Barátság?

Ma történt valami, ami arra késztetett, hogy elgondolkodjak a barátságról. Jobban mondva nem ma történt, több, mint két éve történik folyamatosan, de ma betelt a pohár. Félreértés ne essék, nem volt veszekedés, kiborulás, vagy hasonló. Egyszerűen csak van, hogy az emberben lassan gyűlnek a dolgok, anélkül, hogy kirobbanna belőle, aztán ez odáig fajul, hogy már nem is fog kitörni, mert eljutott a csendes beletörődésig.
Velem is hasonló történt.
A részletekbe inkább nem mennék bele, inkább álljon itt a konklúzió, amire a nagy gondolkodásban jutottam:
Én még sosem jártam senkivel. Mások viszont sokszor kiöntik nekem a szívüket, így azért van némi fogalmam a párkapcsolatokról úgy általánosságban. Hogy ez hogy jön ide? Azt mondják, egy párkapcsolat fenntartásához nem elég egy ember, mindkét félnek küzdenie kell azért, hogy működjön a dolog. Vajon a barátságnál ez nem így van? Dehogynem, sőt, szerintem talán még inkább.
Van az úgy, hogy két barát, akik aránylag régóta ismerik egymást, távolodni kezdenek egymástól, egyszerűen azért, mert kezdetben állandóan együtt voltak, mindent megosztottak egymással, de ahogy teltek az évek, az életük szükségszerűen más-más irányt vett, ebből adódóan természetes, hogy elmaradnak napi szinten a beszélgetések, kevesebb időt töltenek egymással. Nincs is ezzel semmi baj. Vagyis persze, valahol fáj ez, de azt gondolom, hogy ha valaki igazán fontos nekünk, és ez kölcsönös is, akkor alapvetően nem jelenthet ez akkora problémát. Találkozás suli előtt vagy után, telefon, msn, egy-két együtt töltött hétvége... ez ugyan visszaesés a régi időkhöz képest, amikor még éjjel-nappal együtt voltunk, de mégis milyen jó érzés, amikor több nap után végre megint együtt lehetünk, és kiönthetjük egymásnak a szívünket. A barátság továbbra is szoros, és működik is.
Csakhogy van, amikor az egyik fél valahogy megváltozik. Lemondja a találkozókat, nem hív, nem ír, és ahogy telik az idő, a két-három naponkénti találkozásokból heti, majd havi lesz... Lassan már alig tudnak egymásról valamit, és később, ha együtt is töltenek egy kis időt, azt veszik észre, hogy már szinte nincs is közös témájuk...
Nagyon tud fájni, ha két ember eltávolodik egymástól. De azt hiszem sokkal jobban fáj, ha te mindent megteszel azért, hogy megtartsd a barátodat, ápold a kapcsolatot, míg az ő részéről még az igyekezet leghalványabb jelét sem érzékeled. Egy idő után észreveszed, hogy a találkozásokat csak te kezdeményezed (és egyre ritkábban mond igent egy-egy "randira"). Hogy csak te veszed a fáradságot, hogy felhívd; talán már arra sem emlékszel, ő mikor hívott fel magától utoljára. Hogy mindig csak te írsz neki msn-en, és érdemi beszélgetést akkor sem lehet folytatni vele...
Ez nagyon fáj. És egy idő után belefáradsz abba, hogy folyton leráznak, visszautasítanak...
Szóval valami ilyesmi történt velem. Nagyon rossz ez, de egyszerűen belefáradtam. Miért küzdjek, ha neki még csak eszébe sem jutok, ha nem zaklatom folyton? Ha nem tenném, valószínűleg hetekig, talán hónapokig nem is hallanánk egymásról...
Betelt a pohár. Nagyon sajnálom, hogy ez így alakult, de nem akarom ezt tovább csinálni. Egész egyszerűen idiótának érzem magam, amikor naponta írok neki, mégsem veszi a fáradságot, hogy beszéljen velem. Hogy folyton hívom, találkozzunk, legyünk együtt, de mindig talál valami indokot, hogy ne kelljen eljönnie. Ha nem akar velem lenni, rendben, mondja a szemembe. Így is nyilvánvaló, hogy egész egyszerűen minden és mindenki fontosabb neki, mint én. Nem is várom el tőle, hogy még mindig én legyek a námbör ván, hiszen már teljesen más az életünk, nem lehetünk egymásnak a középpont, de az igenis nagyon fáj, hogy mindenkinek azt mondja, "ő a legjobb barátnőm", mégis, még egy olyan emberrel is többet törődik, akit nem is kedvel...
Én meg, a totális lúzer, azonnal ugrok, ha nagy ritkán mégis eszébe jutok, aztán meg koppanok, mert sokszor még akkor sem törődik velem, amikor elvileg azért jövünk össze, hogy végre együtt legyünk egy kicsit.
Hát ebből most már elég volt. Nem csinálom tovább. Ha akar valamit, tudja, hol keressen, de én most ezennel feladom. Alapvetően nem vagyok egy kitartó ember, de azt gondolom, most igenis sokáig kepesztettem azért, hogy működjön, de rá kellett jönnöm, egyedül egyszerűen nem egy.
Kár, hogy így alakult, de azt hiszem, belátható időn belül már nem legjobb barátok, csak barátok leszünk, aztán már csak haverok... De nem akarom ilyen sötéten látni a dolgokat. Majd eldől, mi lesz, de egy biztos: én többé nem fogok rohanni olyan szekér után, ami semmi hajlandóságot nem mutat arra, hogy felvegyen...