Shakespeare

XV

Ha meggondolom, hogy csak egy rövid
Percig teljes mind, ami nő s virágzik,
S e roppant színpad csak olyat mutat,
Amit titkos csillag-parancs irányít;
Ha látom, egy az ember s a növény,
Egyazon ég húzza föl s rontja le:
Friss nedvben ragyog, lankad, túl delén,
S kopik daliás emlékezete, -
A múlás eszméje mindig elő-
Ragyogtatja legdúsabb tavaszod,
Melyben küzd már a romlás s az idő,
Hogy mocskos éjbe fojtsa szép napod;
S küzdve az idővel, mely elragad,
Mert szeretlek, én feltámasztalak.



LXI

Te akarod, hogy képed nyitva tartsa
A fáradt éjszakán nehéz szemem?
Te kívánod, hogy szenderem rabolva,
Gúnyos árnyaid játszanak velem?
Szellemed küldöd messziről utánam,
Hogy tetteimet fürkészd és elég
Züllést és szégyent találj a barátban,
Féltékenységed célját s jogcímét?
Ó, nem; szeretsz, de annyira nem; álom
Csak a saját szívem miatt kerül;
Saját hű szívem zaklat: érte játszom
Virrasztót, őt téve meg őrödül.
Álmom én itt, te máshol veszted el,
Tőlem messze, másokhoz túl közel.



LXII

Az önzés bűne szállta meg szemem,
testem-lelkem az járja át meg át,
s erre a bűnre gyógyszer nem terem,
úgy a szívembe vette már magát.
Nincs termet és arc ily szép, így beszélek,
és nincs hűség igazabb és nagyobb,
saját bírám, én döntöm el, mit érek:
mindenkinél mindenben több vagyok.
De ha tükröm mutatja, hogy kiszáradt
arcomba ráncot vénség sava rág,
egész másra tanít az önimádat,
de így csak bűn volna s butaság.
Te vagy az énem, téged magasztallak,
a te tavaszod fest csak fiatalnak.



LXXV

Az vagy nekem, mint testnek a kenyér
S tavaszi zápor fűszere a földnek;
Lelkem miattad örök harcban él,
Mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd, hogy a világ lássa kincsemet;
Arcod varázsa csordultig betölt
S egy pillantásodért is sorvadok;
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,
Részeg vagyok és mindig szomjazom.



XCIV

Ki nem árt, bár van benne rá erő,
Ki nem teszi, mit legjobban mutat,
Ki mást megindít, s maga, mint a kő,
Kísérthetetlen és lassú marad,
Méltán örökli az az Ég kegyét
S a föld kincseit joggal rendezi,
Arcán hordja a gazda s úr jegyét,
S a többi mind csak kasznára neki.
A nyár virágát szereti a nyár,
Bár csak magáért van, ha él, ha hal,
De érje csak fertőzés és ragály,
Szebb lesz nála a legrosszabb paraj:
Édes mézet ecetté ront a kontár;
Rothadt liliom büdösebb a gyomnál.



CXII

Szerelmed és szánalmad leveszi
homlokomról a botrány bélyegét:
mit nekem mások ítéletei?
csak född te hibám, lásd te, ami szép!
Te vagy mindenkim, s küzdök: te ítélj,
dicséretet és kifogást te ossz:
nem élek másnak, más nekem nem él
érc-lelkemre hatni, hajó, ha rossz.
Idegen szavak gondját én olyan
örvénybe dobtam, hogy kígyó-fülem
hízelgésre és gáncsra csukva van.
Nézd, közönyöm hogy terjed, végtelen:
lelkem úgy fog, úgy őriz odabenn,
hogy mindenki holtnak hisz kívülem.



CXXVII

Valaha nem tetszett a fekete,
s ha tetszett, sem hordta a Szép nevét:
most meg a Szépség örököse
s gúnyolt korcsként pirul a szőke Szép.
A természetet minden lopja ma
s rútat kendőzés kölcsön-máza föd:
nincs a szépnek szent neve, otthona:
pogányként él vagy éppen száműzött.
Ezért hollófekete a szemed
és szemöldököd, Úrnőm: amiatt
hord gyászt, aki nem-szépnek született,
s mint a szép, most a teremtés gúnyja csak:
de úgy gyászol, bánata olyan ék,
hogy minden nyelv így kiált: Ez a Szép!



CXXIX

A szellemet mocsokban tékozolni
Kéj, amíg tesszük; s már előtte kéj,
Becstelen, gyilkos, véres, szörnyű, talmi,
Vad, állati és hazug szenvedély;
Mihelyt élvezted, már csömöre éget;
Észbontó inger, s mihelyt megkapod,
Észbontó undor, mint lenyelt csalétek,
Mely őrjíti, akit csábított;
Őrjít, ha elérted, s ha csak kívánod;
Vágyd, élvezd, ott hagyd: érzed viharát;
Próbálva áldás, kipróbáltan átok;
Előbb ígért üdv, aztán délibáb.
Mindezt tudjuk; de kerülni ki tudja
A mennyországot, mely e pokol útja?



CXXX

Úrnőm szeme nem nap, sehogyse; rőt
Ajkánál a rőt koráll ragyogóbb.
Fehér a hó? Az ő keble sötét.
Drót a haj? A haja fekete drót.
Láttam rózsát, fehéret s pirosat,
De az ő arcán bizony sohase;
S némely párfőm gyönyöre csábosabb,
Mint amilyen úrnőm lehelete.
Szívesen hallgatom - de tudom, a
Muzsikaszó sokkal zengzetesebb;
Istennőt járni nem láttam soha -
Az én úrnőm a földön jár, ha megy;
Mégis ér annyit nekem, mint akit
Hazug hasonlat mennyekbe röpít.