Nem bírom tovább

Az elmúlt öt-hat évben összesen nem bőgtem annyit, mint tegnap éjjel és ma egész nap. Nem bírom abbahagyni, időről-időre elfog a zokogás. Pedig én sose voltam az a bőgős fajta.
Egyszerűen nem megy, nem tudok tovább létezni így. Igen, létezni, mert én már nagyon régóta nem élek, csak vagyok. Sose voltam népszerű, sose voltak barátaim, egész eddigi életemben csak három. Mindig sokat voltam egyedül, sose zavart, ilyen vagyok. De ennyire magányos még soha nem voltam. Az utóbbi pár napban jöttem rá, hogy nincs senkim. Az egyetlen ember, akivel érintkezek, gyűlöl. Nincs mit szépíteni rajta, egyszerűen látszik a gesztusain, azon, ahogy beszél, hogy azt se bánná, ha halott lennék, csak tűnnék már el az életéből. Nagyjából ugyanezt érzem iránta én is. Fura. Néhány évvel ezelőtt még ő volt a világ közepe, és én is neki. Mára már úgy gyűlölöm, mint még soha senkit.
Szörnyű ilyen légkörben élni. Nincs más, csak a magány és a gyűlölet. Nem bírom tovább, szeretnék ennek véget vetni, de egyedül nem megy, és nincs senki, akihez fordulhatnék.
A legjobb az lenne, ha meghalnék. Nem bánnám, mert ez minden, csak nem élet. Ne ijedjen meg senki, nem akarok öngyilkos lenni, sose tennék ilyet. De ha valaki most közölné velem, hogy halálos beteg vagyok, vagy hogy holnap elgázol egy kamion, egyáltalán nem érdekelne. Ha valaki eljut idáig, ott már valami gond van, nem? ...
Gőzöm sincs, minek írom ezt le. Könnyebb nem lesz tőle, az biztos. Még a végén azt hiszik majd, hogy valami depressziós hisztérika vagyok. Pedig nem. Furán hangzik, lehet, de még mindezek ellenére sem gondolnám, hogy depressziós vagyok. Nem tudom mi van velem, csak azt tudom, hogy tehetetlen vagyok, és ezt nem tudom már sokáig elviselni...