2009. november 6., péntek

The boy in the striped pyjamas

Másnap, pénteken megint esett. Bruno a fölébredése után kinézett az ablakon, és csalódottan állapította meg, hogy zuhog az eső. Ha nem ez lett volna az utolsó lehetősége arra, hogy együtt legyen Smuellel - nem szólva arról, hogy roppant izgalmas kaland vár rá, különös tekintettel az átöltözésre -, biztosan elhalasztja a következő hét valamelyik délutánjára.
Teltek az órák, s ez ellen nem tehetett semmit. De végtére még csak reggel volt, és délutánig, amikor találkozni szoktak, sok minden történhet. Addigra talán eláll az eső is.
Újra meg újra kinézett az ablakon Liszt úr órái alatt, de semmi jelét nem látta annak, hogy javulna az idő, sőt egyre hangosabban koppantak az esőcseppek az üvegen. Ebéd közben is kinézett a konyhaablakon, amikor egy kicsit elcsendesedett az eső, és még mintha a nap is fölsejlett volna egy sötét felhő mögött. Az eget figyelte a délutáni történelem- és földrajzóra alatt is, amikor viszont minden addiginál jobban ömlött, s már-már attól kellett félni, hogy az eső benyomja az ablakot.
Szerencsére épp akkor állt el, amikor Liszt úr távozott. Bruno bakancsot és esőkabátot vett föl, megvárta, amíg tiszta lett a helyzet, és kiosont a házból.
Bakancsos lába meg-megcsúszott a sárban, ennek ellenére jobban élvezte a gyaloglást, mint bármikor. Minden lépés azzal fenyegette, hogy hasra esik, de valahogy mindig sikerült megőriznie az egyensúlyát. Még akkor is, amikor a talpa beleragadt a sárba, és amikor megpróbálta kirántani, kilépett a cipőjéből.
Fölnézett az égre, amely még mindig elég sötét volt, de azt gondolta, mára már eleget esett, nem kell attól félnie, hogy elázik. Persze nehéz lesz megmagyarázni, miért olyan sárosan jön meg, de remélhetőleg megúszhatja annyival, hogy "tipikus fiú", és nem lesz baj a dologból. (A mama különben igencsak jókedvű volt az elmúlt napokban, amikor fölpakolták a holmijukat egy teherautóra, és elindították Berlinbe.)
Smuel már várta, és most először nem törökülésben ült a földön maga elé meredve, hanem állt és a kerítésnek támaszkodott.
- Szerbuc, Bruno. - köszöntötte, amikor meglátta.
- Szerbuc, Smuel.
- Nem voltam biztos benne, hogy újra látlak. Az eső miatt. Azt hittem, inkább otthon maradsz.
- Először én se voltam biztos benne, hogy el tudok jönni.
Smuel a barátja felé nyújtotta a kezét, s Bruno szája tátva maradt az örömtől. Egy csíkos pizsamanadrág, ugyanolyan pizsamakabát és vászonsapka volt nála. Pontosan olyan, amilyet ő viselt. Nem látszott valami tisztának, de hát álruha, s Bruno szerint az igazi felfedezők mindig tudták, mikor mit kell viselni.
- Még mindig segíteni akarsz megkeresni az apámat? - kérdezte Smuel. Bruno bólintott, noha barátja apjának megkeresését nem tartotta olyan fontosnak, mint azt, hogy felfedezheti a kerítésen belüli világot.
- Nem hagylak cserben.
Smuel megemelte a kerítés alját, és átdugta alatta a ruhát; nagyon vigyázott közben, hogy ne érjen le a sárba.
- Köszönöm - mondta Bruno, és megvakarta borostás fejebúbját; az miért nem jutott eszébe, hogy hozzon egy zacskót a saját holmijának? Akkora a sár, hogy csupa piszok lesz, ha lerakja a földre. De nem volt más választása: vagy itthagyja és beletörődik, hogy mire visszaér, csupa sár lesz, vagy lefújja az egészet, ami ki van zárva; egy igazi felfedező sosem visszakozik. - Fordulj el - szólt rá a barátjára, aki zavartan állt egyik lábáról a másikra. - Nem szeretem, ha néznek.
Smuel elfordult, s Bruno levette az esőkabátját, és óvatosan leterítette a földre. Aztán az ingét is levette, és megborzongott a hideg szélben. Amikor áthúzta a fején a pizsama felső részét, elkövette azt a hibát, hogy az orrán át vett lélegzetet - nem volt valami jó szaga.
- Mikor mosták ezt ki utoljára?
Smuel hátrafordult:
- Gőzöm sincs. Lehet, hogy sosem volt kimosva.
- Fordulj el! - förmedt rá Bruno. Balra, majd jobbra lesett, de még mindig nem látott senkit, úgyhogy féllábra állva nekilátott lecibálni magáról a bakancsát és a nadrágját. Furcsa volt szabad ég alatt vetkőzni; el nem tudta képzelni, mit gondolna az, aki meglátná. Végre, ha nehezen is, de megbirkózott a feladattal. - Kész vagyok. Visszafordulhatsz.
Smuel épp akkor fordult meg, amikor föltette a fejére a csíkos sapkát. Pislogva csóválta a fejét a szokatlan látvány láttán. Nem az volt a furcsa, hogy Bruno messze nem volt se olyan sovány, se olyan színtelen, mint a kerítés innenső oldalán lévő fiúk, hanem az, hogy ezt leszámítva semmiben sem különbözött tőlük.
- Tudod, mire emlékeztet ez az egész? - kérdezte ő.
- Mire?
- A nagymamámra. Meséltem neked róla, emlékszel? Arról, aki meghalt.
Smuel bólintott: emlékezett rá, mert Bruno sokszor mesélt a nagyanyjáról ez alatt az egy év alatt, elmondta, mennyire szerette őt, és bárcsak több levelet írt volna neki a halála előtt.
- Azokat a színdarabokat juttatja eszembe, amelyeket hármasban adtunk elő. - Azok közé a berlini emlékek közé tartoztak ezek, amelyeket nem halványított el sem a távollét, sem az idő. - Mindig olyan szép jelmezeket varrt nekem. "A jó jelmezben annak érzed magad, akit el kell játszanod", mondogatta. Most is ezt teszem, nem? Annak kell éreznem magam, aki a kerítésen belül él.
- Úgy érted, hogy zsidónak?
- Aha - bólintott Bruno. De egy kicsit kínosan érezte magát.
Smuel a lábára bökött s a vastag talpú bakancsra, amelyben eljött otthonról:
- Azt is le kell vetned.
- De a sár... Nem kívánhatod tőlem, hogy mezítláb járjak.
- Muszáj. Különben fölismernek.
Bruno sóhajtott, de tudta, hogy igaza van a barátjának. Levette a bakancsát és a zokniját, és lerakta a földre a ruhái mellé. Először elszörnyedt attól, hogy meztelen lábbal lépjen a mély sárba. Majdnem bokáig merült benne, és minden újabb lépésnél még undorítóbbnak érezte.
Smuel lehajolt, és amennyire tudta, fölemelte a kerítést, de az csak annyira engedett, hogy Brunónak nem volt más választása, mint átcsúszni alatta, amitől merő sár lett a pizsamája. Amikor végignézett magán, nem állta meg nevetés nélkül. Soha életében nem volt még ilyen mocskos!
Smuel is elmosolyodott, s a két fiú feszengve állt egymás mellett - szokatlan volt számukra, hogy a kerítésnek ugyanazon az oldalán vannak. Bruno hirtelen szükségét érezte, hogy megölelje a barátját, csak hogy tudtára adja, mennyire szereti, és mennyire élvezte az egy év alatt folytatott beszélgetéseiket. Smuel is szerette volna megölelni azért, hogy így köszönje meg neki a kedvességét, az élelmiszer-ajándékait és azt, hogy segít neki megkeresni az apját. Mégsem ölelte meg egyikük sem a másikat. Ehelyett elindultak a tábor felé azon az úton, amelyet Smuel egy év óta mindennap megtett, amikor el tudott menekülni a katonák szeme elől és odamehetett a tábornak arra az egyetlen helyére, amelyet nem őriztek állandóan, és ahol együtt lehetett Brunóval.
Nem kellett sokáig menniük. Burno tágra nyílt szemmel nézte azt, amit látott. Azt képzelte, hogy a házak tele vannak boldog családokkal; hogy egyesek esténként hintaszékben ülnek kint, és arról mesélnek, mennyivel jobb volt, amikor még gyerekek voltak és tisztelték az idősebbeket, nem úgy, mint ezek a mai fiatalok. Azt képzelte, hogy az itteni fiúk és lányok különféle csapatokat alkotnak, és teniszeznek vagy fociznak, a kisebbek pedig ugróköteleznek vagy ugróiskolát rajzolnak a földre.
Azt képzelte, hogy középütt van egy bolt, meg talán egy kis kávéház is, mint Berlinben. Talán még egy gyümölcsös bódé is lesz.
És kiderült, hogy egyik sincs.
Nem ültek felnőttek hintaszékekben, és gyerekek se játszottak sehol. És nemhogy gyümölcsös bódé nem volt, de még kávéház sem.
Ehelyett rettenetesen búsnak látszó emberek álldogáltak csoportokba verődve, szemüket a földre szegezve, és csak egy volt közös bennük: mindnyájan rettenetesen soványak és beesett szeműek voltak, és mindnek kopaszra volt borotválva a feje, ami Bruno szerint csak azt jelenthette, hogy itt sem úszta meg senki tetvek nélkül.
Az egyik sarokban három katonát és mintegy húsz férfit látott; az előbbiek hangosan ordítoztak, az utóbbiak némelyike pedig térdre esett és úgy is maradt, fejét a tenyerébe támasztva.
Egy másik sarokban több katona álldogált nagyokat nevetve, s a puskáját különféle irányban lövésre készen tartva. De nem lőttek.
Tulajdonképpen bárhova nézett, kétféle embert látott: vagy boldog, jókedvű, ordítozó, egyenruhás katonákat, vagy szerencsétlen, síró, csíkos pizsamásokat, akiknek legtöbbje úgy meredt a semmibe, mintha nyitott szemmel aludna.
- Nem tetszik nekem itt - jegyezte meg kis idő múlva Bruno.
- Nekem se - monda Smuel.
- Azt hiszem, haza kell mennem.
Smuel megállt és ránézett.
- De azt mondtad, segítesz megkeresni az apámat.
Bruno utánagondolt. Tényleg megígérte, és nem az a fajta, aki megszegi az ígéretét, különösen ha utoljára látják egymást.
- Rendben - bólintott, noha jóval kevésbé bízott a sikerben, mint korábban. - De hol keressük?
- Azt mondtad, valamilyen bizonyítékot kell találnunk - mondta Smuel, aki szemmel láthatóan elszomorodott, mert arra gondolt: ugyan ki más segíthetne neki?
- Igen, bizonyítékot - bólintott Bruno. - Igazad van. Lássunk neki a kutatásnak.
Így hát betartotta a szavát, s a két fiú másfél óráig kutatott valamilyen bizonyíték után a tábor területén. Azt nem tudták, hogy pontosan mit keresnek, de Bruno azt állította, hogy egy igazi felfedező tudni fogja, mihelyt megtalálja. De semmit nem találtak, ami magyarázatot adhatott volna Smuel apjának eltűnésére, s közben sötétedni kezdett.
Bruno fölnézett az égre, s úgy vette észre, hogy megint esni fog.
- Sajnálom, Smuel - mondta végül -, hogy semmilyen bizonyítékot nem találtunk.
Smuel csüggedten bólintott. Nem volt igazán meglepve: nem is nagyon remélte, hogy találnak valamit. De az jó, hogy a barátja idejött és látta, hol lakik.
- Azt hiszem, mennem kell - mondta Bruno. - Visszakísérsz a kerítéshez?
Smuel válaszolni akart, de ebben a pillanatban hangos füttyszó hallatszott, és tíz katona - több, mint amennyit Bruno eddig együtt látott - vette körül azt a helyet, ahol ők is voltak.
- Mi történik? - kérdezte súgva.
- Előfordul néha - súgta vissza Smuel -, hogy masíroztatják az embereket.
- Masíroztatják? - háborodott föl Bruno. - Nekem nincs időm masírozni. Haza kell érnem vacsoráig. Ma este marhasült lesz.
- Pszt! - tette az ujját a szájára Smuel. - Ne beszélj, különben mérgesek lesznek.
Bruno elhallgatott és megkönnyebbülten nyugtázta, hogy a közelükben lévő csíkos pizsamások valamennyien egy csoportba gyűlnek (jobban mondva, legtöbbjüket a katonák lökdösték egy helyre), úgyhogy ők ketten láthatatlanná váltak a csoport közepén. Nem értette, miért néz ki mindenki olyan ijedten, végül is a masírozás nem olyan szörnyű dolog, s oda akarta súgni nekik, hogy semmi baj, az ő papája a parancsnok, és ha ő kívánja ezt tőlük, akkor így van rendjén.
Megint füttyszó harsant, s a csoport, amelynek létszáma talán már a százat is elérte, lassan megindult, közepén a két gyerekkel. Hátul valamilyen zavar támadt, úgy látszik, egyeseknek nem akaródzott masírozni, de Bruno túl kicsi volt ahhoz, hogy lássa, mi történik, csak zajokat hallott, köztük fegyverdördülést.
- Sokáig tart a masíroztatás? - kérdezte súgva, mert kezdett éhes lenni.
- Nem hiszem - rázta a fejét a barátja. - De még nem láttam senkit a masírozásból visszajönni.
Bruno megint fölnézett az égre, s megint zajt hallott - ezúttal mennydörgést. Az ég még sötétebb, majdnem fekete lett, s hirtelen lezúdult az eső, még nagyobb erővel, mint reggel. Egy pillanatra behunyta a szemét, hagyta, hadd mossa le a víz az arcát, s amikor ismét kinyitotta - már nem is ment, inkább a tömeg sodorta magával -, érezte, hogy a pizsamája a hátára tapad, s a lába térdig sáros. Már csak egy vágya volt: hazamenni s a távolból nézni ezt az egészet ahelyett, hogy itt lenne a közepében.
- Még megfázom - mondta Smuelnek. - Muszáj hazamennem. - De alighogy kimondta, a lába lépcsőkön vitte föl, s egyszer csak nem érezte az esőt, mert egy meglepően meleg, hosszú helyiségben találta magát, amelyet alapos biztonsággal építhettek meg, mert egy csepp eső sem hatolt be.
- Ez már valami - állapította meg boldogan, hogy legalább néhány percig nem veri az eső. - Biztos megvárjuk, hogy elálljon, és akkor hazamehetek.
Smuel szorosan mellé állt, a szemében félelem tükröződött.
- Sajnálom, hogy nem találtuk meg a papádat.
- Nem baj.
- Azt is sajnálom, hogy nem játszhattunk. De ha majd Berlinbe jössz, bepótoljuk. Bemutatlak... Jaj, mi is a nevük? - kérdezte magától kétségbeesetten, hiszen a három jó barátjáról van szó, de a nevük valahogy kihullott az emlékezetéből, egyikükére sem emlékezett, és az arcukat se tudta maga elé idézni. - Tulajdonképpen mindegy, mert már nem ők a legjobb barátaim. - És olyasmit tett, ami egyáltalán nem volt jellemző rá: megfogta Smuel kis kezét, és szorosan megszorította. - Már te vagy a legjobb barátom.
Smuel szóra nyitotta a száját, de Bruno nem hallotta, mit mond, mert hirtelen bezárult az ajtó, kintről fémes csattanás hallatszott, s a bent lévők zihálva kapkodtak levegőért.
Bruno fölvonta a szemöldökét - nem értette, mi értelme van az egésznek, hacsak az nem, hogy kirekesszék az esőt, nehogy megfázzanak az emberek.
Aztán elsötétült a helyiség, s a bekövetkező zűrzavarban megnyugodva állapította meg, hogy még mindig fogja Smuel kezét, és a világon semmi sem kényszerítheti arra, hogy elengedje.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése