2012. március 30., péntek

Surprise

A szülinapom tök gagyi volt, nem történt semmi. 

Szerdán úgy volt, hogy Ilivel elmegyünk bulizni, de azt mondta, nem tud jönni. De azért áthívott délután. 

Vártam, hogy majd ír fészen, hogy mikor menjek, de nem írt, gondoltam elfelejtette. 

Az ágyamban fetrengtem egész nap. Egyszer csak kaptam egy visszahívóst tőle. Felhívtam, hogy mi van, kérdezte, miért nem jövök? Hát mondom nem írtál. Dehogynem, írta, hogy menjek ötre. (Pedig tényleg nem kaptam semmit.)

Gyorsan felöltöztem és rohantam át hozzá (kb két utcával odébb lakik). 

Odaértem, Szilárd jött beengedni. Megkérdeztem, nagyon mérges -e. Nem, nem, menjek csak. 

Beléptem a szobába. 

És ott voltak mind a barátaim (hát mondjuk nem sok van), és kiabálták, hogy meglepetés! Tisztára mint az amerikai filmekben. Ili csinált nekem sütit, Diáéktól megkaptam a kedvenc samponomat és balzsamomat, amire soha nincs pénzem. Aztán később Kriszta is beállított az új barátjával. 

Volt pia is, most én is ittam, pedig sose szoktam. Kicsit a fejembe is szállt, nem voltam részeg, csak kicsit túlságosan is jókedvű. Amitől kicsit kinyílt a szám, és olyanokat mondtam, amik a későbbiekben kicsit kompromittálók lehetnek. Főleg mert a hülye fiúk felvettek mindent videóra. XD 

Este pedig elmentünk Sörházba bulizni. 

Én ott még sose voltam. Diáék úgy beszéltek róla mindig, mintha legalábbis az Elízium lenne, úgyhogy kíváncsi voltam. 

Hát mikor odaértünk, talán öten-hatan voltak csak lent, mondjuk erre gondolhattunk volna, hogy szerdán valószínűleg nem lesz nagy tömeg. 

Aztán Dia, aki már nem ivott vagy egy éve, rosszul lett és kiakadt, úgyhogy hazamentek. Csak nem szóltak nekünk, úgy hívtam fel őket, hogy hol vannak. Aztán Krisztáék is eltűntek. 

Ettől szegény Ili (aki jó piás volt) úgy kiakadt, hogy ott zokogott a vállamon vagy két órát. Mert tökéletes szülinapot akart nekem, és nem ezt érdemeltem volna. Szegényt úgy sajnáltam, pedig nekem egyáltalán nem volt gáz, hogy a többiek elmentek. 

Annyira sírt csóri, hogy már mindenki minket nézett. Két srác oda is jött, hogy mi a baj. Azt hitték, kidobta a pasija, azért van ennyire oda. :D Még egy whiskey-kólát is hoztak neki.

Aztán végre nagy nehezen megnyugodott, csak sajnos kitalálta, hogy smároljunk, hadd induljanak be a pasik. Hát nem igazán akartam, mivel nem igazán vonz az ilyesmi, de annyira örültem, hogy végre nem sír, hogy hagytam. Amitől sajnos a srácok nem voltak hajlandóak elhinni, hogy nem vagyunk leszbik. 

De azért hívtak minket táncolni. Az egyik tiszta idióta volt, nem is nagyon tudtam értelmezni az embert. A másik aranyos volt, egész este táncoltunk. Lenyúltam a napszemüvegét, és abban nyomtam. 

Mi nagyon jól éreztük magunkat, de amúgy elég gyér buli volt, talán ha húsz ember volt lent összesen, és kb csak mi hárman táncoltunk. A többi csávó (átlagéletkor kb. 16, nem is értem, ezek nem járnak iskolába?) meg állt körben és nézett minket. 

Végül elindultunk haza. A srác egy darabig jött velünk, aztán elváltunk. Le akart smárolni, amit nem hagytam. És kicsit savanyúan közöltem vele, hogy azért a nevét legalább megmondhatta volna. (Mert ez eszébe sem jutott. Vagy az enyémet megkérdezni. De smárolni azt kell nyilván.) 

Amúgy minden pasi ilyen. Azt elvárja, hogy menj el vele kefélni, de még annyira se tart, hogy a neved megkérdezze. Gyűlölöm őket, az összeset. Ilyenkor sajnálom, hogy nem vagyok leszbi.

De azért jól éreztem magam nagyon. Ez volt a legjobb szülinapom. Egyáltalán nem számítottam ilyesmire, és nagyon meghatódtam. Bár a parti része annyira nem jött össze, de pénteken vagy szombaton pótolunk. 

És csak Ilivel fogok táncolni, nem érdekelnek a faszfej pasik. Kész.


2012. március 27., kedd

22

22 éves lettem én 
Meglepetés e költemény
....



Hahahaha. 



Egyáltalán nem érzem magam 22 évesnek. Inkább 62-nek. Mintha már nem lenne mit várnom az élettől. 

Ez elég nyomasztó. 

Irigykedek a tizenévesekre. Ellopták a kamaszkorom, és vissza akarom kapni. Én is akarok bulikat és szerelmeket és drámákat és boldogságot. 


Nem ezt a szar életet, ami jutott. Gyűlölöm minden másodpercét. 


Valaki vigyen el innen...

2012. március 26., hétfő

Debil

Mostanában kezd teljesen elmenni az eszem. 

Élvezem, hogy másokat szívathatok.

Például a barátomat az őrületbe kergetem azzal, hogy dögös focisták képeit mutogatom neki. Szegény kiborul és féltékenykedik, én meg jót röhögök rajta. 

Tudom, hogy szemét vagyok, de nem érdekel. Annyira vicces az egész. 


A kutyám meg a legbénább teremtmény az univerzumban, ez már teljesen biztos. Neki négy láb is kevés ahhoz, hogy ne essen el. És előszeretettel gyalogol neki különböző objektumoknak, például falaknak, ajtóknak vagy fáknak. Nagyon balfasz szegény. 

Ami vicces, mert azt mondják, olyan a kutya, amilyen a gazdája. Hát azért én ennyire nem vagyok balfasz. Bár én is kész katasztrófa tudok lenni, de ez leginkább csak stresszhelyzetben jön elő.



Utálom az orvosokat. Meg hogy velem mindig valami szarságnak kell történni. 

De nem érdekel, akkor is bulizni fogok, ha utána a mentő visz el, és kész.

2012. március 20., kedd

Pain

Azt hittem, talán végre magamhoz térek, de ez csak valami múló dolog volt. Ma már megint ott tartok, hogy ahhoz sincs lelki erőm, hogy kiszálljak az ágyból. 

Mindenem fáj. Testem-lelkem. Külön-külön talán még elviselném őket, de együtt szinte kibírhatatlan. 

Ma van a legjobb barátnőm névnapja, és én nem tudom meglepni semmivel, még egy csokival sem. Hihetetlenül szar érzés. Gyerekként el se tudtam képzelni annál rosszabbat, hogy nem kapok születés- vagy névnapomra ajándékot. Azóta ez már elég sokszor megtörtént velem, és már nem is érdekel. De az, hogy nem tudom megajándékozni azt, aki fontos nekem, az egyik legszarabb érzés számomra. 

Holnap megyek orvoshoz. Kiderül, mennyit kell még szenvednem. Valamiért van egy olyan érzésem, hogy sokkal többet, mint amennyit eddig kellett, pedig ez se volt semmi. 

Úgy látszik, nekem a szenvedés a sorsom. Minden értelemben.

2012. március 19., hétfő

Tavasz

Ha végre megtaláltad az utat a gödörből, és elkezdesz kifelé kapaszkodni, tuti biztos, hogy jön egy paraszt, aki jól pofán rúg, hogy visszazuhanj a legaljára. 

Nos, ez a személy nálam fixen az apám. Mindig. 

Ezen a hosszú hétvégén végre megjött a tavasz. Langymeleg idő, és gyönyörű, csodálatos napsütés - végre! Nekem a lételemem a napsütés, a létezés nélküle fizikai fájdalom. (Ezért vagyok az év nagy részében depressziós. Elég nagy szívás, nekem valami trópusi helyre kellett volna születnem. Bele se merek gondolni, mi lenne, ha mondjuk Finnországban élnék. Félév sötétség, hát én tuti fejbe lőném magam.)

