40

Ahogy meglát, feláll. Nagyon rosszul néz ki, karikás a szeme, kiéleződtek a ráncok a homlokán és a szája sarkában. Én vagyok az oka? Tárd ki a karod, és belezuhanok, összeomlok. Nem tárja ki a karját, oda kell tartanom a homlokom, hogy eszébe jusson megpuszilni. Most ő van zavarban.
- Szembe akarsz ülni, vagy mellém?
Szembe.
- Telefonált hozzánk! - támad nekem. - Azt hitte, hogy hazajöttél.
Megáll a szívverésem.
- Beszéltél vele?
- Én nem. Marie-Laure. Megbízta Marie-Laure-t, mondja meg neked, hogy megvette a repülőjegyedet.
Ava sosem hátrál meg... Ava végül mindig megszerzi, amit akar... El akarta hitetni Apával, hogy őt választottam? Azért, hogy Apa ilyen támadó legyen velem, mintha már el is vesztett volna?
- Mindent megtett, hogy zűrt kavarjon otthon - állapította meg Jacques bácsi.
- Láttam, hogy az útleveled eltűnt a fiókból - mondja az apám.
Most már értem, miért hoztam el az útlevelet. Hogy falhoz állítsam, hogy rákényszerítsem: harcoljon értem.
Falhoz van állítva, de nem mozdul, megadja magát. Megkérdezem:
- Miért nem hívtál föl? Tudtad, hogy hol vagyok, meghagytam a számomat. Jacques bácsi meg tudott látogatni.
- Jacques meglátogatott? Ott?
Talált. Tovább támadok.
- Igen, ott. Az Intercontinentalban. Mint keresztapa, úgy gondolta, talán örülök, ha látom, hogy esetleg szükségem lehet a segítségére.
Mint apa, így felel:
- Te döntöttél úgy, hogy elmész, húszéves vagy. Ha nem kell neked a mi életünk, senki nem tarthat vissza.
Nagy vagyok?
A pincér kávét tesz elé, én teát rendeltem. Minden reggel az apám öntötte rá a forró vizet a teafűre. Nem mozdulok.
Megmondom neki, hogy igaza van, másmilyen életre vágyom, nyitott spalettás életre, ha érti, mit akarok mondani. Levegőt akarok, levegőt! Nem akarom, hogy a viaszosvászon színe, mindenütt elkísér ez a rohadt terítő, hogy a viaszosvászon színe hetekig kulcsfontosságú téma legyen. Nem akarom pirossal bekarikázni a hétvégéket a naptárban, nem akarom félévre előre kiszámolgatni a szabadnapokat. Én minden napot, az év minden napját pirossal akarom bekarikázni, úgy akarok ébredni, hogy de jó!, és úgy akarok lefeküdni, hogy máris?! Szeretni akarom az életemet, azt akarom, hogy érdekeljen, hogy szórakoztasson, miért baj ez?
De ettől még nem vagyok Ava Loriot!
Elmondom neki, hogy négy fiúval feküdtem le, egyik sem lett tartós, az igazit keresem, de várat magára, biztosan lesznek még mások is, biztos, hogy fogok még néhányszor tévedni, elsirathatja a tiszta kislányt, aki annak tartogatja magát, aki majd a gyűrűt az ujjára húzza.
De ettől még nem vagyok Ava Loriot!
Talán ideje lenne, hogy olyannak lásson, amilyen vagyok, se kurva, se szent, egy lány, aki szeretné megtalálni a helyét a külvárosi, soha ki nem fizethető házikó és a négycsillagos, pezsgős élet között, és ehhez szüksége van egy apára, aki nem számolgatja a nyugdíjéveit már azelőtt, hogy dolgozni kezdett volna, aki hajlandó egy kicsit álmodozni vele, aki bízik benne, még ha nem is ért mindig mindent.
Lesütötte a szemét, a kezét nézi. Igazi kertészkéz, felhasogatta a rózsabokor. Mikor végre rászánja magát, hogy kitölti a teát, elöntenek a könnyek. Mire várok, miért nem vetem magam a karjaiba, miért nem tárja ki őket? Ha legalább mellé ültem volna, talán lenne hozzá erőm, hogy a vállára hajtsam a fejem.
Elmesélem neki, hogy valaki meg akart halni azért, mert senki nem vette a fáradságot, hogy megkérdezze tőle, kicsoda ő. Hogy mit szeretne csinálni. Hogy mire képes. Magától, nem pedig az apja akaratából. Senki nem bátorította, senki nem csodálta, senki nem segített neki, hogy élhessen, hogy önmaga lehessen. Ez hiányzik az apákból, a bizalommal teli tekintet, amitől az ember úgy érzi, hogy a holdat is képes lenne leakasztani az égről. Közben meg csodálkoznak, hogy a gyerekek elkallódnak, csavarognak, mindent összetörnek, saját magukkal kezdve, mert nem tanulnak meg építeni.
Apa tekintetében rémület.
Magamról beszélek? Megnyugtatom, nem akarok meghalni, de olyan életet akarok, amelyik tényleg élet, nem pedig a félelem és a rutin. Mélyeket akarok lélegezni.
De ettől még nem vagyok Ava Loriot!
- Mit vársz tőlem? - kérdezi végül.
- Hogy engem láss. Engem, és ne az anyámat, mihelyt kicsit más vagyok, mint te. Hogy megértsd, hogy meg akartam ismerni. Muszáj volt...
Elfordítja a tekintetét, magába zárkózik. Máris vége a nyitottságnak? Megfulladok.
- Szerettem volna, hogy értem gyere, vállalva, hogy esetleg összetalálkozol vele, hogy végre megbeszéljétek a dolgot.
Hirtelen felkapja a fejét. Tudom, mit fog mondani. Már mondja is.
- Csak azt ne kérd tőlem soha, hogy találkozzak azzal a nővel! - Aztán szívszorítóan hozzáteszi: - Te nem tudod, mit tett velem.
Miért nem bírom azt mondani neki, de igen, tudom, és szó sem lehet róla, hogy elmenjek vele, soha nem is akartam. A bizonyíték, visszamentem a Duguesclinbe, úgy döntöttem, hogy leteszem neked azokat a rohadt vizsgákat. Csak aztán indulok a Hold keresésére.
Nem bírom kimondani, nem tudok segíteni neki, azt akarom, hogy megértsen - hogy szeressen? - olyannak, amilyen vagyok, az anyahiányommal, az anyatúltengésemmel, a bizonytalanságommal, a követelőzéseimmel, elnehezülve a hatalmas szárnyak alatt, amiket a túl sok álmodozás növesztett rám. A nagy kislányok makacssága ez, akik felégetnek minden hidat, hogy lássák, újjáépítik-e őket az apák.
Az apa cigarettára gyújt. Úgy teszek, mintha meglepődnék.
- Nocsak, megint dohányzol?
Csendesen lehajtja a fejét. Miért nem bírja azt mondani, miattad van, mert nem bírom elviselni a gondolatot, hogy elveszítem a lányomat? Ez már annak az apának az elmeszesedése, akinek nincs többé ereje, hogy lesöpörje az asztalról a sebészműszereket?
- Nem gondolod, hogy elég nagy vagy már, hogy egyedül hozd meg a döntéseidet? - mondja. És mintha ez nem lenne elég, folytatja. - Tudnod kell, hogy a ház mindig nyitva áll előtted.
Mikor majd megjövök Kaliforniából? Ha megjövök?
Felállok, egy bankjegyet teszek az asztalra. Talán feltűnt neki, hogy a betétkönyvemet is magammal vittem. A jövendő jogosítványomat fogyasztom, mindegy, legszívesebben mindent tönkretennék. Undorodva tolja vissza a pénzemet. Hallom a saját hangomat, ahogy azt mondom neki, ne aggódj, nem az Intercontinental kurvája fizet. Én fizetek, Patriche.
Halottsápadt.
- Hová mész? - kérdezi.
- Énekelni. - felelem.