Ez a századik bejegyzésem. Most valami nagyon tökjót kéne írnom, vagy legalább valami értelmeset. Sajnos nem megy, pedig már vagy 2 hete küszködök, hogy kiizzadjak magamból valamit. Mivel nem történik velem soha semmi (és ez szó szerint értendő), így nem csoda, hogy nem tudok írni, nem ér semmi impulzus, hatás, semmi, amiből ihletet meríthetnék. Úgyhogy ez van.
A barátnőm elköltözött Pestre. Bár azért viszonylag gyakran haza fog járni, mégis, már most nagyon hiányzik, pedig csak tegnap ment el. Az a furcsa az egészben, hogy igazából nem is nagyon találkozunk személyesen, pedig itt lakik -vagyis most már csak lakott- egy köpésre. De mégis, gyakorlatilag ő (volt...) az egyetlen, akivel minden nap órákat dumálok msn-en, akinek mindent elmondhatok, akit érdekel, hogy mi van velem... Tegnap még beszéltünk, de ma, amikor suli után feljöttem msn-re, és mint mindig, rögtön írni akartam neki, kellett szembesülnöm a dologgal. És szar volt. Persze, nem kell túldramatizálni, fogunk még beszélni így is nem keveset valószínűleg, ő most már dolgozik, ennyi. Csakhogy most, hogy elment, még inkább be vagyok zárva. Gyakorlatilag ő volt az egyetlen kapocs köztem és a világ között, ha nagy ritkán akadt valami program, akár csak annyi, hogy elmentünk sajtburgert enni, vagy csak úgy sétálni, az mind neki volt köszönhető. Most már ez a pici lehetőség, hogy kimozduljak, hogy néha történjen valami, ez is elmúlt, vége, és egyre inkább érzem, hogy meg fogok őrülni. Nem bírom a bezártságot, a magányt, a közönyt, unalmat, hogy nem történik semmi, hogy nincs értelme élni.
Egyszóval továbbra is szánalmas vagyok. És ezen nem is lehet változtatni. Jobb, ha beletörődök...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése