2009. január 29., csütörtök

Nc...

Elegem van az olyan emberekből, akik csak akkor jönnek, ha valami kell nekik. Hetekig nem látom, nem is beszélünk, MSN-en nem tudok írni neki, mert örökké rejtve van, aztán egyszer csak bejelentkezik, és ír, hogy fénymásoljak/szkenneljek neki, adjak kölcsön valamit, stb. Én meg azt mondom, persze, szívesen, gyere át és megcsináljuk/odaadom. Utána meg menjünk el ide meg ide, kicsit együtt leszünk meg dumálunk végre. És örülök neki, mert azon kevesek egyike, akiket a barátaimnak tartok, és mert valahol azért mégis hiányzik, még ha nem is vagyunk olyan közel egymáshoz.

Eljön a megbeszélt nap, a megbeszélt időpont. Persze nincs sehol. Semmi baj, biztos eltévedt. Igaz, csak két utcányira lakik. De nem gond, úgysincs más programom. Végül beesik 20 perc késéssel. Odaadom neki, amit kölcsön kért, fénymásolok neki, meg szkennelek, és örülök, hogy itt van. Meg hogy annyi idő után végre közös programunk van. Aztán, miközben a freemaillel szarakodok, hogy el tudjam küldeni, amit beszkenneltem, közli, hogy sajnos nem tud eljönni velem a városba, mert dolga van. Dolga van!!!! Mikor már vagy egy hete megbeszéltük, hogy ez a mi délutnánunk (fenét, maximum két óránk) lesz! De mit lehet erre mondani? Ez van. De azért hozott fánkot, amit az anyukája csinált, mert tudja, hogy szeretem. Meg a régi angol könyveit, mert tudja, hogy szeretnék angolul tanulni. Ami kedves tőle, tényleg. Csak az a baj, hogy úgy jön le, mintha egyfajta kiengesztelésnek szánná...

Elküldöm a mélt, ő meg elmegy. Még el is kísérem egy darabon, mert én meg boltba megyek, hogy "teába fojtsam bánatom." Azért a szalagavatójára elhívott. Ez is igazán kedves tőle, és jól is esik. De az nem, hogy sose ér rá kicsit velem lenni. Nem várom el, hogy folyton együtt legyünk. Bár egy időben a legjobb barátnők voltunk, már régóta csak ritkán találkozunk. De azért kéthavonta egyszer igazán megtehetné, hogy nem mondja le a találkozónkat!

Persze tudom, hogy miért van ez. Mert neki vőlegénye van, awww. Én ezt sosem értettem. Hogy ha két ember jár, és nem tudnak leakadni egymásról egy órára sem. Jó, tudom, szeretik egymást, és szeretnek együtt lenni, na de állandóan? Az oké, hogy valaki sokat van együtt a barátjával, de hogy soha nincsenek olyan programjaik, amit külön csinálnak... Nem tudom, én tuti bekattannék, ha éjjel-nappal csak egy emberrel lennék együtt. Bár lehet csak azért írom ezt, mert még nem voltam szerelmes. De az tuti, hogy ha egyszer az leszek, én nem fogom ezt csinálni a barátnőimmel. Legalább mondja a pofámba, hogy nem akar találkozni velem. Az még mindig jobb, mint amikor idejön, megkapja, ami kell neki, és lelép...

Ez elég rosszul esett tőle. De ha megmondanám neki, biztos azt mondaná, hogy csak én látom így. Valószínűleg ő nem is érzi, hogy folyton leráz. Pedig tényleg. Még ha állandóan zaklatnám, hogy találkozzunk, de nem! Havonta egyszer írok neki, hogy kéne találkozni, és akkor is ez van... Gyönyörű. Nem is kéne foglalkoznom ezzel, úgysem tehetek ellene. Csak azért valahol fáj egy kicsit...


Na mindegy. Kicsit összefüggéstelen lett, de ez most kikívánkozott...

2009. január 25., vasárnap

Bed déj

Undorító, fos nap. Gyűlölöm! Inkább nem is írok semmit...
(Dióhéjban: apám egy seggfej. És még a meccset sem tudom nézni. Ez is az ő hibája. :[ )

No comment ez a nap leginkább. Ez még a többihez képest is iszonyú. Ennél rosszabb már nem is lehetne, komolyan.




Más. Hogy valami jót (vagy legalább érdekeset) is írjak:

Olvasok egy könyvet, a címe Pszichológusok a szófán. Ez egy interjúkötet, egy hapsi pszichológusokat kérdezgetett, aztán kiadta. Egy reklámpszichológusnak tette fel a következő kérdést:
"Milyen meghökkentő termékeket ismer, amiket reklám nélkül nem vennénk meg, de még így is megdöbbentőnek tűnnek?"
Válasz: (most figyelj!)
"Amerikában lehet istállószagú dezodort kapni. Első hallásra irdatlan marhaságnak tűnik. De a reklám érvelése épp azt az igényt lovagolja meg, ami bizonyos körökben fontos motívum lehet. Nevezetesen: a fiatal menedzser a munkahelyére érve azzal dicsekszik, hogy épp a lovaglásból érkezett. A kegyes füllentésnek így is nagy az ázsiója, hisz már úgysem lehet senkit megkülönböztetni a drágábbnál drágább férfiillatfelhők keveredésében."

Hát ezen vagy öt percig röhögtem. Az amerikaiak tényleg idióták. Istállószagú dezodor... Én már akkor is a falat kaparom, ha apám az Old Spice-t fújkodja... Az milyen lenne, ha istállószagút használna. XDDDDDDDDDDD
Nem tudom amúgy, mitől lenne jobb az egy hapsinak, ha istállószaga lenne. Jó, biztos meg lehetne különböztetni a többi pasitól, de nem hiszem, hogy nagyon gerjednének rá a nők. Engem legalábbis kifejezetten irritálna, ha a pasim pl tehéntrágyától bűzlene. X'D




Másfél óra múlva kezdődik. És nem nézhetem. :'[ *eret vág*

Nem is írok többet. Ez a nap még a maradék életkedvemet is elvette. Blöe. '-_-


2009. január 24., szombat

Első

Mindenki blogol. Mert ez a divat. Én is szeretnék. Nem azért, mert divat. Csak szeretek írni. És szeretnék magamról írni. Gondoltam megpróbálom.

Csak épp most, hogy belegondolok, gőzöm sincs, mit írhatnék. Bennem nincs semmi érdekes. És olyan borzalmasan unalmas életem van, hogy na. Minek írjam le, mi történik velem, ha nem történik semmi? Merthogy tényleg nem történik semmi. Nem vicc. Ha a jövőre, vagy egyszerűen csak a holnapra gondolok, nem érzek semmit. Megint egy (kettő, háromszáz, hétezer, satöbbi) unalmas, eseménytelen nap. Felkelek délben, kajálok, fürdök, netezek, kiviszem a kutyát, netezek, megnézek egy filmet vagy egy meccset, majd úgy hajnali egy körül lefekszem. És ugyanez ismétlődik.

Nemsokára kezdődik a második szemeszter, akkor kicsit másképp fog kinézni. Felkelek reggel (vagy délben, attól függ, mikor kezdődik az előadás), kajálok, fürdök, bemegyek az előadásra, hazajövök, kiviszem a kutyát, netezek, megnézek egy filmet vagy egy meccset, majd úgy hajnali egy körül lefekszem. És ugyanez ismétlődik.

Baromira izgalmas, igaz? Szinte beleremegek, ahogy visszaolvasom. *_* XD

Kevés dolog van az életemben, ami izgalmat jelenthet. Másnak valószínűleg ezek a dolgok is unalmasak. Nekem már az is csúcspontnak számít, ha találok egy izgalmas könyvet, esetleg egy filmet, vagy ha találkozom a barátnőmmel.

Na, erről meg az jutott eszembe, mennyire magányos vagyok. Nagyon. (Bár ez korántsem visel meg annyira, mint ahogy azt bárki gondolhatná.) Barátaim gyakorlatilag nem igazán vannak. Csak kettő. Igaz ebből egy olyan jó barát, amilyen másoknak talán soha nem adatik meg, és nagyon hálás is vagyok érte. És nagyon szeretem őt. De sajnos elég ritkán látjuk egymást, ami nagyon rossz.

Haverjaim egyáltalán nincsenek. Azt hiszem, a hozzám hasonlókra mondják azt nagyon divatosan, hogy "antiszoc". Ami vicces, hogy tényleg eléggé az vagyok. Nagyon nehezen tudok beilleszkedni, ha ismeretlen emberek közé kerülök. Például az egyetemen ez a mai napig nem sikerült. Komolyan, gyakorlatilag még egyik csoporttársammal sem beszéltem. Nem mintha félénk lennék, és nem mernék hozzájuk szólni. Egyszerűen csak nem tudok mit kezdeni velük. Elnézem őket, hallgatom, ahogy és amiket beszélnek, és közben rájövök, hogy az égvilágon semmi közös nincs bennünk... Úgyhogy inkább hagyom őket a fenébe. Ők nyilván unalmasnak tartanának engem, én meg őket felszínesnek, képmutatónak, sekélyesnek… és hát igen, unalmasnak is. Van ez így…

Amúgy sem szeretem különösebben az embereket. Most felmerülhet a kérdés, hogy akkor mit keresek pszichológia szakon (merthogy pszichológiára járok, igen). Hát... őszintén szólva: fogalmam sincs. Magát a pszichológiát, mint tudományt, érdekesnek tartom. De nem érzek elhivatottságot, nem akarok embereken segíteni, összességében nem akarok pszichológus lenni. Néha ülök az előadáson, és arra gondolok, mi a frászt csinálok én itt? A válasz végül is elég egyszerű: semmit. Nagyjából egy hét elég volt hozzá, hogy rájöjjek, semmi keresnivalóm nincs itt, ezen a szakon, ezek között az emberek között.

Teljesen kívül állónak érzem magam. De nem csak az egyetemen. Szinte mindig és mindenhol. Legtöbbször csak elnézem az embereket, nézem, hallgatom, hogy mit csinálnak, mi történik, de nem érzek semmi különöset. Általában teljesen közömbös vagyok. Nem hoz lázba semmi.

Most bárki azt gondolhatná, hogy depressziós vagyok, pedig nem. Az emberek hajlamosak rá, hogy nagyon kitágítsák a fogalmakat. Nem lehet valaki egyszerűen szomorú, letört, esetleg kétségbe esett vagy közömbös, csak depressziós. De én nem vagyok az. Sőt, ha azokkal lehetek, akiket szeretek – vagyis a legjobb barátnőmmel és a családjával-, akkor nagyon is vidám vagyok. Csak ez eléggé ritkán van sajna.

Ha már így szóba jött a család. Nem is tudom, mit írhatnék az enyémről. Eléggé… nem is tudom, mi a megfelelő szó rá. Nem is nagyon lehet családnak nevezni. Most ne gondolja senki, hogy sanyarú, boldogtalan gyermekkorom volt, mert ez nem igaz. De az én szüleim sosem álltak úgy mellettem, ahogy véleményem szerint egy normális szülőnek a gyermeke mellett kell állnia. Nem kaptam annyi szeretetet, amennyit egy gyerek megérdemel (legalábbis anyámtól nem, és szerintem pont ez lett volna a legfontosabb). A saját szüleim gyakorlatilag nem is ismernek. Emiatt lehetne sajnálni engem, de nem kell. Én sem sajnálom magamat. Lehet, hogy az igazi családom nem valami csodálatos, de van egy „második családom”. Ők nagyon fontosak nekem. Nem cserélném el őket semmiért. <3


...


Hát ahhoz képest, hogy úgy indultam, nem tudok írni semmit, elég sokat sikerült összehoznom mennyiségileg. XD Visszaolvasva elég nagy hülyeség lett. De mindegy. Most ez jött ki belőlem.

Ezzel asszem be is fejezem. XD