Amikor elkezdődött ez az egész
Nem volt semmi mondanivalóm
És elvesztem abban a nihilben
Ami bennem volt (összezavarodtam)
És mindent kiadtam magamból, hogy rájöjjek
Nem én vagyok az egyetlen ember
Akinek ilyen gondolatai vannak (bennem)
De ez az egész üresség
Amit a szavak keltenek életre
Az egyedüli valós dolog
Amit még érezni tudok (nincs vesztenivalóm)
Befuccsoltam, üres vagyok – egyedül
És ez az én hibám
Meg akarok gyógyulni, érezni akarom
Hogy amit gondoltam, soha nem volt igaz
Meg akarok szabadulni a fájdalomtól
Amit oly régóta érzek
(Töröld ki a fájdalmat, amíg el nem tűnik)
Meg akarok gyógyulni, érezni akarom
Hogy közel vagyok valami jóhoz
Szeretnék megtalálni valamit
Amit mindig is akartam
Egy helyet, ahova tartozom
Nincs mit mondanom
Nem hiszem el, hogy nem estem
Egyből pofára (összezavarodtam)
Mindenfelé néztem, csak azért, hogy rájöjjek
Ez az egész nem úgy van
Ahogy elképzeltem magamban
(Mi is vagyok én?)
Mivel rendelkezem
Azon kívül, hogy negatív vagyok?
Mert nem tudom elfogadni azt
Ahogy mindenki tekint rám (nincs vesztenivalóm)
Nincs mit elérni, üres vagyok – egyedül
És ez az én hibám
Soha nem fogom megismerni önmagam
Amíg magam meg nem teszem
És addig semmi mást nem fogok érezni
Amíg be nem gyógyultak a sebeim
Addig soha nem leszek valaki
Amíg nem szakadok el magamtól
El fogok szakadni
Ma megtalálom önmagam
Meg akarok gyógyulni, érezni akarom
Hogy ott vagyok, ahova tartozom
Hogy lehet, hogy egy dal ennyire tökéletesen passzoljon valakire?
13 éves voltam, mikor először hallottam ezt a dalt. A kamaszkor elején, a sok változás közepette, amiket nem értettem, összezavarodva, ez a dal évekig a mankóm mantrám, támaszom volt.
De most, hét évvel később, immár felnőtt fejjel... mintha még inkább rólam szólna az egész.
Azt hiszem talán Mike mondta egyszer a Meteoráról, hogy ez a lemez még az ötvenedik hallgatás után is tartogat valami újat. És a fenébe, igaza volt. Én már szó szerint rongyosra hallgattam anno, és most, miközben ezredszer hallgatom, elmélyedve a dalszövegfordításokban, olyan, mintha először hallanám. Mintha valahogy velem együtt élt, fejlődött, változott volna a zene, holott ugyanaz maradt.
Én változtam. És nem előnyömre.
13 évesen boldog voltam. Talán nem voltam tudatában, de hét év távlatából visszanézve, már látom. És visszasírom azt a másfél évet, amikor minden olyan... tökéletes volt.
Nem volt meg mindenem, az életem nem volt fenékig tejfel, sőt, ha objektíven nézzük, most talán még jobb dolgom is van, de mégis... akkor elégedett voltam, boldog, tele reményekkel, vágyakkal, célokkal, és az élet olyan csodásnak tűnt...
És most? Az azóta eltelt pár év alatt minden öröm, remény, vágy, érzés eltűnt belőlem, meghalt. Nem maradt semmi. Üres vagyok, keserű, boldogtalan, és rettenetesen magányos...
"Meg akarok gyógyulni, érezni akarom
Hogy ott vagyok, ahova tartozom"
Boldog szülinapot Fernando. ♥ Ma este varázsolj, a kedvemért. Kérlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése