2009. november 26., csütörtök

Don't fear the reaper

Beteg vagyok. Vagy inkább: beteg vagyok? Fura ez az egész, mert valahogy egyáltalán nem érzem magam betegnek, de egészségesnek sem, valahol a kettő között vagyok, ha létezik ilyen egyáltalán.
Két hete kezdődött az egész. De már az is furcsa volt, ahogyan kezdődött. Este volt, és nagyon jól éreztem magam. Gréta mutatott egy cikket, Márti találta, vagy neki is belinkelték, tökmindegy, milyen a jó szex, vagy valami hasonló című dolog volt, betegre röhögtük magunkat rajta, hihetetlen volt. Vidám voltam, mikor kikapcsoltam a gépet meg a tévét, végre csönd, befeküdtem a jó meleg ágyikóba, hogy akkor most alszom.
Félálomban ide-oda csapongtak a gondolataim. Aznap olvastam csomó cikket meg fórumokon hozzászólást a h1n1-ről, próbáltam informálódni, beoltassam -e magam vagy ne? Szóval ez is eszembe jutott, és mit tesz Isten? Szinte abban a pillanatban, hogy ez megtörtént, belenyilallt a mellkasomba valami furcsa fájdalom. Azaz nem is fájdalom, inkább mintha valaki ráfeküdt volna, egyszóval nyomást éreztem. Baromira megijedtem, pedig amúgy nem vagyok az az ijedős fajta, próbáltam is nyugtatgatni magam, á, csak bebeszéled magadnak, hülye vagy, aludj, kész. Hát nem nagyon segített rajtam, ideges is lettem, görcsölni kezdett a gyomrom. Kiültem a budira Piszkos Fredet olvasni, kicsit nevettem is Gombperecen, a hídlakón, de marhára fáztam kint, meg amúgy is, az ember csak nem ül egész éjjel a klotyón, attól való félelmében, hogy a bebeszélt hipochonder tüneteitől megfullad álmában. Visszafeküdtem, zenét hallgattam a telefonomon, attól majd szépen megnyugszom és elalszom. Nem jött be, még mindig éreztem azt a hülye szorítást, és nagyon féltem, hogy megfulladok álmomban. És tényleg álmos is voltam, inkább felkeltem és kivittem sétálni Alexet (aki marhára örült ennek, mióta elkezdődött a suli, nélkülöznie kell a hajnalig tartó éjszakai sétákat). Azt gondoltam, a friss levegő talán segít, lehet azért van ez a fura érzés, mert jól be van fűtve a szobában, alig van levegő, satöbbi. Ez se nagyon jött be, és nem tettem meg húsz métert sem az ebbel, olyan halálfélelem tört rám, mint még soha. (Ami mondjuk nem meglepő, egy húszévessincs embernek normál esetben nem gyakran van halálfélelme). Pánikszerűen berohantam, szerencsétlen kutyát magam után vonszolva, akinek persze nem akaródzott megszakítani a potyasétát. Bent ledobtam magamról cipőt-kabátot, és a kispárnámmal együtt apám ágyához vonultam, aki totál békésen az igazak álmát horkolta, amíg fel nem piszkáltam, hogy menjen arrébb, hadd feküdjek mellé. Csóri azt se tudta, melyik bolygón van, de azért maga mellé engedett, mikor mondtam, hogy rosszul vagyok. "Hányingered van?", kérdezte, ami igen kézenfekvő, ha rólam van szó, mert én a hányástól, mint a folyamat átélésétől való rettegéstől szoktam ennyire kiborulni. Szóval mellé feküdtem, gondoltam talán felkelt, ha éppen fuldoklom, és sikerült is elszundítanom. Nem sokáig, mert nemsokára szólított a természet, utána meg már lesz ami lesz alapon, meg mert mégiscsak több a hely és kényelmesebb, a saját ágyamba másztam vissza, és el is aludtam.
Másnap mintha mi sem történt volna, ment tovább a maga útján minden. Persze azért bökte a csőrömet a dolog, tényleg ennyire hipochonder vagyok, vagy volt valami? De mivel nem tapasztaltam többször a dolgot, száműztem valahova a tudatom mélyére, és ennyi.
Múlt héten azonban egyik nap Grétával jártam a várost, valami megfelelő szülinapi ajándék után kajtattam Barbinak, és már délelőtt is éreztem megint azt a fura nyomást a mellkasomban, és az órák hosszat tartó gyaloglás, nézelődés, nemvásárlás csak fokozta a dolgot. Elfáradtam, és fáztam is, nem tudtam, hogy attól, mert tényleg hideg van, vagy lázas vagyok. Vettem vagy húsz kiló mentolos cukorkát (nem mintha a tüdőproblémákon az segítene, de hát mégis, valamit cselekedni kellett, na). Hazaértem, de nem voltam jól, átmentem a patikába lázcsillapítóért, de nem is éreztem magam lázasnak, az előző nap zsákmányolt C-vitaminból (meg kell előzni a háegyenegyet!), meg a Septofortból vettem be egyet (nem mintha fájt volna a torkom), meg ittam jó forró igazicitromos teát, és aludtam egy jó nagyot.
A fájdalom vagy nyomás vagy nemtommi nem szűnt a mellkasomban, mivel nem vagyok orvos, arra gondoltam, biztosan a tüdőmmel van valami, talán tüdőgyulladás, vagy hasonló. Pár napos septofort+negro+mentos+tea+c-vitamin kombó hatástalan alkalmazása után, meg mert Gréta győzködött, rászántam magam, elmegyek orvoshoz.
Mivel nem vagyok egy beteges fajta, kb három éve voltam utoljára orvosnál, ebből következően nem volt felnőtt házi orvosom. Én úgy tudtam, ez úgy működik, hogy választok egyet, bemegyek hozzá, és némi adminisztráció után már meg is van az orvosom. Felhívtam Lillát, aki még régebben ajánlott egy orvost, csak persze rég elfelejtettem a nevét.
Pénteken elmentem az SZTK-ba. Végigjártam az összes emeletet, de az istennek se találtam meg a rendelőjét. Végső kétségbeesésemben a recepción érdeklődtem, ahol megtudtam, hogy az illető orvos már nem rendel, de van helyette másik, azt is megmondták, hol. Odaslattyogtam, leültem, és türelmesen vártam vagy másfél-két órát, amikor is kijött az asszisztens, és mikor mondtam, mi a szitu, közölte velem, hogy nem hozzájuk tartozom, keressem meg az én orvosomat, de mivel beteg vagyok, ha esetleg nem rendelne éppen, menjek vissza, és majd megnézik, tudnak -e fogadni. Kösz bazmeg, gondoltam, és visszamentem a recepcióra, ahol negyed órás keresgélés után megtudtam, ki az orvosom. A rendelője ajtaján csinos kis cetlit találtam, rajta az üzenettel, nem vagyok, helyettesítés a Lánc utcában. Kicsit káromkodtam magamban, és visszamentem az orvoshoz, akihez nem tartozom. Ott szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy azóta vagy százan érkeztek, és úgy döntöttem, nem fogok x óráig várni, hogy aztán kiderüljön, nem tud fogadni. Így hazamentem, persze mondanom sem kell, hogy magamban elküldtem az egész rohadt egészségügyet melegebb égtájakra.
Hétvégén a helyzet mit sem változott. Hétfőn felhívtam az ÉN orvosomat időpontért, de közölték velem, hogy nincs időpont. Marhára kiakadtam, nem igaz, hogy egyszerűen nem lehet bejutni egy rohadt orvoshoz sem!
Kedden délben úgy ültem le a váróban, hogy ha kell, rátöröm a nőre az ajtót, de addig én onnan el nem megyek, amíg meg nem vizsgál.
Ilyen drasztikus lépésre szerencsére nem volt szükség, laza két órás várakozás után sorra kerültem. Aránylag fiatal, aránylag kedves nő, megkérdezte, mi van. Vázoltam a szitut, megnézte a torkomat, meghallgatott, semmi, vett kenetet is. Közben olyan keresztkérdéseket tett fel, olyan aggódó arccal, hogy már kezdtem megijedni, hát még mikor felküldött ekg-ra. Nem kicsit idegesen, majdnem bőgve mentem fel, kérdezték is, hogy sírtam -e, mondtam, nem. Bár nem sok kellett hozzá. Megcsinálták az ekg-t, nem mondtak semmit. Szó szerint elrohantam, na nem túl messze, csak a patikáig, lázmérőért, mert hogy a lázamat mérni kell. Teljesen készen voltam, gondolatban már a szívátültetésig is eljutottam, mikor végre kirohantam a patikából, már tényleg bőgtem.
Az sem segített a hangulatomon, hogy apám itthon volt, adás meg internet viszont nem.
Beraktam a Betmen filmet, lázat mértem (még hőemelkedés sem volt) és lefeküdtem. Nem tudom, hogy azért -e, mert teljesen pánikban voltam, és lelki szemeim előtt már szinte a szívelégtelenségben elhunyt hullámat láttam, végül is lényegtelen. A mellkasi nyomás mellett az egész bal oldalam lezsibbadt, és időnként szúrt a szívem. Hát mit mondjak, nem volt kellemes. Áramszünet volt, szépen elaludtam a nagy csöndben és sötétségben.
Este még mindig nem volt adás, a mellkasom és a szívem változatlanul fájt. Apám bealudt, én beraktam a szombati meccset, amit felvettem, legalább menjen valami. Aztán félidőben ki is kapcsoltam, alapból is unalmas meccs volt, hát még másodszorra, gondoltam inkább alszom. Nem jött össze. Annyira gyorsan vert a szívem, hogy tényleg attól féltem, infarktust kapok. Nem hogy aludni, feküdni sem mertem, gyorsan felültem, ettől viszont a szó szoros értelmében forogni kezdett körülöttem-velem minden, elég fura volt, és nem túl kellemes. Vissza is kapcsoltam inkább a meccset, hamar el is aludtam rajta.
Nem haltam meg, másnap felébredtem, mentem vissza vérvételre, meg az orvoshoz. Megnézte az ekg-t, megvizsgált, mondtam, hogy most már kiterjedt a fájdalom az egész mellkasomra, + zsibbadnak a karjaim és szúr a szívem. Csóválta a fejét, felküldött, hogy ismételjék meg az ekg-t, meg adott beutalót a Lánc utcai rendelőbe, a pulmonológiára (?), hogy csináljanak mellkasröntgent is.
Ekkor már valahogy nem is pánikoltam, beletörődtem, vagy meghalok, vagy nem, ennyi. Megint vártam egy csomót, megint megcsinálták az ekg-t, semmi változás nem volt az előzőhöz képest, mentem a Lánc utcába, ahol a recepción a kissé ostobának tűnő nő eligazított.
A doktor bácsi leküldött röntgenre, ahol kicsit hülyén ácsorogtam egy ideig, mivel nem adták oda a felvételt, hát mondom ez van, maximum hülyének néznek, ha eredmény nélkül megyek vissza. Persze kiderült, hogy már átküldték gépen nekik, sebaj. Az orvos is megvizsgált, aztán felírt valami izomlazítót, egy hét múlva mehetek vissza kontrollra, ennyi.
Utána megint futkostam ide-oda, gyógyszertár meg júpíszí, mert adás meg net még mindig nem volt, ez is rátett egy lapáttal a dolgokra, mire hazaértem, már a hátam is meg gyakorlatilag mindenem fájt. Azért beszedtem a gyógyszert, és hajnalig fent voltam.
Ma reggel megint rohangáltam a júpíszíhez meg kinyomtatni a jogot, aztán meg a vérvétel eredményéért meg vissza az orvoshoz. Továbbra sincs halvány lila gőze sem róla, mi bajom van, a szívemnek semmi baja, a tüdőm tiszta, nem ütöttem meg magam (az azért feltűnt volna...) és hasonlók, mégis folyamatosan fáj a mellkasom. Holnap még megyek azért a kenetért, bár mondjuk a torkomnak totál semmi baja, meg szívultrahangra, egyébiránt meg szedem a gyógyszert, ha rosszabbodik, ügyelet, ha elkezdek köhögni, vagy valami hasonló, háziorvos, egy hét múlva meg kontroll.
(Közben meg valami elmebeteg vérfürdőt csinált itt az egyetemen. De erről inkább nem is írok, így is eléggé szar most minden körülöttem. :S)
Szóval ez van. Remélem azért az El Classicóig még kihúzom valahogy. XD


Bejegyezte: dátum:

2 megjegyzés:

  1. Lilla Éva2009. november 28. 2:12

    Az ember manapság ettől a sok riogatástól valóban a falnak megy, és képes elképzelni mindent ami nem éppen rajongással tölti ki a napjait. A tüneteid ha nincs semmi kézzelfogható egyéb, bizton lehetnek a pánik betegség tünetei. Ez nem krónikus, és nem fogsz belehalni ígérem, de ismerlek téged, és azt is tudom, hogy az életedbe ez bőszen belefér. Nagyon sajnálom, hogy nem érzed jól magad, jó lenne ha többször lennél olyanokkal akik elfeledtetik veled milyen gondok felhőzik az életed. Mondom ezt nem kis utalással :) ! Vigyázz magadra, és ha kellek nyugodtan szólj! EZT TE AMÚGY IS TUDOD! remélem

    VálaszTörlés
  2. Y.2009. november 28. 3:09

    Nagyon jó érzés tudni, hogy vannak, akiknek fontos vagyok, és aggódnak értem. Így még betegnek lenni is könnyebb. =) Alig várom már a téli szünetet, remélem akkor kicsit többet tudunk találkozni, mert mindannyian nagyon hiányoztok. :[

    VálaszTörlés

Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom)