Első

Mindenki blogol. Mert ez a divat. Én is szeretnék. Nem azért, mert divat. Csak szeretek írni. És szeretnék magamról írni. Gondoltam megpróbálom.

Csak épp most, hogy belegondolok, gőzöm sincs, mit írhatnék. Bennem nincs semmi érdekes. És olyan borzalmasan unalmas életem van, hogy na. Minek írjam le, mi történik velem, ha nem történik semmi? Merthogy tényleg nem történik semmi. Nem vicc. Ha a jövőre, vagy egyszerűen csak a holnapra gondolok, nem érzek semmit. Megint egy (kettő, háromszáz, hétezer, satöbbi) unalmas, eseménytelen nap. Felkelek délben, kajálok, fürdök, netezek, kiviszem a kutyát, netezek, megnézek egy filmet vagy egy meccset, majd úgy hajnali egy körül lefekszem. És ugyanez ismétlődik.

Nemsokára kezdődik a második szemeszter, akkor kicsit másképp fog kinézni. Felkelek reggel (vagy délben, attól függ, mikor kezdődik az előadás), kajálok, fürdök, bemegyek az előadásra, hazajövök, kiviszem a kutyát, netezek, megnézek egy filmet vagy egy meccset, majd úgy hajnali egy körül lefekszem. És ugyanez ismétlődik.

Baromira izgalmas, igaz? Szinte beleremegek, ahogy visszaolvasom. *_* XD

Kevés dolog van az életemben, ami izgalmat jelenthet. Másnak valószínűleg ezek a dolgok is unalmasak. Nekem már az is csúcspontnak számít, ha találok egy izgalmas könyvet, esetleg egy filmet, vagy ha találkozom a barátnőmmel.

Na, erről meg az jutott eszembe, mennyire magányos vagyok. Nagyon. (Bár ez korántsem visel meg annyira, mint ahogy azt bárki gondolhatná.) Barátaim gyakorlatilag nem igazán vannak. Csak kettő. Igaz ebből egy olyan jó barát, amilyen másoknak talán soha nem adatik meg, és nagyon hálás is vagyok érte. És nagyon szeretem őt. De sajnos elég ritkán látjuk egymást, ami nagyon rossz.

Haverjaim egyáltalán nincsenek. Azt hiszem, a hozzám hasonlókra mondják azt nagyon divatosan, hogy "antiszoc". Ami vicces, hogy tényleg eléggé az vagyok. Nagyon nehezen tudok beilleszkedni, ha ismeretlen emberek közé kerülök. Például az egyetemen ez a mai napig nem sikerült. Komolyan, gyakorlatilag még egyik csoporttársammal sem beszéltem. Nem mintha félénk lennék, és nem mernék hozzájuk szólni. Egyszerűen csak nem tudok mit kezdeni velük. Elnézem őket, hallgatom, ahogy és amiket beszélnek, és közben rájövök, hogy az égvilágon semmi közös nincs bennünk... Úgyhogy inkább hagyom őket a fenébe. Ők nyilván unalmasnak tartanának engem, én meg őket felszínesnek, képmutatónak, sekélyesnek… és hát igen, unalmasnak is. Van ez így…

Amúgy sem szeretem különösebben az embereket. Most felmerülhet a kérdés, hogy akkor mit keresek pszichológia szakon (merthogy pszichológiára járok, igen). Hát... őszintén szólva: fogalmam sincs. Magát a pszichológiát, mint tudományt, érdekesnek tartom. De nem érzek elhivatottságot, nem akarok embereken segíteni, összességében nem akarok pszichológus lenni. Néha ülök az előadáson, és arra gondolok, mi a frászt csinálok én itt? A válasz végül is elég egyszerű: semmit. Nagyjából egy hét elég volt hozzá, hogy rájöjjek, semmi keresnivalóm nincs itt, ezen a szakon, ezek között az emberek között.

Teljesen kívül állónak érzem magam. De nem csak az egyetemen. Szinte mindig és mindenhol. Legtöbbször csak elnézem az embereket, nézem, hallgatom, hogy mit csinálnak, mi történik, de nem érzek semmi különöset. Általában teljesen közömbös vagyok. Nem hoz lázba semmi.

Most bárki azt gondolhatná, hogy depressziós vagyok, pedig nem. Az emberek hajlamosak rá, hogy nagyon kitágítsák a fogalmakat. Nem lehet valaki egyszerűen szomorú, letört, esetleg kétségbe esett vagy közömbös, csak depressziós. De én nem vagyok az. Sőt, ha azokkal lehetek, akiket szeretek – vagyis a legjobb barátnőmmel és a családjával-, akkor nagyon is vidám vagyok. Csak ez eléggé ritkán van sajna.

Ha már így szóba jött a család. Nem is tudom, mit írhatnék az enyémről. Eléggé… nem is tudom, mi a megfelelő szó rá. Nem is nagyon lehet családnak nevezni. Most ne gondolja senki, hogy sanyarú, boldogtalan gyermekkorom volt, mert ez nem igaz. De az én szüleim sosem álltak úgy mellettem, ahogy véleményem szerint egy normális szülőnek a gyermeke mellett kell állnia. Nem kaptam annyi szeretetet, amennyit egy gyerek megérdemel (legalábbis anyámtól nem, és szerintem pont ez lett volna a legfontosabb). A saját szüleim gyakorlatilag nem is ismernek. Emiatt lehetne sajnálni engem, de nem kell. Én sem sajnálom magamat. Lehet, hogy az igazi családom nem valami csodálatos, de van egy „második családom”. Ők nagyon fontosak nekem. Nem cserélném el őket semmiért. <3

...

Hát ahhoz képest, hogy úgy indultam, nem tudok írni semmit, elég sokat sikerült összehoznom mennyiségileg. XD Visszaolvasva elég nagy hülyeség lett. De mindegy. Most ez jött ki belőlem.

Ezzel asszem be is fejezem. XD