2012. április 29., vasárnap

Boys

Amikor még jártam D.-vel, kicsit zavart, hogy állandóan rajtam lóg. Naponta száz üzenet, négymillió szívecske, satöbbi.

Mióta szakítottunk, sokkal durvábban rám akaszkodik. Rettenetesen irritál, állandóan írogat face-en, skype-on, szerelmes sms-eket írogat, amit én belájkolok face-en, azt ő is... Egyszerűen már beteges. 

Annyira idegesít, hogy szét tudnám verni egy lapáttal.

Engem már nem érdekel, mint pasi. Nem vagyok szerelmes belé egyáltalán. Szemétségnek hangzik, de lehet, hogy nem is voltam. Szeretem és fontos nekem, de csak mint egy nagyon jó barát.

De ezzel a beteges ragaszkodásával csak elcsesz mindent. Néha már ott tartok, hogy még egy húzás, és tiltom/törlöm mindenhonnan.


Péntek délelőtt próbanapon voltam, ilyen hostess munka a Tescoban. Egyszer elővettem a telefonomat, hogy megnézzem, mennyi az idő, és láttam, hogy jött egy sms-. Ő írt, valami brutálisan nyálas szöveget. Legszívesebben megöltem volna, komolyan.


Este bulizni mentünk a csajokkal, én azzal a határozott szándékkal, hogy most felszedek egy pasit, kész.

Ilinél alapoztunk, nem ittam sokat, és nem is voltam részeg egyáltalán. De mire odaértünk a helyre, teljesen elment a kedvem az egésztől. Elnéztem a barátnőimet, mind a hárman gyönyörűek voltak, én meg full nyomoréknak éreztem magam.

Úgyhogy leültem egy asztalhoz, és nem voltam hajlandó táncolni. Ezzel persze a többiek mulatságát is elrontottam, így egy idő után feladták, és indulni akartak haza. De én nem akartam, hogy miattam legyen szar az estéjük, úgyhogy inkább erőt vettem magamon, és mentem táncolni.

Végül egész tűrhető buli lett belőle. 

Egy srác odajött táncolni, de egyáltalán nem jött be, próbáltam lerázni. Viszont a haverjai ott álltak a pultnál, és az egyik nagyon tetszett. Ili nem habozott, egyszerűen megfogta a srácot, és odarángatta táncolni. 

Szegény kijelentette, hogy ő nem táncol, és próbált elmenekülni, de nem hagytuk. Aztán kiderült, hogy ő "rokker", és csak a haverjai miatt van itt. De azért táncolt velem, csak állandóan azon görcsölt, hogy égeti magát. Hiába magyaráztam neki, hogy az égvilágon senkit sem érdekel, hogy ő hogyan táncol. 

Kicsit dumáltunk is, és hát hamar kiderült, hogy nem az én világom. Ő ilyen csak komoly kapcsolat, feleség, aki mos-főz-takarít, három gyerek, satöbbi fajta ember. Én meg hát nagyon nem. 

Azért elkísért hazáig (kiderült, hogy a szomszéd házban lakik). Olyan kis szerencsétlen volt végig egyébként, ezért is nem érdekel tovább, mert nekem egy határozott ember kell végre, és ő nem az. 

Búcsúzáskor láttam rajta, hogy megcsókolna, csak nem mer. És mondta is, hogy ő "parázik". Nem értettem, mitől, kicsit ki is nevettem, aztán nagy nehezen rászánta magát, de elég szerencsétlen volt. 

Elköszöntünk. Később bejelölt face-en, és egy kicsit beszéltünk is. De ebből nem lesz semmi több, az biztos. 


Most írta a barátnőm, hogy tegnap délután látott engem Kertvárosban smárolni a sráccal. Ami azért baromi érdekes, mert tegnap ki se léptem a lakásból, csak amikor sétálni vittem a kutyát. És hiába mondom, hogy nem én voltam, nem hiszi el. És sértődötten magyaráz, hogy nem érti, miért nem vallom be. 

Kurva jó érzés tényleg, hogy az ember, aki a legjobb barátnőjének tart, és minden alkalommal elmondja, hogy mennyire szeret, egy ilyen kis marhaságban sem képes hinni az embernek. Épp csak hogy nem nevezett hazugnak. 

Nagyon jó, tényleg. 



Nem is értem, minek akarok én pasizni. Csak a baj van velük. Utálom őket.

2012. április 13., péntek

Blessing

Isten bölcsessége járja át lelkedet,
hogy lassanként megtanuld
a finom különbségtételt
a kézfogás és az önfeladás között,
és megtanuld, hogy a vonzalom
nem azonos a szerelemmel
és a társaság a biztonsággal.

És azután kezdd azt is megérteni,
hogy a csók nem pecsét, 
és a bók nem esküszó.

Isten bölcsessége fogja át lelkedet,
hogy hozzászokhass emelt fővel
és nyitott szemmel fogadni a vereséget:
a felnőtt méltóságával, nem pedig a gyermek kétségbeesésével,
és komolyan vedd, hogy minden terved a mára alapozd,
mert a holnap talaja túl ingatag ehhez.

Isten bölcsessége járja át lelkedet,
hogy megérthesd: valóban sokat kibírsz.
Valóban erős vagy. És valóban értékes.


2012. április 12., csütörtök

Break up?

Hogy  a fenében lehet normálisan szakítani? Van erre valami tradíció, valami bevált módszer? Hogy lehet úgy intézni a dolgot, hogy ne érezd magad se totál idiótának, se egy szemét ribancnak, se lelkileg teljesen nyomorultnak? 

Én nem tudom, sosem szakítottam még senkivel. 

Eddig. 

Igazából már hónapok óta azon törtem a fejem, hogy véget kell vetni a kapcsolatunknak, mert ez így egyikünknek sem jó. Hiába a sok közhely, hogy a távolság nem számít, csak a szerelem. Baromság, a távolság a legjobb kapcsolatot is megöli. 

A mi kapcsolatunk, amikor együtt voltunk, egy dolgot leszámítva szinte tökéletes volt. Egyszer sem veszekedtünk, még vitára is csak ritkán került sor, és ami a legfontosabb, hogy mindig jól éreztük magunkat, ha együtt voltunk. Megértettük egymást, minden jó volt. 

Aztán jött a cirka 200 km-es távolság, és minden szar lett. Én be vagyok zárva a lakásba, nem tudok kimozdulni, nincs semmi programom, teljesen hatalmába kerít a depresszió. Sokszor csak ülök és bámulok magam elé hosszú-hosszú ideig. Csak skype-on tudtunk beszélni. A barátom lelkesen mesélte, mik történtek vele nap mint nap, tőlem meg csak fásult "ahá"-kat kapott válaszul. 

És elkezdett gondolkodni, mi lehet a baj? Mit csinált, hogy hirtelen ennyire nem érdekel? És én hiába magyaráztam, hogy nem vele van a baj, hanem velem, a kétely akkor is belefészkelte magát. 

Én meg egyre inkább megkattanok, ezzel párhuzamosan egyre jobban idegesített ő maga is. Azoktól a dolgaitól, amik régen egyáltalán nem zavartak, most egyből a plafonon voltam. 

És éreztem, hogy ez nem jó. Ő szenved a bizonytalanságtól, én meg az idegbajomtól. És a magánytól. 

Aztán  elkezdett a szüleivel együtt, ugyan nem szándékosan, de egyre nagyobb nyomást helyezni rám. Mikor lesz már munkád, így sose fogunk tudni találkozni. Nekem bulizni kéne, nem állandóan rád várni, satöbbi. 

És akkor kezdett formálódni a döntés, hogy ennek bizony vége. 

De hogyan csináljam? Facebookon, skype-on, telefonon? A világ leggyávább dolga, ha már dobsz valakit, legalább legyen annyi gerinced, hogy odaállsz elé, és a szemébe mondod.

Szóval személyesen. Na de hogy? Utazzak el hozzájuk hétvégére, majd a szíves vendéglátás és a kedvességük után, dobjam ki? Vagy ha ő utazik ide, csakis miattam, a végén közöljem vele, hogy bocsi, le vagy ejtve? 

Egyik szörnyűbb, mint a másik. 

Látszott, hogy mindenképpen én leszek a szívtelen ribanc a végén. 

Aztán most hétvégén lejött Pécsre, és találkoztunk. 

A péntek csodás volt, pont olyan, mint régen, mikor még szinte minden tökéletes volt. Vasárnap kellett haza mennie, és hívott, menjek vele pár napra. És este már elkezdtem hezitálni, hogy talán mégsem kéne szakítani...

Másnap viszont ő maga hozta fel a témát. Hogy úgy érzi, valami bajom van vele, vagy a kapcsolatunkkal, valamivel, szóval érzi, hogy gáz van. És nyugodtan mondjam meg, ne féljek tőle, hogy megbántom. 

Beszélgettünk sokat, és láttam rajta, hogy szakítani is akar, meg nem is. És hogy ő sose fogja kimondani, hogy vége, nekem kell megtennem. 

A legfőbb - és szerintem legjogosabb - érvem az volt, hogy nekem 22 éves fejjel lassan már a családalapításon kéne gondolkodnom. És mire ő eljut odáig, hogy ilyesmi egyáltalán eszébe jusson, addigra én már túl leszek a harmincon. Egyszerűen más életszakaszban vagyunk, és bár a korkülönbség önmagában nem számít, mert annak ellenére, hogy ő még 18 sincs, ebből soha semmi problémánk nem volt, mégsem megy ez. Mert ha én 30 lennék, ő meg 26, akkor talán működhetne. De így nem. Akárhogy nézzük, ő még gyerek, én meg már régen nem vagyok az. Sajnos ez van. 

De ennek ellenére ő ezt nem tartotta elég indoknak ahhoz, hogy szakítsunk. És egy idő után elkezdte más, hétköznapi dolgok felé terelni a beszélgetést. Éreztem, hogy elúszik a lehetőség, hogy pontot tegyünk az ügy végére, és kezdtem bepánikolni. Mert tudtam, hogy ha most hazamegy, kezdődik minden elölről, és én nem bírok ki még így hónapokat. 

Éppen az Árkádban voltunk. Bemenekültem a női mosdóba, és felhívtam a legjobb barátnőmet, hogy mit tegyek? Azt tanácsolta, mindenképpen tisztázzuk a dolgot egyszer és mindenkorra. Tudtam, hogy igaza van, úgyhogy nagy levegőt vettem, kimentem, és megmondtam neki, hogy ezt így szerintem nem érdemes folytatni. 

Sokkal jobban fogadta, mint vártam, valószínűleg egy ideje már ő is készült rá lelkileg. Próbáltam vigasztalni, hogy ettől még ugyanúgy nagyon fontos lesz nekem - és ez igaz is. Hogy ugyanúgy minden nap fogunk beszélni, és találkozni is fogunk, ha akar. Ettől azért kicsit jobb kedve lett.

Persze nyilván a mostani látogatás kilőve, mondtam én. Ő meg nagy szemekkel elkezdett könyörögni, hogy de menjek, de menjek. Kicsit elhűlve néztem rá, mert nem tudtam felfogni, hogy hogy nem érzi, mennyire kínos, sőt paradox lenne, ha egy nappal azután, hogy gyakorlatilag kidobtam, megjelenek náluk egy hétvégére? De ő makacsul állította, hogy ebben nincs semmi gáz, a szüleit nem érdekli, ettől még szeretnek, és különben is, így legalább haza hozhatom a maradék cuccomat, ami még Veszprémben van. 

Végül nagy nehezen meggyőzött, de akkora stressz volt bennem végig, amíg utaztunk, és az előtte levő napon, hogy nem is tudom szavakba önteni. 

Szerencsére kiderült, hogy alaptalanul paráztam, a szülei kedvesek voltak velem, nagyjából úgy, mint eddig. 

Viszont volt egy kis probléma: hogy a barátom - vagyis most már ex-barátom - teljesen úgy viselkedett, mintha nem történt volna semmi. Ölelések, puszik, kézen fogva megyünk, százszor elmondta, hogy szeret - igazából csak szex nem volt, azt már egyszerűen soknak éreztem. A többi is nagyon kínos volt nekem, de egyszerűen nem volt szívem leállítani. Mert iszonyatosan féltem, hogy megbántom. 

Az egészben ez a legrosszabb, hogy félek, hogy megbántom, hogy mégis összetöröm lelkileg. És ezt nem bírnám elviselni. Úgyhogy hagytam, hogy ölelgessen, puszilgasson, összebújva alvás, satöbbi. Tudom, hogy hiba volt, de nem volt erőm elutasítani. 

Most, hogy itthon vagyok, sem változott semmi. Ugyanúgy hajnalban, mikor felkel, az első dolga, hogy írjon nekem Face-en, aztán egész nap ír, majd este skype-on, folyton mondja, hogy szeret, meg becézgetés, szívecskék... És nem tudom, mit tegyek, olyan természetellenes így ez az egész. 

Nem merem leállítani, mert nem akarom megbántani. 

De valahogy jól is esik az egész, és nem bírok lemondani róla. 

Face-en még mindig ki van írva, hogy kapcsolatban vagyunk. Tudom, hülyeség, de nem merem kiírni, hogy egyedülálló vagyok. Mert attól valahogy olyan végleges lenne a dolog. 

Szóval szakítottunk, szinglik vagyunk, szabadok - elvben. De gyakorlatban mintha mi sem történt volna. 

Valószínűleg ez csak akkor fog megváltozni, ha ő becsajozik, vagy én találok egy pasit. De ő még mindig szeret, és eszében sincs mással kezdeni. Én meg komplett lelki roncsként egyáltalán nem érzek magamban vágyat egy új kapcsolat iránt.

Legszívesebben lefeküdnék, és aludnék legalább egy évig. Hogy aztán ha felkelek, legyen minden rendben. 
Persze álmodik a nyomor...

2012. április 1., vasárnap

Életképtelen

Ez apám kedvenc rám használt jelzője (az élősködő, a parazita és az ingyenélő mellett). 

Ha az emberre elég sokszor mondanak valamit, előbb-utóbb elhiszi, hogy az tényleg igaz. 

Apám lassan, de biztosan elérte, hogy egy semmirekellő, ingyenélő, másokon élősködő, életképtelen senkinek érezzem magam. 

De néha történnek dolgok, amik kicsit kiszakítanak ebből, és rájövök, hogy ez mégsem igaz, egyszerűen csak az apám egy undorító seggfej. 

Középiskolában volt egy osztálytársam, egy lány. Iszonyatosan szét volt csúszva állandóan, folyton elaludt, elkésett, azt se tudta, melyik bolygón van kb. 

Pechemre egy házban laktunk, ezért állandóan engem talált meg a problémáival. Jószerével belőlem élt négy évig. Én vittem neki a jegyzeteket, segítettem a házikban, a beadandókban, az érettségi tételekben, és még sorolhatnám. 

(Nyilván én voltam a hülye. Sajnos ezt tudom is magamról. Alapvetően nagyon segítőkész vagyok, és könnyen megsajnálok másokat. Sokan meg visszaélnek ezzel.) 

Érettségi után én itt a PTE-n kezdtem pszichológiát tanulni, ő Pesten a Kodolányin turizmus-vendéglátást. 

Én két félév után otthagytam, és elkezdtem idegenforgalmi szakmenedzsernek tanulni. Mivel a csajban kb. annyi kitartás van, mint egy székben, ő is otthagyta a Kodolányit, és visszajött Pécsre. Felhívott, hogy mit csináljon, én meg elmeséltem, hogy én okj-s képzésre megyek, aztán majd meglátom. 

Ezen felbuzdulva ő is elkezdett egyet, az utazási ügyintéző szakot, ugyanabban a felnőttképzési intézetben, ahol én. Az ő szakja egyéves volt, az enyém kettő. Volt néhány közös tárgyunk, és itt is ugyanaz ment: légyszi gyere át, segíts ebben, hozd el ezt meg azt meg amazt. 

Az első év végén neki szakvizsgáznia kellett volna, de nem tudta letenni az alapfokú(!!!) nyelvvizsgát németből. (Ez is azt bizonyítja, hogy totál szét van csúszva, mert vele jártam 4 évig németórákra, és egész tűrhető volt, egy alapfokot simán le kellett volna tennie.) Így a szakvizsgáról lecsúszott, és szeptemberben, amikor én a második évemet kezdtem, ő is elkezdte az idegenforgalmi szakmenedzser képzést. 

Második évben én kiizzadtam magamból a szakdolgozatot, és megcsináltam a szakvizsgát, aztán később Veszprémbe mentem fél évre. 

De még ott is megtalált a szerencsétlen, hogy neki szakdolgozatot kell írni, és én mondjam meg, hogy miről írjon. oO Mondtam, hogy én ebben nem tudok segíteni, beszéljen a tanárokkal. 

Amikor visszajöttem Pécsre, szinte egyből megtalált. Ilyen jegyzet, olyan könyv, satöbbi. 

Két hete felhívott, hogy negyedikén le kell adnia a szakdolgozatát, de még neki sem állt, segítsek.Megkérdeztem, mi a témája, beszélt -e már cégekkel, csinált -e már kutatást. Semmi. Hát akkor nem tudok segíteni, bocs. 

A héten megint hívott, hogy találkozzak vele. Meg is ígértem, csak közbejött a meglepetés bulim, és teljesen kiment a fejemből. 

Az előbb megint csörgött, hogy nem -e írnám meg helyette a szakdolgozatot, fizetne is érte. Aha mondom, és megvan már a téma? Csináltál interjút, kutatást? Háááát nem, de arra gondolt, átírhatnám az én szakdolgozatomat, és leadná azt. 

Na itt tette be a kaput végleg. 

Természetesen nem fogom megcsinálni. Nagyjából lehetetlent kér, két nap alatt megírni egy szakdolgozatot lehetetlen. Ha lennének már adatai, kérdőívek, interjúk, könyvek, akármi, akkor még talán. Végül is én is 3 nap alatt írtam meg az enyémet, de én előtte kutattam, tájékozódtam. De még ha meg tudnám írni, akkor se tenném. 

Egyszerűen hihetetlen, hogy valaki ennyire életképtelen legyen. Gyűlölöm ezt a szót, és nem szívesen használom, hála apámnak, de ebben az esetben ez az egyetlen ideillő szó. 

Életképtelen. 

Ő életképtelen, én NEM VAGYOK AZ. 

És innentől kezdve nem érdekel, mit dumál apám.