37

- Hol voltál?
Az anyám az én szobámban, az én ablakomnál áll, és tetőtől talpig végigmér. Távollétemben bejött a szobámba, betörte az ajtót, talán kikutatta a homijaimat is? Otthon ilyesmit senki nem engedne meg magának. Ezt nevezik tiszteletnek.
- És ez, ez mi? - mutat a táskára, amit épp most tettem le a kis lakkozott asztalkára. Nincs kedvem válaszolni. Egyedül akarok maradni.
- Na? Megbénult a nyelved?
- Az iskolai holmijaim. Visszamentem a Duguesclinbe.
- Kis hülye!
Fekete luk, szédülés. Menjen innen, hagyjon békén! Az arcomhoz hajtja az arcát, rőzseparfüm, halálparfüm. A műtőasztalon feküdt, mikor Apa érte ment.
- Ezt akarod? Penészedni egész életedben? Aktakukac akarsz lenni? Kis szürke egér? Szürke egér?
Ő maga a feketeség. A fekete lyuk a csillagok között, amiről a csillagászok beszélnek. A tükör felé fordulok, Steph rajza eltűnt. Kiabálni kezdek.
- Mit csináltál vele?
A szemetesre mutat.
- Nem akartam, hogy a szobalányok kinevessenek.
- Nem volt rá jogod!
Kiveszem a szemétből. Rondán felnevet.
- Steph-Paff!... Steph de Montrembert, gondolom? És gondolom, ő volt az is, aki múlt hétfőn a szobádban töltötte az estét?
- Kémkedsz utánam?
Megvető nevetés.
- Mit képzelsz? A pincér tudni akarta, hogy feltöltse -e a minibárt. Az első itt töltött éjszakád, és máris mindent bevedelsz. Bocsánat, bevedeltek, ráadásul az ágyon! Bravó! Igazán méltó a nevére!
Mit keresek itt? Miért maradok? Miért hallgatom ezt a nőt?
- Hazudtál nekem - vádaskodik. - Emiatt a Montrembert miatt utasítottad vissza Jimmyt.
- Ez a Montrembert kórházban van és szenved, át akarta aludni magát a túlvilágra! Most hagyj békén.
Néhány pillanatig állja a tekintetemet, aztán vállat von és az ajtó felé indul. Megmondtam az anyámnak, hogy a barátom majdnem meghalt, ő pedig megvonta a vállát... Ahogy az ajtóhoz ér, visszafordul.
- Szerencsétlen lányom, a barátaid is mind szerencsétlen hülyék - mondja félhangosan.
A folyosón kaptam el, égetett a gyűlölet, emésztette a szívemet. Követtem a szobájába, ahol minden villany égett, fehérneműk, cipők, ékszerek hevertek szerteszét, arra van a szobalány, hogy rendet csináljon.
- Legalább csukd be az ajtót - sóhajtotta.
Legalább becsuktam az ajtót. Egy fotelba vetette magát.
- Szóval, mit akarsz mondani?
Megmondtam neki, hogy a bokájáig sem ér az én egyetlen szerencsétlen hülyémnek sem. A szerencsétlen apámnak, aki boldogságot tudott teremteni körülöttem, a szerencsétlen Constance-omnak, aki mindent nekem adott, és semmit sem kért cserébe, és megtanított adni, a szerencsétlen Montrembert-emnek, akinek, vele ellentétben, van szíve és szeme, hogy meglásson másokat, és ne a pénztárcájukat figyelje.
Azt kiabáltam neki, hogy számomra az élet sosem lesz játék, hogy ne is reménykedjen, sosem fog bedugni senkinek az ágyába, lehet az a világ legnagyobb jokere, hiába biztosítaná a hátteremet. Számomra egyetlen dolog számít, nevessen ki, ha akar, és ez a szeretet. Szeretni egy apát, egy gyereket, egy barátot, egy férfit, a lényeg a SZERETET. Mert nincs más mód, hogy el bírjuk viselni az életet, különben megcsaljuk egymást, különben összekeverjük a vágyat és a szerelmet, a szerelmet és a szenvedélyt, különben anyai szeretetnek véljük azt, ami csak gonosz számítás.
Anyám már nem nevetett. Az arca tökéletesen kifestve, vörös haja gyönyörűen hullik alá, meredten bámul rám furcsa, aranyzöld szemeivel. Nem, semmit sem változott azóta, hogy az apám, és talán Jacques bácsi is, megkívánta. Ava Loriot még mindig ugyanolyan szép volt. Láng, mely magához vonzza a tekintetet, nem világító, meleg tűz, hanem égető forróság, ami elemészti a szívet.
Megmondtam neki, hogy nem ruhákat, nem ékszereket, nem luxust vártam tőle, hanem egy keveset abból, amitől tizenhat évig megfosztott, például valami választ a három szalvétagyűrűre a kék madarakkal, a legszebb ő maga volt, neki szántam. Például egy kis érdeklődést a kislánya iránt, aki, mikor a szerencsétlen hülye Constance zöldséglevesét kanalazta, egyet Apa kedvéért, egyet Constance-ért, egyet Jacques bácsiért, egyet a Kisjézusért, csöndben minden egyes kanalat az anyukájáért nyelt le, pedig megesküdött magának, hogy nem nő föl, amíg anya vissza nem jön. De ezt, a szeretetet, igen, megint csak a szeretetet nem tudja megadni nekem, mert egyáltalán nem képes senkit szeretni önmagán kívül.
Mikor az állami gondozásról kezdtem beszélni, rám szólt. - Hallgass!
Nagyon halkan mondta, közben összeszorította a kezeit, aztán hozzátette:
- Te nem szeretsz engem, Patricia. Soha nem neveztél Anyának!
A szemébe néztem. Teljesen száraz volt.
- Sosem láttam sírni - mondta Apa -, de nagyon jól mímeli, ha el akar érni valamit.
Magam előtt láttam Apát, ahogy elvonszolja a műtőasztalról.
- Miért neveznélek Anyának? Ha rajtad állt volna, most nem lennék itt.
Felsikoltott, aztán a kezébe temette az arcát. Magára hagytam.