Fáj

Van az a buta babona, vagy nem is tudom, minek nevezzem, hogy mikor az órán ugyanazok a számok vannak éppen, például 11:11 van, akkor ha kívánsz valamit, az teljesül. Marhaság, tudom, de ha véletlenül rápillantok az órára, és ilyen van, sose tudom megállni, hogy ne kívánjak. Gyerekes, és nincs értelme, mégis csinálom.
2 hete minden ilyen alkalommal azt kívántam, hogy nyerjük meg a Clásicot. Vagy legalább ne kapjunk ki.
Az utóbbi két évben szinte nem is reménykedtem. Juande első bajnokiján tele voltunk sérülttel, meg ugye új edző, a szörnyű 2-6-nál talán még annyi esélyünk sem volt, mint ősszel, tavaly új csapat, új edző, blabla. Bár fájt mindegyik vereség, különösen az a hatos a Bernabeuban, annyira mégsem fájt, mint a tegnapi.
2 éve először úgy éreztem, van ok reménykedni. Idén egyik meccset se vártam így, még a gagyi Sztár Sportot is megvettem, pedig már rég kinőttem a posztergyűjtős korszakból. Azért a racionalitás nem veszett ki belőlem, valahol tudtam, hogy veszíteni fogunk, mert nem vagyok elvakult, látom, hogy ez a Barcelona klasszisokkal jobb az összes top csapatnál, látom, hogy a mi csapatunk még sehol sincs, és sokakkal ellentétben nem tartom istennek Josét, de ez... erre nem számítottam.
Nem bírtam végignézni a meccset, a második gól után elkapcsoltam, mert tudtam, hogy ebből csúnya zakó lesz, úgyhogy csak időnként kapcsoltam oda, hogy lássam az eredményt.
Nem tudom megfogalmazni, mit éreztem és érzek. Én nem értek a focihoz, csak szeretem nézni. Én nem a siker miatt szurkolok ennek a csapatnak, anno Zidane miatt kedveltem, és mióta ténylegesen figyelemmel kísérem, azóta csak kudarc volt szinte minden. Én azért szurkolok, mert a szívemhez nőttek valahogy, az összes játékos meg az edző(k), és iszonyúan fájt látni ezt a megalázó vereséget. Fájt látni, hogy azok a játékosok, akiket szeretek, egész egyszerűen nem tudnak mit kezdeni, hogy tehetetlenségükben odáig süllyednek, hogy rugdosódnak és verekszenek...
Nem tudom pontosan leírni, ami most bennem van, és ha valaki idetéved és elolvassa, egész biztos azt gondolja, hogy hülye vagyok, egy focimeccsből képes vagyok tragédiát csinálni. Mennyi szörnyűség történik nap mint nap, én meg ilyenekkel vagyok elfoglalva...

Igazából már nem is tudom, mit akartam kihozni az egészből. Hajnali fél kettő van, én meg itt gubbasztok. Muszáj volt valahogy kiadni magamból, és azt hiszem az a lényeg, hogy szinte csak egy dolog van az életemben, ami még érdekel, ami érzelmeket tud ébreszteni bennem, és az egy focicsapat. És ez most úgy szíven ütött, mintha... nem is tudom.

Egyszerűen csak...

fáj.


Nem vagyok normális, tudom.