez az ember, amikor az álma a szeme láttára válik valóra - csak éppen egy másik ember számára? Majd' megszakad a szíve, és marhára irigykedik.

Hogy érthető legyen, miről beszélek: van pár hely a Földön, ahova életem során mindenképpen szeretnék eljutni. Akár csak egy órára, de hadd vethessek rájuk egy pillantást, ez minden vágyam. Sajnos azonban tisztában vagyok vele, hogy ez az álom valószínűleg soha nem fog valóra válni, egyszerűen az anyagi okok miatt. Nem olyan környezetbe születtem, ahol ez megvalósítható lenne, nem olyan az életem, ami ezt megengedhetné, és amiből ki lehetne törni. (Jó, persze, lehetne, mondjuk ha valamiben nagyon tehetséges lennék, vagy feltalálnék valamit, és hülyére keresném magam, de inkább maradjunk a realitások talaján.)
Mindig irigykedve nézegetem ismerősök képét iwiwen. Nyaralás - Horvát-, Spanyol-, Görög-, Olaszország, USA, Tunézia, és a többi. Elnézem a szebbnél szebb városokat, tájakat, és megszakad a szívem, mert tudom, hogy ezeket én soha nem fogom látni, csak így, képről...

És hogy szerencsétlen szívem még több darabra törjön: egyik barátnőmre úgymond "rámosolygott a szerencse". A sors összehozta őt álmai pasijával, és nagyon boldogok. S mit tesz Isten, az illető srác elég jól áll ahhoz anyagilag, hogy minden földi jóval elhalmozza a lányt. És meg is teszi. Ajándékok, ékszerek, ruhák, és igen... utazások. Nemrég jártak Olaszországban, igaz, csak két napra. Most tervezik a tíznapos nyaralásukat Görögországba. Én meg csak hallgatom, ahogy lelkesen tervezgetnek, mutogatják a katalógust, meg az útjukon készült képeket, de legszívesebben befognám a fülem, vagy megmondanám nekik, hogy legalább ne dörgöljék az orrom alá, hogy nekik milyen jó. Persze nem teszem, nem ők tehetnek róla, hogy én egy szerencsétlen vagyok. De akkor is rossz nézni, hogy valaki mindent megkap, amire én áhítozom, és amiről tudom, hogy sosem adatik meg nekem.

Csak egyszer láthatnám Rómát, Madridot, Barcelonát, Londont, csak egyszer járhatnék egy trópusi szigeten, csak egyszer láthatnám a tengert...! Ha enélkül halok meg, nem is volt értelme az életnek. Márpedig sajnos nem sok esélyem van rá, hogy valaha is ilyen helyekre kerüljek.
Úgyhogy nekem csak az irigykedés marad...

2009. május 23., szombat

-

Ős patkány terjeszt kórt miköztünk,
a meg nem gondolt gondolat,
belezabál, amit kifőztünk,
s emberből emberbe szalad.
Miatta nem tudja a részeg,
ha kedvét pezsgőbe öli,
hogy iszonyodó kis szegények
üres levesét hörpöli.

S mert a nemzetekből a szellem
nem facsar nedves jajokat,
hát uj gyalázat egymás ellen
serkenti föl a fajokat.
Az elnyomás csapatban károg,
élő szívre mint dögre száll -
s a földgolyón nyomor szivárog,
mint hülyék orcáján a nyál.

Lógatják szárnyuk az ínségnek
gombostűjére szúrt nyarak
Bemásszák lelkünket a gépek,
mint aluvót a bogarak.
Belsőnk odvába bútt a hálás
hűség, a könny lángba pereg -
űzi egymást a bosszúállás
vágya s a lelkiismeret.

S mint a sakál, mely csillagoknak
fordul kihányni hangjait,
egünkre, hol kinok ragyognak,
a költő hasztalan vonit...
Óh csillagok, ti. Rozsdás, durva
vastőrökül köröskörül
hányszor lelkembe vagytok szurva -
(itt csak meghalni sikerül.)

S mégis bizom. Könnyezve intlek,
szép jövőnk, ne légy ily sivár!...
Bizom, hisz mint elődeinket,
karóba nem húznak ma már.
Majd a szabadság békessége
is eljön, finomúl a kín -
s minket is elfelednek végre
lugasok csendes árnyain.

2009. május 20., szerda

2009. május 9., szombat

37

- Hol voltál?
Az anyám az én szobámban, az én ablakomnál áll, és tetőtől talpig végigmér. Távollétemben bejött a szobámba, betörte az ajtót, talán kikutatta a homijaimat is? Otthon ilyesmit senki nem engedne meg magának. Ezt nevezik tiszteletnek.
- És ez, ez mi? - mutat a táskára, amit épp most tettem le a kis lakkozott asztalkára. Nincs kedvem válaszolni. Egyedül akarok maradni.
- Na? Megbénult a nyelved?
- Az iskolai holmijaim. Visszamentem a Duguesclinbe.
- Kis hülye!
Fekete luk, szédülés. Menjen innen, hagyjon békén! Az arcomhoz hajtja az arcát, rőzseparfüm, halálparfüm. A műtőasztalon feküdt, mikor Apa érte ment.
- Ezt akarod? Penészedni egész életedben? Aktakukac akarsz lenni? Kis szürke egér? Szürke egér?
Ő maga a feketeség. A fekete lyuk a csillagok között, amiről a csillagászok beszélnek. A tükör felé fordulok, Steph rajza eltűnt. Kiabálni kezdek.
- Mit csináltál vele?
A szemetesre mutat.
- Nem akartam, hogy a szobalányok kinevessenek.
- Nem volt rá jogod!
Kiveszem a szemétből. Rondán felnevet.
- Steph-Paff!... Steph de Montrembert, gondolom? És gondolom, ő volt az is, aki múlt hétfőn a szobádban töltötte az estét?
- Kémkedsz utánam?
Megvető nevetés.
- Mit képzelsz? A pincér tudni akarta, hogy feltöltse -e a minibárt. Az első itt töltött éjszakád, és máris mindent bevedelsz. Bocsánat, bevedeltek, ráadásul az ágyon! Bravó! Igazán méltó a nevére!
Mit keresek itt? Miért maradok? Miért hallgatom ezt a nőt?
- Hazudtál nekem - vádaskodik. - Emiatt a Montrembert miatt utasítottad vissza Jimmyt.
- Ez a Montrembert kórházban van és szenved, át akarta aludni magát a túlvilágra! Most hagyj békén.
Néhány pillanatig állja a tekintetemet, aztán vállat von és az ajtó felé indul. Megmondtam az anyámnak, hogy a barátom majdnem meghalt, ő pedig megvonta a vállát... Ahogy az ajtóhoz ér, visszafordul.
- Szerencsétlen lányom, a barátaid is mind szerencsétlen hülyék - mondja félhangosan.
A folyosón kaptam el, égetett a gyűlölet, emésztette a szívemet. Követtem a szobájába, ahol minden villany égett, fehérneműk, cipők, ékszerek hevertek szerteszét, arra van a szobalány, hogy rendet csináljon.
- Legalább csukd be az ajtót - sóhajtotta.
Legalább becsuktam az ajtót. Egy fotelba vetette magát.
- Szóval, mit akarsz mondani?
Megmondtam neki, hogy a bokájáig sem ér az én egyetlen szerencsétlen hülyémnek sem. A szerencsétlen apámnak, aki boldogságot tudott teremteni körülöttem, a szerencsétlen Constance-omnak, aki mindent nekem adott, és semmit sem kért cserébe, és megtanított adni, a szerencsétlen Montrembert-emnek, akinek, vele ellentétben, van szíve és szeme, hogy meglásson másokat, és ne a pénztárcájukat figyelje.
Azt kiabáltam neki, hogy számomra az élet sosem lesz játék, hogy ne is reménykedjen, sosem fog bedugni senkinek az ágyába, lehet az a világ legnagyobb jokere, hiába biztosítaná a hátteremet. Számomra egyetlen dolog számít, nevessen ki, ha akar, és ez a szeretet. Szeretni egy apát, egy gyereket, egy barátot, egy férfit, a lényeg a SZERETET. Mert nincs más mód, hogy el bírjuk viselni az életet, különben megcsaljuk egymást, különben összekeverjük a vágyat és a szerelmet, a szerelmet és a szenvedélyt, különben anyai szeretetnek véljük azt, ami csak gonosz számítás.
Anyám már nem nevetett. Az arca tökéletesen kifestve, vörös haja gyönyörűen hullik alá, meredten bámul rám furcsa, aranyzöld szemeivel. Nem, semmit sem változott azóta, hogy az apám, és talán Jacques bácsi is, megkívánta. Ava Loriot még mindig ugyanolyan szép volt. Láng, mely magához vonzza a tekintetet, nem világító, meleg tűz, hanem égető forróság, ami elemészti a szívet.
Megmondtam neki, hogy nem ruhákat, nem ékszereket, nem luxust vártam tőle, hanem egy keveset abból, amitől tizenhat évig megfosztott, például valami választ a három szalvétagyűrűre a kék madarakkal, a legszebb ő maga volt, neki szántam. Például egy kis érdeklődést a kislánya iránt, aki, mikor a szerencsétlen hülye Constance zöldséglevesét kanalazta, egyet Apa kedvéért, egyet Constance-ért, egyet Jacques bácsiért, egyet a Kisjézusért, csöndben minden egyes kanalat az anyukájáért nyelt le, pedig megesküdött magának, hogy nem nő föl, amíg anya vissza nem jön. De ezt, a szeretetet, igen, megint csak a szeretetet nem tudja megadni nekem, mert egyáltalán nem képes senkit szeretni önmagán kívül.
Mikor az állami gondozásról kezdtem beszélni, rám szólt. - Hallgass!
Nagyon halkan mondta, közben összeszorította a kezeit, aztán hozzátette:
- Te nem szeretsz engem, Patricia. Soha nem neveztél Anyának!
A szemébe néztem. Teljesen száraz volt.
- Sosem láttam sírni - mondta Apa -, de nagyon jól mímeli, ha el akar érni valamit.
Magam előtt láttam Apát, ahogy elvonszolja a műtőasztalról.
- Miért neveznélek Anyának? Ha rajtad állt volna, most nem lennék itt.
Felsikoltott, aztán a kezébe temette az arcát. Magára hagytam.

2009. május 7., csütörtök

40

Ahogy meglát, feláll. Nagyon rosszul néz ki, karikás a szeme, kiéleződtek a ráncok a homlokán és a szája sarkában. Én vagyok az oka? Tárd ki a karod, és belezuhanok, összeomlok. Nem tárja ki a karját, oda kell tartanom a homlokom, hogy eszébe jusson megpuszilni. Most ő van zavarban.
- Szembe akarsz ülni, vagy mellém?
Szembe.
- Telefonált hozzánk! - támad nekem. - Azt hitte, hogy hazajöttél.
Megáll a szívverésem.
- Beszéltél vele?
- Én nem. Marie-Laure. Megbízta Marie-Laure-t, mondja meg neked, hogy megvette a repülőjegyedet.
Ava sosem hátrál meg... Ava végül mindig megszerzi, amit akar... El akarta hitetni Apával, hogy őt választottam? Azért, hogy Apa ilyen támadó legyen velem, mintha már el is vesztett volna?
- Mindent megtett, hogy zűrt kavarjon otthon - állapította meg Jacques bácsi.
- Láttam, hogy az útleveled eltűnt a fiókból - mondja az apám.
Most már értem, miért hoztam el az útlevelet. Hogy falhoz állítsam, hogy rákényszerítsem: harcoljon értem.
Falhoz van állítva, de nem mozdul, megadja magát. Megkérdezem:
- Miért nem hívtál föl? Tudtad, hogy hol vagyok, meghagytam a számomat. Jacques bácsi meg tudott látogatni.
- Jacques meglátogatott? Ott?
Talált. Tovább támadok.
- Igen, ott. Az Intercontinentalban. Mint keresztapa, úgy gondolta, talán örülök, ha látom, hogy esetleg szükségem lehet a segítségére.
Mint apa, így felel:
- Te döntöttél úgy, hogy elmész, húszéves vagy. Ha nem kell neked a mi életünk, senki nem tarthat vissza.
Nagy vagyok?
A pincér kávét tesz elé, én teát rendeltem. Minden reggel az apám öntötte rá a forró vizet a teafűre. Nem mozdulok.
Megmondom neki, hogy igaza van, másmilyen életre vágyom, nyitott spalettás életre, ha érti, mit akarok mondani. Levegőt akarok, levegőt! Nem akarom, hogy a viaszosvászon színe, mindenütt elkísér ez a rohadt terítő, hogy a viaszosvászon színe hetekig kulcsfontosságú téma legyen. Nem akarom pirossal bekarikázni a hétvégéket a naptárban, nem akarom félévre előre kiszámolgatni a szabadnapokat. Én minden napot, az év minden napját pirossal akarom bekarikázni, úgy akarok ébredni, hogy de jó!, és úgy akarok lefeküdni, hogy máris?! Szeretni akarom az életemet, azt akarom, hogy érdekeljen, hogy szórakoztasson, miért baj ez?
De ettől még nem vagyok Ava Loriot!
Elmondom neki, hogy négy fiúval feküdtem le, egyik sem lett tartós, az igazit keresem, de várat magára, biztosan lesznek még mások is, biztos, hogy fogok még néhányszor tévedni, elsirathatja a tiszta kislányt, aki annak tartogatja magát, aki majd a gyűrűt az ujjára húzza.
De ettől még nem vagyok Ava Loriot!
Talán ideje lenne, hogy olyannak lásson, amilyen vagyok, se kurva, se szent, egy lány, aki szeretné megtalálni a helyét a külvárosi, soha ki nem fizethető házikó és a négycsillagos, pezsgős élet között, és ehhez szüksége van egy apára, aki nem számolgatja a nyugdíjéveit már azelőtt, hogy dolgozni kezdett volna, aki hajlandó egy kicsit álmodozni vele, aki bízik benne, még ha nem is ért mindig mindent.
Lesütötte a szemét, a kezét nézi. Igazi kertészkéz, felhasogatta a rózsabokor. Mikor végre rászánja magát, hogy kitölti a teát, elöntenek a könnyek. Mire várok, miért nem vetem magam a karjaiba, miért nem tárja ki őket? Ha legalább mellé ültem volna, talán lenne hozzá erőm, hogy a vállára hajtsam a fejem.
Elmesélem neki, hogy valaki meg akart halni azért, mert senki nem vette a fáradságot, hogy megkérdezze tőle, kicsoda ő. Hogy mit szeretne csinálni. Hogy mire képes. Magától, nem pedig az apja akaratából. Senki nem bátorította, senki nem csodálta, senki nem segített neki, hogy élhessen, hogy önmaga lehessen. Ez hiányzik az apákból, a bizalommal teli tekintet, amitől az ember úgy érzi, hogy a holdat is képes lenne leakasztani az égről. Közben meg csodálkoznak, hogy a gyerekek elkallódnak, csavarognak, mindent összetörnek, saját magukkal kezdve, mert nem tanulnak meg építeni.
Apa tekintetében rémület.
Magamról beszélek? Megnyugtatom, nem akarok meghalni, de olyan életet akarok, amelyik tényleg élet, nem pedig a félelem és a rutin. Mélyeket akarok lélegezni.
De ettől még nem vagyok Ava Loriot!
- Mit vársz tőlem? - kérdezi végül.
- Hogy engem láss. Engem, és ne az anyámat, mihelyt kicsit más vagyok, mint te. Hogy megértsd, hogy meg akartam ismerni. Muszáj volt...
Elfordítja a tekintetét, magába zárkózik. Máris vége a nyitottságnak? Megfulladok.
- Szerettem volna, hogy értem gyere, vállalva, hogy esetleg összetalálkozol vele, hogy végre megbeszéljétek a dolgot.
Hirtelen felkapja a fejét. Tudom, mit fog mondani. Már mondja is.
- Csak azt ne kérd tőlem soha, hogy találkozzak azzal a nővel! - Aztán szívszorítóan hozzáteszi: - Te nem tudod, mit tett velem.
Miért nem bírom azt mondani neki, de igen, tudom, és szó sem lehet róla, hogy elmenjek vele, soha nem is akartam. A bizonyíték, visszamentem a Duguesclinbe, úgy döntöttem, hogy leteszem neked azokat a rohadt vizsgákat. Csak aztán indulok a Hold keresésére.
Nem bírom kimondani, nem tudok segíteni neki, azt akarom, hogy megértsen - hogy szeressen? - olyannak, amilyen vagyok, az anyahiányommal, az anyatúltengésemmel, a bizonytalanságommal, a követelőzéseimmel, elnehezülve a hatalmas szárnyak alatt, amiket a túl sok álmodozás növesztett rám. A nagy kislányok makacssága ez, akik felégetnek minden hidat, hogy lássák, újjáépítik-e őket az apák.
Az apa cigarettára gyújt. Úgy teszek, mintha meglepődnék.
- Nocsak, megint dohányzol?
Csendesen lehajtja a fejét. Miért nem bírja azt mondani, miattad van, mert nem bírom elviselni a gondolatot, hogy elveszítem a lányomat? Ez már annak az apának az elmeszesedése, akinek nincs többé ereje, hogy lesöpörje az asztalról a sebészműszereket?
- Nem gondolod, hogy elég nagy vagy már, hogy egyedül hozd meg a döntéseidet? - mondja. És mintha ez nem lenne elég, folytatja. - Tudnod kell, hogy a ház mindig nyitva áll előtted.
Mikor majd megjövök Kaliforniából? Ha megjövök?
Felállok, egy bankjegyet teszek az asztalra. Talán feltűnt neki, hogy a betétkönyvemet is magammal vittem. A jövendő jogosítványomat fogyasztom, mindegy, legszívesebben mindent tönkretennék. Undorodva tolja vissza a pénzemet. Hallom a saját hangomat, ahogy azt mondom neki, ne aggódj, nem az Intercontinental kurvája fizet. Én fizetek, Patriche.
Halottsápadt.
- Hová mész? - kérdezi.
- Énekelni. - felelem.

2009. május 3., vasárnap

Anyák napjára


Kívánok nagyon sok boldogságot mindkét Anyukámnak. Bármi történt/történik, nagyon szeretlek Titeket, és köszönöm, hogy vagytok nekem. <3