2009. szeptember 20., vasárnap

M2

"Fokozatosan azzá válok, amitől régen féltem. Amikor az egész világ el akarja pusztítani az embert, minden nap az utolsó napod, minden fellépésed a legutolsó. Az Antikrisztus nem csak én vagyok, nem csupán egyetlen személy. Az Antikrisztus mi valamennyien vagyunk, ez egy kollektív tudatállapot, amit Amerikának fel kell ébresztenie magában. Fel akarom ébreszteni bennük. Ez a célja ennek a turnénak, talán az életemnek is - az, hogy ráébresszem az amerikaiakat arra, hogy nem muszáj hinniük valamiben pusztán azért, mert egész életükben azt hallották. Aki még sosem próbálta ki a szexet vagy a drogokat, nem jelentheti ki mások előtt, hogy ezek rosszak. Az ember csak tapasztalatok útján határozhatja meg saját moralitását. Az emberi lét lényege nem az, hogy folyamatosan megbocsátást keressünk azért, mert emberek vagyunk; az emberi lét lényege az, hogy bűntudattól mentesen, individuálisan létezzünk. Ez az Armageddon, mert a kereszténység számára vége van a világnak, ha félresöpörjük Isten képét, és elkezdünk hinni magunkban."

2009. szeptember 19., szombat

SD

"Némelyik erőszakoskodni akar veled.
Némelyik azt akarja, erőszakoskodjanak vele."


2009. szeptember 18., péntek

M

"Hiszek az álmokban. Hiszem, hogy ezen a bolygón minden éjszaka megálmodják azt, ami van, volt és lehet. Hiszek abban, hogy bármi is történjen az álmainkban, az semmiben sem különbözik attól, ami az ébrenlétünk során történik velünk, és semmivel sem lényegtelenebb annál. Hiszem, hogy az álmok állnak a legközelebb ahhoz, ami a jelen korban élő embernek rendelkezésére áll az időutazáshoz. Hiszem, hogy álmainkban képesek vagyunk ellátogatni a múltunkba, a jelenünkbe, a jövőnkbe. Hiszem, hogy álmomban már láttam életemnek azt a felét, ami a valóságban még nem játszódott le.
Nem hiszek a véletlenben, a balesetekben, az egybeesésekben. Hiszek a Káprázat Énben, más szóval: hiszem, hogy a dolgok, amelyeket kimondok, amelyekre gondolok, meg fogják változtatni a körülöttem lévő világot, és olyan eseményekben mutatkoznak majd meg, amelyek véletlenszerűnek tűnnek. Hiszem, hogy az életem annyira fontos, hogy hatást gyakorol mindenki más életére. Hiszem, hogy Isten én vagyok. Hiszem, hogy mindenki a saját istene. Azt álmodtam, hogy én vagyok az Antikrisztus, és el is hiszem."

2009. szeptember 17., csütörtök

Én is

Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.

De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.

2009. szeptember 15., kedd

F

"Ó, ne remegj! Hadd, hogy szemem
s ölelésem mondjon ki mindent,
mi el nem mondható:
magunk átadni oly gyönyörnek,
mely örök kell hogy legyen!
Örök! - A vége csak kétségb'esés lehet.
Nem, nem! Ne legyen soha vége!"

2009. szeptember 14., hétfő

Ez is...


"Magányos voltam, és hamarosan kifejlesztettem magamban valamilyen elfogadhatatlan modorosságot, amely miatt az iskolában töltött évek során népszerűtlenné váltam. Azzal kezdtem foglalkozni, amivel minden magányos gyermek: történeteket találtam ki, képzeletbeli személyekkel beszélgettem, és azt hiszem, irodalmi ambícióim már kezdettől fogva összekeveredtek az elszigeteltség és az alulértékeltség érzésével. Tudtam, hogy értek a szavakhoz, és képes vagyok szembenézni kellemetlen tényekkel, és úgy éreztem, hogy ennek köszönhetően megteremtődött egyfajta privát világ, amelybe visszahúzódhattam a mindennapi életben elkövetett hibák elől."


George Orwell: Miért írok?

2009. szeptember 11., péntek

Olyan szép...

Nobody's there when you get home
Your renting movies on your own
My photo's on your bedroom wall
You sit there waiting for my call

And I know
I leave you on your own
And I need you to be strong
when I'm walking away
And I
I hate to say goodbye
it gets harder everytime
what I feel
you feel inside
when the day turns into night

Another tired afternoon
Another dusty motel room
I hate the fact that your not here
but now I'm counting down the days till I get there

And I know
I leave you on your own
And I need you to be strong
when I'm walking away
And I
I hate to say goodbye
it gets harder everytime
what I feel
you feel inside
when the day turns into night

And I know
I leave you on your own
And I need you to be strong
when I'm walking away
And I
I hate to say goodbye
it gets harder everytime
what I feel
you feel inside
when the day turns into night



2009. szeptember 8., kedd

Suli

Eltelt több, mint egy hét az új tanévből. Gondoltam leírom az első benyomásaimat a suliról.

Tavasszal, amikor elkezdtem sulit keresni, szinte az első, amire ráakadtam, a MÜA volt, ahova most járok. Már a weboldaluk is tetszett, igényes, és minden szükséges információ kiderül belőle. Ez is közrejátszott abban, hogy eldöntöttem, ide fogok járni.
Amikor beiratkozni mentem, kiderült, hogy maga az épület is korszerű és igényes. Olyan hely, ahol az ember szívesen tölti a napja nagy részét, ha már muszáj. A titkárságon is nagyon kedvesek és segítőkészek voltak. Nyáron is, amikor akadt egy-két kérdésem, készségesen válaszoltak, akár mailben, akár személyesen.
Szóval a szimpátia és bizonyos mértékű bizalom már adott volt, amikor elsején elindultam az első óráimra.
Ez az iskola érettségizetteknek nyújt szakképzéseket, középiskolai keretek között. Ez azt jelenti, hogy tanulói, és nem hallgatói jogviszonyom van, és az iskola is nagyjából úgy működik, ahogy egy szakközépiskola. De ez nem teljesen így van, én inkább átmenetnek nevezném a szakközép és az egyetem között. Ami szerintem nagyon jó, mert egyrészt megvan az önállóság, ami ugye mindenkinek nagyon tetszik, másrészt pedig ott a támogatás a tanárok részéről, és persze a kontroll is, ha nem is olyan mértékben, mint anno a középben.
Ebből adódóan osztályfőnökünk is van, de ez nem olyan, mint a középiskolában. Ő az az ember, akihez fordulhatunk, ha valami kérdésünk, óhajunk-sóhajunk van, de nincsenek osztályfőnöki órák, nincs osztálypénz, és egyéb -19-20 évesen már- dedósnak tűnő dolgok.
Első nap azért volt olyan óra, amit jobb híján osztályfőnökinek kell nevezni. De csak az adminisztrációt végeztük el a keretein belül, és persze volt egy kis ismerkedés is. Az osztályfőnököm amúgy egy fiatal, szimpatikus, kedves nő, ebben a félévben marketinget és németet tanít nekünk.
Volt még első nap egy előadásunk is (ja igen, itt nem 45 perces tanórák vannak, mint szakközépben, hanem 90 perces előadások, mint az egyetemeken), nevezetesen gasztro-kultúra. (Tömören: kajákról meg piákról, étkezési szokásokról meg hasonlókról van szó.) Nos magáról a tantárgyról még nem tudok nyilatkozni, mivel eddig csak két órám volt belőle. Az biztos, hogy nem egy nagy eresztés. Megbukni nem fogok belőle, viszont az is tuti, hogy nem lesz a kedvencem. Főleg mert a pasi, aki tartja, az a fajta ember, aki ha megszólal, rögtön elálmosodik az ember. Szinte képtelenség odafigyelni rá. De azért majd megkísérlem. XD
Összesen tíz tantárgyam van: informatika, menedzsment, német, turizmus és vendéglátás rendszere, gasztro-kultúra, kommunikáció, etikett és protokoll, vállalatgazdaságtan, jogi ismeretek és marketing. A kommunikációról és a protokollról még nem tudok nyilatkozni. A jog marha unalmas, a többi meg... hát nem rosálok be az izgalomtól órán, de azért tűrhetőek. A német például egész jó, a tanár jófej, és csak öten vagyunk, ami megkönnyíti a kommunikációt többek között. Én így sokkal jobban élvezem az órát, mint amikor anno még húszan-harmincan voltunk, noha változatlanul undorodom a német nyelvtől.
Ugyebár én közgazdasági szakközépiskolába jártam, kereskedelem-marketing szakra A szakmacsoportos alapozóban volt néhány tárgyam, ami most is van, így kérhetek felmentést. Ezek a kommunikáció, a protokoll, a marketing, és az informatika, mert abból van érettségim. Informatikából nem kérek felmentést, mert a tanóra keretein belül készülünk az ECDL vizsgára, így év végére meglesz a bizonyítványom, ami most már minden melóhelyen alapkövetelménynek számít, úgyhogy nagyon megéri. A másik háromból viszont igenis kérek, egyrészt mert minek hallgassam végig / tanulja meg még egyszer ugyanazt, másrészt meg a kommunikáció és a protokoll gyakorlati tárgy, én meg hát nem éppen az órai aktivitásomról vagyok híres. XD A felmentéshez kellett szerezni tematikát az előző suliból, így több, mint egy év után ellátogattam a régi sulimba.
Nagyon fura volt újra ott lenni, látni a sok ismerős arcot, tanárokat, volt osztálytársakat (sokan ott maradtak ötödéven), meg úgy egyáltalán az egész helyet... fura érzés volt, de jó is. Kicsit nosztalgiáztam, és rájöttem, hogy végülis jó volt az a négy év, amit eltöltöttem ott...
Szóval elvileg egy héten csak nyolc órám lesz. Ennyi volt az egyetemen is. Ami szerintem tök jó, én örülök neki, hogy az első félévem ilyen lájtos lesz. Utána úgy is bele kell majd húzni, addig meg ráérek megszokni a dolgokat, meg egyáltalán hozzászokni magához a tanuláshoz is.

