Hogy rettenetes, elhiszem,
de így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
vagy a törvény mit követelnek;
bent maga ura, aki rab
volt odakint,
és nem tudok örülni, csak
a magam törvénye szerint.
Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku: nékem
más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
minden egyéb;
én többet kérek: azt, hogy a
sorsomnak alkatrésze légy.
Félek mindenkitől, beteg
s fáradt vagyok;
kivánlak így is meglehet,
de a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
elcsitíthass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
és áldozat
örömét, és hogy a világnak
kedvemért ellentéte vagy.
Mert míg kell csak egy árva perc,
külön, neked,
míg magadra gondolni mersz,
míg sajnálod az életed,
míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
halott és akarattalan:
addig nem vagy a többieknél
se jobb, se több,
addig idegen is lehetnél,
addig énhozzám nincs közöd.
Kit törvény véd, felebarátnak
még jó lehet;
törvényen kívül, mint az állat,
olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
ne élj, mikor nem akarom;
ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
börtönt ne lásd;
és én majd elvégzem magamban,
hogy zsarnokságom megbocsásd.
(Szabó Lőrinc: Semmiért Egészen)
Mindig is imádtam ezt a verset. Mert van benne valami... nem is tudom mi. Nem az a tipikus szerelmes vers, és mégis: benne van minden.
Emlékszem, amikor először "találkoztam" ezzel a verssel: kis kilencedikes voltam, akit éppen nagyon nem kötött le az irodalomóra, jobban mondva az Odüsszeia elemzése, így unalmában az irodalomtörténeti atlaszt lapozgatta. Minden oldalon volt egy-két idézet vagy versrészlet az adott korszak neves alkotóitól. Mindegyiket elolvastam. És akkor, az egyik oldalon láttam meg. Igaz, csak a második versszakot. De már ennyi is elég volt hozzá, hogy megfogjon, hogy áthasson teljesen. Rohantam is a könyvtárba, hogy elolvassam az egészet. Imádtam rögtön. A kedvencem lett.
Ahogy teltek az évek, egyre több verset olvastam, egyre több kedvencem lett, de ez mindvégig megmaradt. Tizenkettidekesként is, ha már nagyon untam a tételeket, vagy az osztályfőnök prédikációit, kinyitottam a szöveggyűjteményt, és valahogy mindig ennél a versnél kötöttem ki. Pedig akkor már rég kívülről tudtam. Mégis képes voltam/vagyok százszor is elolvasni.
Ma valahogy megint eszembe jutott. Sajnos nincs Szabó Lőrinctől verses kötetem, de szerencsére a versek nagy része már fent van neten. Beírtam a Google-ba. Meg is találtam. És találtam egy blogot is.
A nő, aki írta, teljesen kiakadt a versen. Hadd idézzem, mit írt róla (remélem, nem fog megharagudni érte):
"A minap újra kezembe került Szabó Lőrinc Semmiért egészen című verse. Középiskolában olvastam utoljára és emlékszem: borzadtam tőle. Most kiváncsian, várakozással telve olvastam újra, vajon most is olyan heves, elutasító érzelmeket vált ki belőlem, mint egykor?
Be kell, hogy lássam, 25 évesen is csak bőgni van kedvem tőle.
Miféle ember az, aki ilyet ír a kedvesének? Annak az embernek, akit állítólag szeret? Miféle férfi az, aki ilyet kér?
Szerintem határtalanul kegyetlen, önző és öntelt ember. Ezt pedig nem menti fel az sem, hogy őszinte."
Kegyetlen, önző és öntelt ember lenne? Lehet. Egy kegyetlen, önző és öntelt ember, aki SZERELMES. És csak magának akarja azt, akit szeret. Ez valóban kegyetlenség? Én nem gondolom. Tény, hogy azt követeli a kedvesétől, adja fel magát érte teljesen. Igen, ez önző, gusztustalan, soviniszta dolog. De vajon az utolsó két sor nem annak az ígérete, hogy megkapja érte a viszonzást? Mert szerintem az.
Persze lehet, csak én látom így.
De miért kell, hogy egy szerelmes vers feltétlenül rózsaszín legyen? Miért ne lehetne kegyetlen? Sokszor a szerelem is az. Sokszor az ember is az. Önző, öntelt, kegyetlen, aki azt bántja meg, akit a legjobban szeret.
Hogy miféle ember az, aki ilyet ír? Röviden és tömören: emberi.
Számomra többet ér az olyan vers, ami őszintén, "kegyetlenül" feltárja az igazságot, mint az olyan, ami rózsaszín ködfelhőbe burkolja azt.
És ha már ennyire a kegyetlenségnél tartunk: álljon itt végül a legkegyetlenebb szerelmes vers, amit ismerek:
Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak. Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.
És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsuztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeiből egy nőre.
Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben,
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.
Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.
(Ady Endre: Elbocsátó, szép üzenet)