Ettől valahogy feléledtem. Pénteken felöltöztem, és elmentem sétálni. Csak úgy, cél nélkül. Mászkáltam az utcákon, és élveztem a napsütést. Ez annyira feltöltött, valahogy elkezdtem reménykedni, hogy talán valami változni fog, és nem leszek olyan kibaszott balfasz többé. 

Aztán a szombat borzalmas volt, egész nap alig tudtam mozogni. "Női problémák". Ahogy öregszem, egyre fájdalmasabb. Induláskor még alig fájt, később már kellett egy No-spa, aztán Meristin, aztán már egyik sem, mert úgyse használt, csak döglődtem egész nap. Tavaly felfedeztem, hogy egy szem Algopyrin, és minden király. Hát most már az sem használ, szombaton kettőt is bevettem, mégis egész nap döglődtem. Nem tudom, hova lehet ezt még fokozni. 

És jött a vasárnap... és apám megőrült. Egyszerűen nem bírom feldolgozni az emberünket, teljesen indokolatlanul elkezd időnként tombolni. Szerintem kezeltetni kéne, tuti, hogy valami idegbaja van. Csak emiatt én szívok állandóan, és már elegem van abból, hogy belőlem is idegroncsot csinál. 

Emiatt már elmenekültem 200 km-re, akkor meg sírt, hogy hiányzom, menjek haza. Haza jöttem (persze nem emiatt), és már megint ott tartunk, hogy élősködő, parazita, ingyenélő, satöbbi vagyok, és takarodjak el. Jó vicc, döntse már el, mit akar. 

Az a baj, hogy nincs hová mennem. Ha lenne egy ismerős, barát, szerelem, akárki, ahova mehetek, nem haboznék egy percig se. Mert ezt a lelki terrort nem lehet sokáig bírni.

2012. március 15., csütörtök

Költészet

Szinte már elfelejtettem, mennyire ki tud húzni a lelki gödörből egy vers.

Olyan ez, mint a zene. A megfelelő dal felvidít, vagy épp lelomboz. Mindig találunk az életszituációnknak megfelelőt. És valahogy ettől könnyebb lesz. Hogy tudjuk, hogy vannak még sokan, akik hasonló cipőben járnak. Nem vagyunk egyedül.

Ugyanez van a versekkel is. Csak szerintem ez valahogy erősebb. Valahogy az az ember, akiről az irodalomórákon tanultam, hirtelen közelebb kerül. A költők, főleg, akik nem kortársak, valahogy olyan misztikus figurák, az ember nagyon ritkán gondol arra, hogy ők is ugyanolyanok voltak, mint mi, ugyanolyan vágyakkal, célokkal, érzelmekkel.

És amikor azt olvasom egy versbe öntve, szinte szóról-szóra, amit éppen érzek... annál felemelőbb, lelkesítőbb, meghökkentőbb, leírhatatlanabb érzés nincs.

Amióta kikerültem az iskolapadból, elhanyagoltam a költészetet. Valahogy én könnyebben nekiállok egy regénynek, mint egy verses kötetnek. Valahogy a versek jobban igénybe veszik a képzelőerőt, az elmét, vagy nem tudom.

De már látom, hogy ez hiba volt. Tegnap újra felfedeztem a költészet csodáját, és többé nem is fogom elengedni soha.


Én úgy hallgattam mindig, mint a mesét
a bűnről szóló tanítást. Utána
nevettem is - mily ostoba beszéd!
Bűnről fecseg, ki cselekedni gyáva!

Én nem tudtam, hogy annyi szörnyüség
barlangja szívem. Azt hittem, mamája
ringatja úgy elalvó gyermekét,
ahogy dobogva álmait kínálja.

Most már tudom. E rebbentő igazság
nagy fényében az eredendő gazság
szívemben, mint ravatal, feketül.

S ha én nem szólnék, kinyögné a szájam:
bár lennétek ily bűnösek mindnyájan,
hogy ne maradjak egész egyedül.

(József Attila: Én nem tudtam)

2012. március 14., szerda

Life sucks

Ma voltam állásinterjún.

Soha a büdös életben nem lesz munkám. Még egy gagyi, szar, jutalékrendszeres marhaság sem. Egyszerűen annyira antipatikus vagyok mindenkinek, hogy ha a dolog a szimpátián múlik - és a végén már mindig csak azon múlik - esélyem sincs. Egyszerűen gőzöm sincs, mi a baj velem.

De ha a tükörbe nézek, sajnos meg kell állapítanom, hogy még én sem adnék magamnak munkát.

Most várom, hogy behívjanak próba napra. Úgysem fognak.

Nem tudom, mit csináljak, lassan tényleg eljutok odáig, hogy kurválkodni fogok. Nem érdekelnek az erkölcsi maszlagok. Szerintem a szex úgyis túl van misztifikálva. Nem nagy szám az egész. Ha valaki képes ezért fizetni, az ő baja.


A barátom nem tud jönni hétvégén. Én meg nem tudok menni sehova. Kb. 20 forint az össz vagyonom. Egy buszjegyre sem telik. Négy hónapja be vagyok zárva, és kezdek megőrülni.

Az életem egy nagy rakás szar, egy icipici kis öröm vagy jó dolog sincs benne. 

Belefáradtam, azt akarom, hogy vége legyen. 

Bárcsak megölne valaki.

2012. március 13., kedd

Majdnem...

...vége lett valaminek tegnap. 

Mindig is - na jó, ez talán túlzás. Szóval nagyon régóta él bennem a gyanú, hogy velem van valami probléma. Valahogy nem úgy érzek, mint egy normális ember. Nincs vad öröm, szívszaggató bánat, hatalmas szerelem, csak ezeknek valami leredukált változata.

Az érdeklődésemet is igen nehéz felkelteni, úgy összességében bármi iránt, és ez alól nem kivétel az ember sem. Nagyon ritka az, hogy én érdeklődni kezdek valaki iránt. Annak a valószínűsége, hogy én valaha is szerelmes leszek, nagyjából egyenlő a nullával. Ezzel nagyon régóta tisztában vagyok, és már kezdtem beletörődni, hogy vagy apáca leszek, vagy kurva.

Aztán nyáron találkoztam egy sráccal, összejöttünk, és volt pár hónap, amikor úgy éreztem, hogy tévedtem, talán mégis létezik számomra is szerelem. 

De aztán teltek a hónapok, és kezdtem rájönni, hogy nem ez az, amire én vágyom. Bár tudom, hogy ő nagyon szeret - nem is tudnám szavakkal leírni, mennyire - , úgy, ahogy talán soha senki nem fog, de mégis... Én szenvedélyt akarok, vadságot, igazi, nagy, hatalmas szerelmet. Olyan férfit - igen, férfit, és nem fiút - akarok, akiért minden nap meg kell küzdenem, és aki minden nap megküzd értem.

Ő nem ilyen.

Talán az a legnagyobb baj, hogy idősebb vagyok nála. 4 év alapvetően nem lenne sok, de pont abban az életszakaszban vagyunk, amikor még igenis számít, nagyon. Hiába érettebb a korabelieknél - bár mostanában kezdem ezt másképp látni -, akkor is csak egy kamasz fiú. Én meg már rég nem vagyok kamasz. És egyszerűen idegesítenek a tipikus kamaszos baromságai. Én már kinőttem ebből nagyon régen, és nem tudok - de nem is akarok - már visszasüllyedni erre a szintre. 

Ő viszont iszonyatosan szerelmes belém, az első szerelem minden erejével szeret. És ez ijesztő. Mert hiába ő is az első nekem, de én messze nem érzem ezt, de még csak hasonlót sem. Ő velem képzeli el a jövőjét. Hogy majd én dolgozok, ő meg tanul, aztán majd a végén összeházasodunk és boldogan élünk, amíg meg nem halunk. 

Én viszont egyrészt "modern" nő vagyok, és nem érzem azt, hogy az első pasi mellett le kéne horgonyoznom örökre. Mást is meg akarok tapasztalni, más embereket, más szerelmeket, más kapcsolatokat. Bár ha annyira szerelemes lennék, valószínűleg más lenne erről a véleményem. 
Másrészt pedig eszemben sincs 5-6-7 évet várni rá, amíg ő beteljesíti az álmait és karriert csinál, aztán majd 30x évesen nekiállni a családtervezésnek.

Hát nem. Nem és nem. Ő nem az az ember, aki miatt úgy érzem, érdemes lenne így feladni magam. 

Ez mind már önmagában is elég nagy probléma, és akkor még ott van az a 200 kilométeres távolság is... Ami eleinte nem volt probléma, főleg mert nem is létezett: 4 hónapig Veszprémben éltem, hogy közel lehessünk egymáshoz. De ez a 4 hónap szabályos idegroncsot csinált belőlem, végül december végén betegen, depressziósan és reményvesztetten jöttem haza. És azzal a biztos tudattal, hogy soha többé nem megyek oda pár napnál hosszabb időre.
Őt viszont minden oda köti, és a jövőjét is ott képzeli el. Még egy "kis" probléma.

Ő egy otthon ülő típus. Mielőtt megismerkedtünk, akkor is az volt. De a szülei szerint nem normális, hogy állandóan ott ül a gép előtt, és velem beszél. Mert egy korabeli kamasznak bulizni és csajozni kell, nem a gép előtt ülni. Ebben igazuk van végül is. De nem én tehetek róla! Soha nem kérem, hogy ne menjen el ide vagy oda, sőt, örülnék, ha kevesebbet lógna rajtam.
A szülei viszont úgy gondolják, hogy miközben vár rám, kvázi elpazarolja a fiatalságát. 

Jó vicc, én talán nem ugyanezt csinálom? Én is járhatnék bulizni meg pasizni. Bár nem vagyok egy szupermodell, azért lennének lehetőségeim. 

Az a baj, hogy a szülei csak az ő oldalát látják, az enyémet meg sem próbálják legalább egy kicsit átérezni. 

Az egész úgy jön le, hogy miattam szenved a szegény kicsi fiacskájuk. Mert nem tudunk találkozni, és még csak ki sem mozdul, nem tölt el a barátaival időt. 

Tegnap skype-on beszélgettünk, be volt kapcsolva a webkamerája, de hang nem volt. Egyszer csak bejött az apja, és elkezdett beszélni neki. Nem tudtam, mit mond, de a barátom arcán láttam, hogy valami gáz lehet, mert olyan képet vágott, mint aki mindjárt elbőgi magát. 

Miután az apja befejezte, leírta, hogy mi volt. Hát nagyjából a fentebb felsoroltak. Ők bírnak engem meg minden, de hát ez nem normális, hogy egy kamasz nem bulizik, nem csajozik, hanem neten lóg naphosszat egy csaj miatt. És még csak találkozni se tudunk, és blabla. 

Valamiért iszonyatosan dühös lettem. Először is azért, mert nekik ugyan miért kell ebbe beleszólni? Másodszor mert miért kellett ezt felhozni, főleg mert mindannyian tisztában voltunk ezekkel eddig is, semmi újat nem közölt, és főleg mert ezzel csak kiborította ezt a szerencsétlent.
De főleg azért voltam dühös, mert ő meg elkezdte szajkózni amit az apja dumált, de a saját véleményét az istennek sem lehetett kihúzni belőle. 

Azt mondtam neki, hogy ha ő is úgy érzi, hogy neki ez nem jó, hogy túl nagy a távolság, és szeretne bulizni, csajozni, és élvezni az életet, akkor szakítson velem, nem fogok megharagudni rá érte. (Tényleg nem haragudnék.) Ő akármit mondtam, csak azt hajtogatta, hogy szeret, de azt, hogy mi a véleménye a dolgokról, nem volt képes elmondani. Amivel még jobban felhúzott.

Volt pár perc, amíg tényleg a szakítás szélén voltunk. Azt hittem, kimondja, hogy ez nem jó neki, és inkább lépjünk. Mert tudom, hogy így érzi. De azt is tudom már, hogy sosem fogja kimondani, mert szerencsétlen tényleg szeret, és olyan lelkizős, érzelmes típus, amilyen férfiben nem sok létezik. 

Nekem kéne kimondani, de én egész egyszerűen képtelen vagyok rá. Nem bírom megbántani. Mert nagyon szeretem, lehet, hogy nem úgy, ahogy ő engem, lehet, hogy nem úgy, ahogy kéne. De a legjobb ember, akit ismerek. És nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy összetörtem a szívét. 

Így maradt minden a régiben. 

A hosszú hétvégén nem tudunk találkozni.

Nem tudom, mi lesz így velünk. Nem  tudom, mit tegyek.

Tényleg jobb lett volna apácának menni...

2012. március 12., hétfő

Pieces

02.10.

Tegnap délelőtt megszületett a keresztlányom. (...)

Ma meglátogattam őket a kórházban.

Elmondhatatlanul furcsa volt a barátnőmet egy kisbabával a karján látni, úgy, hogy tudtam, ez az övé, ő hordozta magában kilenc hónapig, ő szenvedett meg érte, ő adott neki életet.
Számomra valahol még mindketten gyerekek vagyunk, és egyszerűen fejbe vágott a tény, hogy tegnap még Harry Pottereset játszottunk, ma meg már anya. Persze, már rég tudtam, hiszen végig vele voltam a kilenc hónap alatt – ha testben nem is, lélekben mindenképp. De most akkor is kicsit sokkoló volt az egész.

A baba gyönyörű, és elég nagy. :D 4050 grammal született, és az anyukája nagyon megszenvedett érte. De azt el kell mondani, hogy igazi hős volt, a fájásokat és a vajúdást is szinte szó nélkül tűrte, és végig csak azt tartotta szem előtt, ami a babájának a legjobb. Elmondhatatlanul büszke vagyok rá. Ahogy az egész családja is.

Szóval most már van egy gyönyörű keresztlányom. :D Alig várom, hogy én is dajkálhassam. :D És persze hogy beleolthassam a Madridizmus olthatatlan lángját. :D



02.11.

Nincs annál rosszabb, mint amikor az ember be van zárva, és nincs mit csinálnia. Egyszerűen értéktelennek érzem magam, az életemet meg értelmetlennek. A sorozatokkal és a filmekkel, meg a könyvekkel elterelem a figyelmem, egy másik világba képzelem magam. Próbálom legyűrni a rám törni készülő depressziót…



02.13.

Viccen kívül, komolyan gondolkodom, hogy kiállok a sarokra. Ebben a szar világban tisztességes módon pénzhez jutni úgysem lehet.



02.17.


Értelmetlennek érzem az egész létezésem, nincs semmi célja az életemnek. És hiába tűzök ki magam elé egyet, legyen az bármilyen egyszerűnek tűnő is, megvalósítani szinte lehetetlen, mert nem rajtam múlik semmi. (...)

Kezdek idegroncs lenni. Fél pillanat alatt fel lehet húzni, olyan egyszerű hülyeségekkel, hogy később csak pislogok, hogy mi van. Kezdek teljesen antiszociálissá válni.

A legjobban a barátom idegesít. Ha csak a nevét meglátom valahol leírva, már a plafonon vagyok. Egyszerűen nem értem magam.

Lehet, hogy pszichológusra lenne szükségem.



02.21.

Nem tudom, mi lesz velem.



02.22.

Ha a jövőre gondolok, elfog a reménytelenség érzése. Mert nem látok semmit. Nem látok rá semmi esélyt, hogy valaha is jó életem legyen.




02.28.

...volt egy másik álmom, egy sráccal… álmomban olyan szerelmes voltam, mint az állat, ilyet még soha nem éreztem a valóságban… És azt az érzést, amikor hozzám ért, nem is tudnám leírni… Az egészben az volt a legdurvább, hogy olyan valósnak tűnt… De nagyon jó álom volt, nagyon rossz volt felébredni belőle.




02.29.

Nincs rosszabb annál, mint állandó fájdalomban élni.

(...)

És az állandó rettegés attól, mikor fog még ennél is százszor jobban fájni…



03.01.

Nos, az utóbbi időben szinte elfelejtettem, mennyire gyűlölöm a férfiakat. De ő az eszembe juttatta. Nincs náluk aljasabb, undorítóbb, szánalmasabb teremtmény a földön.

Hányok tőlük.



03.03.

Nem tudom, mit kezdjek, nem tudok hova menekülni... Magamnak kellene valahogy megoldani az életem, de sajnos képtelen vagyok rá.



03.04.

Ennyire nem baszhat ki velem az élet...



03.07.

A világon nincs rosszabb dolog a magánynál. És örülök, hogy nekem vannak olyan emberek az életemben, akik megóvnak ettől a szörnyűségtől.



03.10.


Nem érzem magam embernek...