Break up?

Hogy  a fenében lehet normálisan szakítani? Van erre valami tradíció, valami bevált módszer? Hogy lehet úgy intézni a dolgot, hogy ne érezd magad se totál idiótának, se egy szemét ribancnak, se lelkileg teljesen nyomorultnak? 

Én nem tudom, sosem szakítottam még senkivel. 

Eddig. 

Igazából már hónapok óta azon törtem a fejem, hogy véget kell vetni a kapcsolatunknak, mert ez így egyikünknek sem jó. Hiába a sok közhely, hogy a távolság nem számít, csak a szerelem. Baromság, a távolság a legjobb kapcsolatot is megöli. 

A mi kapcsolatunk, amikor együtt voltunk, egy dolgot leszámítva szinte tökéletes volt. Egyszer sem veszekedtünk, még vitára is csak ritkán került sor, és ami a legfontosabb, hogy mindig jól éreztük magunkat, ha együtt voltunk. Megértettük egymást, minden jó volt. 

Aztán jött a cirka 200 km-es távolság, és minden szar lett. Én be vagyok zárva a lakásba, nem tudok kimozdulni, nincs semmi programom, teljesen hatalmába kerít a depresszió. Sokszor csak ülök és bámulok magam elé hosszú-hosszú ideig. Csak skype-on tudtunk beszélni. A barátom lelkesen mesélte, mik történtek vele nap mint nap, tőlem meg csak fásult "ahá"-kat kapott válaszul. 

És elkezdett gondolkodni, mi lehet a baj? Mit csinált, hogy hirtelen ennyire nem érdekel? És én hiába magyaráztam, hogy nem vele van a baj, hanem velem, a kétely akkor is belefészkelte magát. 

Én meg egyre inkább megkattanok, ezzel párhuzamosan egyre jobban idegesített ő maga is. Azoktól a dolgaitól, amik régen egyáltalán nem zavartak, most egyből a plafonon voltam. 

És éreztem, hogy ez nem jó. Ő szenved a bizonytalanságtól, én meg az idegbajomtól. És a magánytól. 

Aztán  elkezdett a szüleivel együtt, ugyan nem szándékosan, de egyre nagyobb nyomást helyezni rám. Mikor lesz már munkád, így sose fogunk tudni találkozni. Nekem bulizni kéne, nem állandóan rád várni, satöbbi. 

És akkor kezdett formálódni a döntés, hogy ennek bizony vége. 

De hogyan csináljam? Facebookon, skype-on, telefonon? A világ leggyávább dolga, ha már dobsz valakit, legalább legyen annyi gerinced, hogy odaállsz elé, és a szemébe mondod.

Szóval személyesen. Na de hogy? Utazzak el hozzájuk hétvégére, majd a szíves vendéglátás és a kedvességük után, dobjam ki? Vagy ha ő utazik ide, csakis miattam, a végén közöljem vele, hogy bocsi, le vagy ejtve? 

Egyik szörnyűbb, mint a másik. 

Látszott, hogy mindenképpen én leszek a szívtelen ribanc a végén. 

Aztán most hétvégén lejött Pécsre, és találkoztunk. 

A péntek csodás volt, pont olyan, mint régen, mikor még szinte minden tökéletes volt. Vasárnap kellett haza mennie, és hívott, menjek vele pár napra. És este már elkezdtem hezitálni, hogy talán mégsem kéne szakítani...

Másnap viszont ő maga hozta fel a témát. Hogy úgy érzi, valami bajom van vele, vagy a kapcsolatunkkal, valamivel, szóval érzi, hogy gáz van. És nyugodtan mondjam meg, ne féljek tőle, hogy megbántom. 

Beszélgettünk sokat, és láttam rajta, hogy szakítani is akar, meg nem is. És hogy ő sose fogja kimondani, hogy vége, nekem kell megtennem. 

A legfőbb - és szerintem legjogosabb - érvem az volt, hogy nekem 22 éves fejjel lassan már a családalapításon kéne gondolkodnom. És mire ő eljut odáig, hogy ilyesmi egyáltalán eszébe jusson, addigra én már túl leszek a harmincon. Egyszerűen más életszakaszban vagyunk, és bár a korkülönbség önmagában nem számít, mert annak ellenére, hogy ő még 18 sincs, ebből soha semmi problémánk nem volt, mégsem megy ez. Mert ha én 30 lennék, ő meg 26, akkor talán működhetne. De így nem. Akárhogy nézzük, ő még gyerek, én meg már régen nem vagyok az. Sajnos ez van. 

De ennek ellenére ő ezt nem tartotta elég indoknak ahhoz, hogy szakítsunk. És egy idő után elkezdte más, hétköznapi dolgok felé terelni a beszélgetést. Éreztem, hogy elúszik a lehetőség, hogy pontot tegyünk az ügy végére, és kezdtem bepánikolni. Mert tudtam, hogy ha most hazamegy, kezdődik minden elölről, és én nem bírok ki még így hónapokat. 

Éppen az Árkádban voltunk. Bemenekültem a női mosdóba, és felhívtam a legjobb barátnőmet, hogy mit tegyek? Azt tanácsolta, mindenképpen tisztázzuk a dolgot egyszer és mindenkorra. Tudtam, hogy igaza van, úgyhogy nagy levegőt vettem, kimentem, és megmondtam neki, hogy ezt így szerintem nem érdemes folytatni. 

Sokkal jobban fogadta, mint vártam, valószínűleg egy ideje már ő is készült rá lelkileg. Próbáltam vigasztalni, hogy ettől még ugyanúgy nagyon fontos lesz nekem - és ez igaz is. Hogy ugyanúgy minden nap fogunk beszélni, és találkozni is fogunk, ha akar. Ettől azért kicsit jobb kedve lett.

Persze nyilván a mostani látogatás kilőve, mondtam én. Ő meg nagy szemekkel elkezdett könyörögni, hogy de menjek, de menjek. Kicsit elhűlve néztem rá, mert nem tudtam felfogni, hogy hogy nem érzi, mennyire kínos, sőt paradox lenne, ha egy nappal azután, hogy gyakorlatilag kidobtam, megjelenek náluk egy hétvégére? De ő makacsul állította, hogy ebben nincs semmi gáz, a szüleit nem érdekli, ettől még szeretnek, és különben is, így legalább haza hozhatom a maradék cuccomat, ami még Veszprémben van. 

Végül nagy nehezen meggyőzött, de akkora stressz volt bennem végig, amíg utaztunk, és az előtte levő napon, hogy nem is tudom szavakba önteni. 

Szerencsére kiderült, hogy alaptalanul paráztam, a szülei kedvesek voltak velem, nagyjából úgy, mint eddig. 

Viszont volt egy kis probléma: hogy a barátom - vagyis most már ex-barátom - teljesen úgy viselkedett, mintha nem történt volna semmi. Ölelések, puszik, kézen fogva megyünk, százszor elmondta, hogy szeret - igazából csak szex nem volt, azt már egyszerűen soknak éreztem. A többi is nagyon kínos volt nekem, de egyszerűen nem volt szívem leállítani. Mert iszonyatosan féltem, hogy megbántom. 

Az egészben ez a legrosszabb, hogy félek, hogy megbántom, hogy mégis összetöröm lelkileg. És ezt nem bírnám elviselni. Úgyhogy hagytam, hogy ölelgessen, puszilgasson, összebújva alvás, satöbbi. Tudom, hogy hiba volt, de nem volt erőm elutasítani. 

Most, hogy itthon vagyok, sem változott semmi. Ugyanúgy hajnalban, mikor felkel, az első dolga, hogy írjon nekem Face-en, aztán egész nap ír, majd este skype-on, folyton mondja, hogy szeret, meg becézgetés, szívecskék... És nem tudom, mit tegyek, olyan természetellenes így ez az egész. 

Nem merem leállítani, mert nem akarom megbántani. 

De valahogy jól is esik az egész, és nem bírok lemondani róla. 

Face-en még mindig ki van írva, hogy kapcsolatban vagyunk. Tudom, hülyeség, de nem merem kiírni, hogy egyedülálló vagyok. Mert attól valahogy olyan végleges lenne a dolog. 

Szóval szakítottunk, szinglik vagyunk, szabadok - elvben. De gyakorlatban mintha mi sem történt volna. 

Valószínűleg ez csak akkor fog megváltozni, ha ő becsajozik, vagy én találok egy pasit. De ő még mindig szeret, és eszében sincs mással kezdeni. Én meg komplett lelki roncsként egyáltalán nem érzek magamban vágyat egy új kapcsolat iránt.

Legszívesebben lefeküdnék, és aludnék legalább egy évig. Hogy aztán ha felkelek, legyen minden rendben. 

Persze álmodik a nyomor...