2009. március 13., péntek

Vérből vizet, de minek?

Ma a kezembe került a régi naplóm, amit még 15-16 évesen vezettem. A bejegyzéseken kívül sok minden más is van benne, képek, cikkek, szövegek, ami éppen megragadott, mind összegyűjtöttem benne.
Ezek között találtam ezt a cikket is. Egy újságból vágtam ki, és ragasztottam be a füzetbe. Akkor nagyon megfogott, és még most is nagyon igaznak érzem. Gondoltam megosztom veletek is. Íme:


Vérből vizet, de minek?

"Ordenáré emberi szokás, hogy vágyódunk valamire eszetlenül, küzdünk érte és epekedünk, amikor meg már megszereztük, az értéke rohamos zuhanásnak indul. Egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy már hozzá sem nyúlunk. Biztos pár lányolvasónak most az a fiú típus ugrott be, aki miután vízszintesbe helyezte az áhított nőszemélyt, rekordsebességgel felejti el a telefonszámát. Szemétség? Lehet. Mégis gerincesebb, mint amire mi, nők folyamodunk néha.

Amikor anno megpillantottad álmaid pasiját a suliban, torkodon akadt a minden. Igazi vadállat volt, annyira más, mint a többi softie. A punkos sérója, az őrült cuccai, a tűhegyes piercing a köldöke alatt, amit a kosarazásnál fellibbent pólója alól hesszeltél ki a tesi teremben. Váuuu. Utána meghallottad a suli bulin, ahogy játszik a basszusgitáron, és onnantól tudtad, elvesztél. Minden vágyad az volt, hogy egyszer ő is észrevegye, neked is van piercinged… a nyelvedben.

Ahogy ez ilyenkor lenni szokott, ő tökéletesen átnézett rajtad, hiába volt minden csel, minden plusz művtöri fakultáció, amire puszta szorgalomból jártál be, csakhogy egy levegőt szívhass vele.

Egy szép napon azonban melléd ült és megmutatta a rajzait. Úgy érezted, életed legszebb pillanata volt, amikor meghívott a kosármeccsére, és az álmod teljesült, amikor végre egy örökkévalóság után megcsókolt egy délután.

A sors kegyeltjének érezted magad, hisz annyi gyötrelmes, eredménytelen vágyakozás után, a tied volt álmaid fiúja, a vadóc punk, az egyedi. Innentől jött a kapcsolat mesekönyv fejezete (én így hívom). Amikor minden cukor rózsaszín, idült mosoly az arcotokon, homályos és kacér pillantáshegyek, izgis, csikizős és intim zizzenetek halomra. Ott ültél a próbákon, lested a száját, ahogy énekelt, ahogy rázta a punk haját. Belezúgtál, mint a huzat, pedig nem volt az a kiköpött romantikus srác. Nem gügyögött, nem mondta percenként, hogy szeretlek, de írt neked egy dalt és minden őrületben benne volt! Tiétek volt a világ!

Egy napon a barátnőd hatalmas csokor virággal jött suliba, amin apró cetli fityegett, mézesmázos szavakkal. Egész órán a hátsó padban pusmogta el neked a csaj élete legromantikusabb és mesésebb hétvégéjét, amit az ő „Gyúró Rudi” hercegével töltöttek a világvégén elbújva.

Visszagondolva sosem jöttél rá, volt-e ennek az incidensnek bármi köze ahhoz, hogy aznap a pasid fejéhez vágtad, hogy sosem kaptál még tőle egy szál gazt sem. És szerelmes levelet sem, pedig az „összes” barátnődet ilyesmivel kényezteti a barátja. Ő pedig állt és nézett rád nagy szemekkel. A következő próbáján, a neked fenntartott széken egy sárga tulipán pihent. Te mégsem tudtál neki igazán örülni. Hazafelé ugyan megköszönted a gesztust, de hozzá kellett fűznöd, hogy ez így már nem az igazi, hiszen te rágtad a szájába a virág ügyet. És időről-időre valahogy semmi sem volt már az igazi számodra. Minden megnézett csöpögős film után megkapta a szegény srác, hogy bár minden pasi úgy tudna bánni a nőkkel, mint Jude Law. Ha éjszaka a túloldalára mert fordulni, hátat fordítva ezzel neked, másnap reggel az iskola bejáratáig hallgathatta, hogy ő már nem is vonzódik eléggé hozzád. Néha érezted ugyan, hogy túllősz a célon, de azzal nyugtattad magad, hogy egy kapcsolatban nagyon fontos, hogy őszintén kimond a vágyaidat, gondjaidat. A pampogás minden napossá vált. „Nem bújsz, nem gügyögsz, nem írsz napi 20 sms-t. Megint csak a hülye zenéd, meg a dedós haverjaid!” A viták egyre gyakoribbak lettek, hiszen a srác védekezett. Ő sosem nyáladzott és műudvarolt, és most nem érti, miért kéne hetente giccses képeslapokkal ellepnie, amiken gyárilag rágépelt érzelmek villognak. A reakciód minderre: „Azért nem érted az igényeimet, mert már nem szeretsz eléggé.”

És a vadóc fiú megtörik. Kizárólag a te kedvedért. Próbál finomulni, és a kedvedben járni, kiizzadja azt a rohadt képeslapot, a puccos éttermet, az összetapadva alvást. Te pedig boldog vagy. Egy hónapig. Mert utána valahogy már nem azt a srácot látod magad mellet, akiért úgy kalapált a szíved, aki megvadított az egyediségével és vadságával. Már a piercing sem izgis, amikor a köldökötök összeér, hiszen már alig ér össze. És amikor látja, hogy boldogtalan vagy, pedig már a lelkét kitette, és rákérdez az okára, fanyarul közlöd vele: „Tökre megváltoztál, teljesen más vagy, mint régen!”

A barátodnak itt szakad el a cérna, neked meg csak estére esik le, hogy komoly baj van, amikor már éjfélre jár, és csak nem akar jönni az a bocsánatkérő sms. Talán leesik majd, hogy az a megváltozott fiú, aki neked már nem volt a régi, és aki tegnap óta nem veszi fel a telefont, egy erőszakosan betört bábu volt, akit te faragtál abból az őrült, vad és egyedi fiúból, aki elállította a lélegzetedet pár hónapja a suli folyosóján. Azzal, amilyen volt, úgy, ahogy volt. Idővel megérted majd, hogy nincs az a meglepi, az a szép szó és mézédes vers, ami többet adna egy emberből, mint egy őszinte csók, mint egy ölelés, vagy egy értelmetlen szövegű dal, amit napokon át neked írt a gitárján. Legkésőbb akkor megérted majd, amikor a barátnőd sír a válladon, mert a csöpögős „Gyúró Rudija” miszlikbe csalta.

Akinek volt közületek már barátja, mindannyian megpróbáltuk megtörni valamennyire. Emberi tulajdonság, leginkább női. Amíg mi a kacér csábító vadcicából, amivel elcsavartuk a fiúnk fejét, idővel automatikusan hiperérzékeny mártírrá válunk, addig a srácok szeretik megőrizni egyéniségüket, és igaziból minden vágyuk, hogy te is ezt tedd.

Tanuljunk meg valakit úgy elfogadni és imádni hosszú idő után is, csajok, ahogyan és amiért azt az első nap tettük, hisz ugyanaz az elképesztő fiú áll előttünk ma is. Néha a legnehezebb dolog valakit úgy szeretni, amilyen, minden női agy irányította átformálási húzások nélkül. Mégis ez az egyetlen útja annak, hogy a legigazabb és a legcsodálatosabb érzésekben részesülhessünk, amit valaki irántunk táplálhat. Tanuljuk meg ezt értékelni. Értékelni, és vágyódni azután, ami a miénk.”

(írta: Varga Szilvia)

8 megjegyzés:

  1. Gyakorta élek és éltem ezzel a hibával, hiába, én sem vagyok tökéletes! :)
    Na igen, a hölgy aki írta, tud valamit, de vajon be is tartja?
    Soha nem tudjuk meg :)

    VálaszTörlés
  2. Hát én valahogy nem tudom elképzelni magamról, hogy sírjak a barátomnak, hogy adjon virágot. Ha magától nem jut eszébe, akkor minek cseszegessem? XD Másrészt meg gyakran ilyenek vagyunk tényleg, és nem is csak a szerelmünkkel, akár egy jóbaráttal, vagy egy családtaggal is. És észre sem vesszük, ami elég gáz. Aztán meg csodálkozunk, ha az illető kiakad. XD Hát tény, a nők se teljesen normálisak, de azért a pasikat sem kell félteni... XD

    VálaszTörlés
  3. Hát ez rohadt jó. Teljes mértékben igaza van az írónőnek. Velem is hasonló történt, még kis pisis 13 éves koromban. Egy "menő" bmx-es pasi tette a szépet, előadta a tökéletes pasit, végül 2 hét járás lett a dologból. Persze a "kapcsolat" ideje alatt valahogy nem az a srác volt akit megismertem. Na persze, hiszen nem is ismertem az igazi énjét, mivel nem azt mutatta nekem. EZ is egy példa arra, amiről Szilvia beszél. De hát mindenki tanul a hibáiból, nem? Igyekszem legközelebb nem elkövetni azt, amit akkor azzal a sráccal =) Csak így tovább, Ivett, imádom a blogod ^^ =) <3

    VálaszTörlés
  4. Köszi. :$ Mondjuk ez akkor lenne jó, ha én is tudnék így írni. De hát nem megy sajnos, ez van. XD

    VálaszTörlés
  5. Ne hülyéskedj már, szerintem nagyon jól írsz :P És az a nő biztos jóval idősebb nálad, szóval ráérsz még fejlődni :D

    VálaszTörlés
  6. Asszem belőlem nem a tehetség hiányzik, inkább a türelem, kitartás, elegendő lelki erő okozza a gondot. XDD Na meg a lustaság. XD

    VálaszTörlés
  7. Én nem feltétlen arra gondoltam, hogy virágot akarnék, inkább talán a kellő átalakításra ami aztán túl jól sikerült és már nem is tetszett a végén. Nem hiszem, hogy a nők ezt azért teszik, hogy fájdalmat okozzanak, azt gondolom egyformák vagyunk mi nők és férfiak, az csak a különbség, hogy a nők a teljes átalakítás után megijednek hová lett a pasi akit megismertek, ezzel szemben a férfiak többnyire élvezik munkájuk "pattogó" gyümölcsét!

    Ja és tényleg jókat írsz, ne szerénykedj, hiába a "genetika" :)

    VálaszTörlés
  8. Hát lehet, hogy azért mondom ezt, mert még nem voltam ilyen helyzetben, de én sosem akarnám megváltoztatni azt, akit szeretek. Ha egyszer megszerettem valamiért (akár mint a cikkben, mert egy vad, egyedi srác), akkor nem fogom pont azt kiölni belőle. Ez annyira logikátlan hülyeség. Én tuti nem tennék ilyet... Aztán ki tudja, lehet pont én leszek a legnagyobb hárpia. XDDDDDDDDDD

    VálaszTörlés