Összességében nem bántam meg, hogy idejöttem, bár egy hét után talán korai még ezt kijelenteni... De úgyis kiderül még a későbbiekben, hogy jól döntöttem -e...


És egy kis nosztalgia^^ :


2009. szeptember 4., péntek

Barátság?

Ma történt valami, ami arra késztetett, hogy elgondolkodjak a barátságról. Jobban mondva nem ma történt, több, mint két éve történik folyamatosan, de ma betelt a pohár. Félreértés ne essék, nem volt veszekedés, kiborulás, vagy hasonló. Egyszerűen csak van, hogy az emberben lassan gyűlnek a dolgok, anélkül, hogy kirobbanna belőle, aztán ez odáig fajul, hogy már nem is fog kitörni, mert eljutott a csendes beletörődésig.
Velem is hasonló történt.
A részletekbe inkább nem mennék bele, inkább álljon itt a konklúzió, amire a nagy gondolkodásban jutottam:
Én még sosem jártam senkivel. Mások viszont sokszor kiöntik nekem a szívüket, így azért van némi fogalmam a párkapcsolatokról úgy általánosságban. Hogy ez hogy jön ide? Azt mondják, egy párkapcsolat fenntartásához nem elég egy ember, mindkét félnek küzdenie kell azért, hogy működjön a dolog. Vajon a barátságnál ez nem így van? Dehogynem, sőt, szerintem talán még inkább.
Van az úgy, hogy két barát, akik aránylag régóta ismerik egymást, távolodni kezdenek egymástól, egyszerűen azért, mert kezdetben állandóan együtt voltak, mindent megosztottak egymással, de ahogy teltek az évek, az életük szükségszerűen más-más irányt vett, ebből adódóan természetes, hogy elmaradnak napi szinten a beszélgetések, kevesebb időt töltenek egymással. Nincs is ezzel semmi baj. Vagyis persze, valahol fáj ez, de azt gondolom, hogy ha valaki igazán fontos nekünk, és ez kölcsönös is, akkor alapvetően nem jelenthet ez akkora problémát. Találkozás suli előtt vagy után, telefon, msn, egy-két együtt töltött hétvége... ez ugyan visszaesés a régi időkhöz képest, amikor még éjjel-nappal együtt voltunk, de mégis milyen jó érzés, amikor több nap után végre megint együtt lehetünk, és kiönthetjük egymásnak a szívünket. A barátság továbbra is szoros, és működik is.
Csakhogy van, amikor az egyik fél valahogy megváltozik. Lemondja a találkozókat, nem hív, nem ír, és ahogy telik az idő, a két-három naponkénti találkozásokból heti, majd havi lesz... Lassan már alig tudnak egymásról valamit, és később, ha együtt is töltenek egy kis időt, azt veszik észre, hogy már szinte nincs is közös témájuk...
Nagyon tud fájni, ha két ember eltávolodik egymástól. De azt hiszem sokkal jobban fáj, ha te mindent megteszel azért, hogy megtartsd a barátodat, ápold a kapcsolatot, míg az ő részéről még az igyekezet leghalványabb jelét sem érzékeled. Egy idő után észreveszed, hogy a találkozásokat csak te kezdeményezed (és egyre ritkábban mond igent egy-egy "randira"). Hogy csak te veszed a fáradságot, hogy felhívd; talán már arra sem emlékszel, ő mikor hívott fel magától utoljára. Hogy mindig csak te írsz neki msn-en, és érdemi beszélgetést akkor sem lehet folytatni vele...
Ez nagyon fáj. És egy idő után belefáradsz abba, hogy folyton leráznak, visszautasítanak...
Szóval valami ilyesmi történt velem. Nagyon rossz ez, de egyszerűen belefáradtam. Miért küzdjek, ha neki még csak eszébe sem jutok, ha nem zaklatom folyton? Ha nem tenném, valószínűleg hetekig, talán hónapokig nem is hallanánk egymásról...
Betelt a pohár. Nagyon sajnálom, hogy ez így alakult, de nem akarom ezt tovább csinálni. Egész egyszerűen idiótának érzem magam, amikor naponta írok neki, mégsem veszi a fáradságot, hogy beszéljen velem. Hogy folyton hívom, találkozzunk, legyünk együtt, de mindig talál valami indokot, hogy ne kelljen eljönnie. Ha nem akar velem lenni, rendben, mondja a szemembe. Így is nyilvánvaló, hogy egész egyszerűen minden és mindenki fontosabb neki, mint én. Nem is várom el tőle, hogy még mindig én legyek a námbör ván, hiszen már teljesen más az életünk, nem lehetünk egymásnak a középpont, de az igenis nagyon fáj, hogy mindenkinek azt mondja, "ő a legjobb barátnőm", mégis, még egy olyan emberrel is többet törődik, akit nem is kedvel...
Én meg, a totális lúzer, azonnal ugrok, ha nagy ritkán mégis eszébe jutok, aztán meg koppanok, mert sokszor még akkor sem törődik velem, amikor elvileg azért jövünk össze, hogy végre együtt legyünk egy kicsit.
Hát ebből most már elég volt. Nem csinálom tovább. Ha akar valamit, tudja, hol keressen, de én most ezennel feladom. Alapvetően nem vagyok egy kitartó ember, de azt gondolom, most igenis sokáig kepesztettem azért, hogy működjön, de rá kellett jönnöm, egyedül egyszerűen nem egy.
Kár, hogy így alakult, de azt hiszem, belátható időn belül már nem legjobb barátok, csak barátok leszünk, aztán már csak haverok... De nem akarom ilyen sötéten látni a dolgokat. Majd eldől, mi lesz, de egy biztos: én többé nem fogok rohanni olyan szekér után, ami semmi hajlandóságot nem mutat arra, hogy felvegyen...