Amíg gyerek vagy, és iskolába jársz, folyton azon jár az eszed, milyen jó lesz majd, amikor már nem kell. Nem kell reggel korán kelned, időben beérni a suliba, aztán szépen végigülni a tanórákat, majd hazajönni és tanulni, hogy aztán másnap kezdhesd az egészet elölről. Azt várod, hogy vége legyen, hogy végre felnőj, és azt csinálhasd, amit akarsz.
De aztán ahogy közeledik a végső pillanat, megrémülsz. Mi lesz most? Mi lesz velem, ha az iskola, a tanárok, az osztályközösség már nem áll mögöttem? Amikor már teljesen magamra leszek utalva?
Ha bekerülsz az egyetemre, megnyugszol. Nem is olyan rossz. Sőt! Az órarended nagy részét te állítod össze, itt már (elvileg...) csak azt tanulod, ami érdekel. Még bejárni sem kötelező (csak a szemináriumokra), azt is megteheted, hogy csak vizsgázni, ill. zh-t írni mész be. És ott van a rengeteg buli is! Úgy érzed, végre szabad vagy, csak erre vártál!
Aztán kezdenek jönni a problémák. Mondjuk az egyik tantárgyhoz csak angol nyelvű jegyzetek vannak. De te nem tudsz angolul, hiszen világ életedben németet tanultál. Most mi legyen? A tanárt rohadtul nem érdekli, ő leadta az anyagot, innentől kezdve a te dolgod, hogy megtanulod-e, és ha igen, hogyan. A csoporttársaidtól kérhetsz segítséget, persze, de nyilván senki nem fog neked száz meg száz oldalakat lefordítani... A végén pedig bemész zh-t írni, anélkül, hogy akár egy szót is tanultál volna. Természetesen nem a te hibád. De ezt a tárgyat akkor is buktad, és nem érdekel senkit. Tényleg nem.
Lassan kezded észrevenni a dolgok rossz oldalát is. Azzal, hogy alig vannak óráid, és általában azok sem egymás után, a rendszer teljesen eltűnt az életedből. Hétfőn fél háromkor van órám, oké, akkor alszom délig. Kedden nyolcra megyek, hatkor kelek. Hoppá, elaludtam, á, semmi probléma, úgysem hiányol senki. Majd letöltöm az anyagot a netről, vagy majd valaki átküldi.
A szüleid teljesen döbbenten néznek. Hát itt nem kell tanulni semmit? A gyerek egész nap itthon van, sose látok könyvet a kezében. Persze. Mert nem követelik meg. Minek tanuljak hosszú órákon keresztül olyan tárgyat, ami esetleg nem érdekel? Ha sikerül kiizzadnom egy kettest, az már tök jó. Sőt, ha tippelgetős (ikszelős, karikázgatós) zh lesz, még jobban is sikerülhet.
Szóval csak lógatod a lábadat. Telnek a hetek, a hónapok. Kezdesz rájönni, hogy hülyeséget csináltál. Nem akarsz itt lenni, nem akarod ezt tanulni. Úgy érzed, csak a drága idődet vesztegeted. Kétségbeesel, ha arra gondolsz, hány évet kéne még itt lenned - feleslegesen, mert úgysem fogsz ezzel foglalkozni. Elhatározod, hogy abbahagyod. És meg is teszed. Leadod a szakodat, visszakapod a tandíj egy részét, és nagyon elégedett vagy.
Egy ideig. Mert pár nap után rájössz, hogy nem változott semmi. Továbbra sincs értelme az életednek. Ülsz a szobádban, nézed a tévét, vagy a neten keresgélsz valamit, esetleg elmész a barátnőiddel. De mégsem történik semmi, mégsem teszel semmit, csak nézed, ahogy megtörténik és elmúlik körülötted minden. Feleslegesnek érzed magad, bezárva a négy fal közé, szinte fuldokolsz.
És nem ért meg senki. Az apád mérges rád. Nem akarsz tanulni, nem akarsz dolgozni, otthon döglesz egész nap, és nem csinálsz semmit. Ő azt hiszi, neked ez jó. De te tudod, érzed, hogy nem. Próbálod visszacsinálni, próbálsz magadnak elfoglaltságot keresni, valami jó munkát, egy nyelvtanfolyamot, szeptembertől valami jó sulit, akármit. Hogy legyen értelme. Hogy ne érezd magad feleslegesnek. Hogy végre csinálhass valamit, ami hasznos - vagy legalább te annak érzed.
Ezt sem érti meg senki. Eldobtál egy menő szakot, egy főiskolát(!!!) magadtól, egy nyelvtanfolyamért meg egy szakmáért, amivel valószínűleg nem fogsz elérni semmit.
Nem tudod megértetni velük, hogy amíg az egyetemre jártál, csak csapongtál, nem találtad a helyed. Nem érezted, hogy hasznos vagy, hogy jó, amit csinálsz, hogy kellesz valakinek. Hogy ha majd elvégezted a szakot, minden jó lesz. Csak a kétségbeesés volt. És meg is maradt.
De reménykedsz, hogy talán jobb lesz. Hogy most találtál valami olyat, ami tényleg érdekel. Arra gondolsz, talán nem vagy még elég érett az egyetemhez. De nem adod fel. Elhatározod, hogy vissza fogsz még menni. Majd két év múlva meglátjuk...
De aztán ahogy közeledik a végső pillanat, megrémülsz. Mi lesz most? Mi lesz velem, ha az iskola, a tanárok, az osztályközösség már nem áll mögöttem? Amikor már teljesen magamra leszek utalva?
Ha bekerülsz az egyetemre, megnyugszol. Nem is olyan rossz. Sőt! Az órarended nagy részét te állítod össze, itt már (elvileg...) csak azt tanulod, ami érdekel. Még bejárni sem kötelező (csak a szemináriumokra), azt is megteheted, hogy csak vizsgázni, ill. zh-t írni mész be. És ott van a rengeteg buli is! Úgy érzed, végre szabad vagy, csak erre vártál!
Aztán kezdenek jönni a problémák. Mondjuk az egyik tantárgyhoz csak angol nyelvű jegyzetek vannak. De te nem tudsz angolul, hiszen világ életedben németet tanultál. Most mi legyen? A tanárt rohadtul nem érdekli, ő leadta az anyagot, innentől kezdve a te dolgod, hogy megtanulod-e, és ha igen, hogyan. A csoporttársaidtól kérhetsz segítséget, persze, de nyilván senki nem fog neked száz meg száz oldalakat lefordítani... A végén pedig bemész zh-t írni, anélkül, hogy akár egy szót is tanultál volna. Természetesen nem a te hibád. De ezt a tárgyat akkor is buktad, és nem érdekel senkit. Tényleg nem.
Lassan kezded észrevenni a dolgok rossz oldalát is. Azzal, hogy alig vannak óráid, és általában azok sem egymás után, a rendszer teljesen eltűnt az életedből. Hétfőn fél háromkor van órám, oké, akkor alszom délig. Kedden nyolcra megyek, hatkor kelek. Hoppá, elaludtam, á, semmi probléma, úgysem hiányol senki. Majd letöltöm az anyagot a netről, vagy majd valaki átküldi.
A szüleid teljesen döbbenten néznek. Hát itt nem kell tanulni semmit? A gyerek egész nap itthon van, sose látok könyvet a kezében. Persze. Mert nem követelik meg. Minek tanuljak hosszú órákon keresztül olyan tárgyat, ami esetleg nem érdekel? Ha sikerül kiizzadnom egy kettest, az már tök jó. Sőt, ha tippelgetős (ikszelős, karikázgatós) zh lesz, még jobban is sikerülhet.
Szóval csak lógatod a lábadat. Telnek a hetek, a hónapok. Kezdesz rájönni, hogy hülyeséget csináltál. Nem akarsz itt lenni, nem akarod ezt tanulni. Úgy érzed, csak a drága idődet vesztegeted. Kétségbeesel, ha arra gondolsz, hány évet kéne még itt lenned - feleslegesen, mert úgysem fogsz ezzel foglalkozni. Elhatározod, hogy abbahagyod. És meg is teszed. Leadod a szakodat, visszakapod a tandíj egy részét, és nagyon elégedett vagy.
Egy ideig. Mert pár nap után rájössz, hogy nem változott semmi. Továbbra sincs értelme az életednek. Ülsz a szobádban, nézed a tévét, vagy a neten keresgélsz valamit, esetleg elmész a barátnőiddel. De mégsem történik semmi, mégsem teszel semmit, csak nézed, ahogy megtörténik és elmúlik körülötted minden. Feleslegesnek érzed magad, bezárva a négy fal közé, szinte fuldokolsz.
És nem ért meg senki. Az apád mérges rád. Nem akarsz tanulni, nem akarsz dolgozni, otthon döglesz egész nap, és nem csinálsz semmit. Ő azt hiszi, neked ez jó. De te tudod, érzed, hogy nem. Próbálod visszacsinálni, próbálsz magadnak elfoglaltságot keresni, valami jó munkát, egy nyelvtanfolyamot, szeptembertől valami jó sulit, akármit. Hogy legyen értelme. Hogy ne érezd magad feleslegesnek. Hogy végre csinálhass valamit, ami hasznos - vagy legalább te annak érzed.
Ezt sem érti meg senki. Eldobtál egy menő szakot, egy főiskolát(!!!) magadtól, egy nyelvtanfolyamért meg egy szakmáért, amivel valószínűleg nem fogsz elérni semmit.
Nem tudod megértetni velük, hogy amíg az egyetemre jártál, csak csapongtál, nem találtad a helyed. Nem érezted, hogy hasznos vagy, hogy jó, amit csinálsz, hogy kellesz valakinek. Hogy ha majd elvégezted a szakot, minden jó lesz. Csak a kétségbeesés volt. És meg is maradt.
De reménykedsz, hogy talán jobb lesz. Hogy most találtál valami olyat, ami tényleg érdekel. Arra gondolsz, talán nem vagy még elég érett az egyetemhez. De nem adod fel. Elhatározod, hogy vissza fogsz még menni. Majd két év múlva meglátjuk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése