2010. január 28., csütörtök

Jövő (?)

" "SZÉPREMÉNYŰ IFJÚ"
Ezt írta fel Guerard a táblára, aztán az osztály felé fordult.
- Mit jelent számunkra ez a kissé divatjamúlt kifejezés? Szép jövő előtt álló fiú, vagy lány, miért is ne, legyünk modernek. (Nevetés a fiúk soraiban.)
Mint általában irodalomórán, most sem tolonganak a válaszolók.
- Senki? - gúnyolódott a tanár. - Senkinek sem mond semmit a téma? Maguk közül senkit sem érdekel a jövő?
- Engem! - szólalt meg Steph.
Mindenki feléje fordul, a terem végében, egymás mellett ülünk. Nem az ő stílusa, hogy megszólaljon, inkább mindig igyekszik elbújni, hogy megfeledkezzenek róla. A tekintetek kereszttüzében elhúzza a száját, és összehúzza magát, mintha már bánná, hogy megszólalt.
- Monsieur de Montrembert, micsoda kellemes meglepetés! - kiált fel Guerard. - Kifáradna ide a helyemre?
A "kellemes meglepetés" feláll, és lógó vállakkal kimegy a katedrára. Néhány hülye fütyülni kezd.
- Hallgatjuk. Nos, ön szépreményű ifjúnak érzi magát?
Steph megvakarja a nyakát, a fejét.
- Számomra az, amit szépreményű ifjúnak neveznek, egyenesen vezet a sikeres férfi felé - feleli végül. - Csodálat, kitüntetések, hajbókolás, szóval röviden a társadalmi siker... - Néhány másodpercig hallgat. - Ez az ifjú pedig egyáltalán nem érdekel - jelenti ki végül.
Nevetés, néhány fütty hallatszik, Guerard elmosolyodik.
- És megtudhatjuk, mi érdekli önt, Monsieur de Montrembert? Hogyan látja a jövőjét?
- Épp ez az, hogy egyáltalán nem látom - feleli Steph.
Könnyedén, mosolyogva mondta, mégis összeszorul a szívem.
- Nem látja?
A kezét nézi. Úgy figyeli, mintha azt kérdezné, mire lehetnének jók ezek a kezek, amikor nem rajzolnak, amikor éppen nem képregénnyé alakítják az életet.
- Amikor a szépreményű ifjakról beszéltek, volt egy másik kifejezés is, "a holdra vágyódni".
Felemeli a fejét, az ablak felé fordul, az opálüveg felé.
- A holdat akarni jó volt. Az tetszett volna. De már oda is felmentek, és úgy tűnik, ott sincs semmi különös... - A terem végébe mutat, a letakart számítógépek felé. - A jövőt pedig ezekbe zárták, így biztosabb. A számítógép megadja a választ. "Karrier: terv, célok, stratégiák, munkanélküliség." Szavak, semmi igazán érdekes. Sőt, máris azt válaszolja, "nyugdíj", még mielőtt elindulhattunk volna. Fuccs a jövőnek, soha többé nincs "Éljen a jövő"! - Megint megáll. - És ettől az egésztől valahogy nem olyan sürgős az a jövő - veti oda.
Az osztály tapsol, Steph meghajol, én félek. Eddig még sosem beszélt így. Nagyon komoly, nagyon törékeny és különleges az, ami most itt történik. Félek, hogy abbahagyja, hogy itthagy minket.
- Tudna valami jó okot találni arra, hogy sürgős legyen, Monsieur de Montrembert? - kérdezi Guerard hidegen.
- Az a baj, hogy én sem látok - sóhajt Steph.
- Bizonyára ismeri a kínai mondást: aki megáll, meghal? - veti oda a tanár. - Ha nincs jövő, nem tűzünk ki célokat, az egyfajta halál, nem?
- Egészen biztosan - ért egyet Steph. - Élőhalottakkal vagyunk körülvéve.
- Ez minden, amit mondani akart nekünk? Semmi javaslata?
Steph habozik. Felém fordul, futólag rám néz.
- Válni valamivé! - mondja nekem.
A szívem hirtelen összeszorul, megfulladok. Miattam van, most értettem meg, miattam ment fel a katedrára. A kis kirohanásom a Csillagban, a fejem a vállán, az "Ava egy kurva" (ami egyébként a színtiszta igazság), mindezek nélkül csöndben ült volna a helyén. Akaratlanul felfeszítettem a páncélajtót. Lénye legmélyéből jött ez a szó, amit, biztos hogy senki nem mert volna kimondani ebben a szürke kis teremben, ahol ha egy kicsit erősebben fújjuk ki a levegőt, számok és unalom pora kavarodik fel. VÁLNI VALAMIVÉ. És azon a meleg, süket hangon mondta ki, lázasan. Eredmény: még a leghülyébbek is érzik, hogy történik valami, senki sem moccan, csend, sőt némi zavar a padsorokban. Nem vagyunk hozzászokva a lázas szavakhoz, nem áll jól nekünk.
- Magyarázza meg! - mondja Guerard.
- Azelőtt azt mondták, valamivé válik az ember. Jó volt, mert minden itt kezdődik. Ha nem alakul ki az ember, ha nem találja meg a kapcsolatot önmagával, nincs jövő. Vagy csak a birkák jövője.
- Ami, akár csak az élőhalottak, feltételezem, hidegen hagyja magát - szól közbe Guerard nyugtalanul. - És hogyan lehet "valamivé válni", Monsieur de Montrembert?
Nem tetszik ahogy minden kérdés után megismétli Steph nevét. Utálom, hogy úgy beszél vele, mint egy kiskölyökkel, magasról, messziről. Egy elkényeztetett kiskölyökkel.
Steph a táblára mutat:
- Szabad?
- Csinálja csak - int Guerard.
Steph felvesz egy krétát, és egy alakot rajzol, olyasmit mint a Kis herceg a bolygóján, lehet akár férfi, akár nő. A haja helyére elektromos vezetékeket rajzol, a lábához pedig egy hatalmas konnektort. Körülötte villámok, találomra elhelyezve.
- Ahhoz,hogy valamivé váljunk, az kell, hogy kapcsolódjunk lefelé is meg felfelé is. Felfelé a mi korunkban szinte automatikus a kapcsolat - állapítja meg. - Lent kevésbé egyértelmű, mert amit mutatnak nekünk, az nem túl izgalmas, sőt néha egyenesen nyomasztó. Mégis meg kell találni a kapcsolatot a földdel, mert ha nem...
- Ha nem? - kérdezi Guerard.
- Ha nem, akkor bumm! - kiáltja valaki a teremben.
Bumm! Bumm! Bumm! - Robbanások mindenfelől. Kiabálok. - Fogjátok be a szátokat! - Nem én vagyok az egyetlen. Hát nem látják ezek a barmok, hogy Steph rólunk beszél? Hogy minket rajzolt le, ezzel az erővel, ami néha felemel minket, életöröm, boldogság, hogy egy perccel később visszalökjön a földre. Mit keresünk itt? Kik vagyunk? Mit akarunk? Steph rátapintott az érzékeny pontra, a sebre, a beteg területre. Még nem találtuk meg a kapcsolódást a földdel. Még nem váltunk semmivé.
Megint csend lett. Steph letörli a figurát, mintha máris elillanna egy kis fény. Befejezte. Elindul lefelé a katedráról. Guerard elkapja az inge ujját.
- Nana, ne olyan gyorsan. Próbáljunk mégis egy kicsit pozitívak lenni. A birkák, az élőhalottak, ez kevés. Mondjon valamit, egyetlen dolgot, Monsieur de Montrembert, ami magának kapcsolódást jelent. Aztán elengedem, ígérem!
Mindenki Steph kezét nézi, biztos rajzzal fog válaszolni. Azt mondja, a költészet, és a szó kibiztosított gránátként hull rá az osztályra, megmozdul tőle a levegő.
- A költészet, hmmm - morogja értetlenül Guerard. - A költészet nem inkább az éghez kapcsol?
- Épp hogy nem - mormolja Steph.
Már nincs kedve nevetni, mindenki látja. Elege van. Guerard még mindig fogva tartja a karját, de ő egy hirtelen mozdulattal kitépi magát.
- A költészet mindenütt ott van, még a számokban is, ahogy Queneau mondta, csak maguk tönkretették, mint minden mást, az álmokat, mindent...
- Én? Tönkretettem az álmokat, mindent? - kérdezi Guerard színlelt meglepetéssel.
Steph ideges lesz. Most kellene viccelnie, hogy egyenlő fegyverekkel harcolhasson Guerard-ral, aki nevetségessé akarja tenni. Úgy tűnik, nem tud, nem bírja tovább. Dadogni kezd, belezavarodik.
- Nem éppen maga, tanár úr, de az emberek, a pénz. Csak egy törvény van, a haszon. A szépség éppúgy hasznot kell hozzon, mint bármi más. Nincs már természet, nincs csend, a költészet meg a zene pedig megdöglik, aprópénzre váltják a reklámokban. Mosópor, benzinszagú lett a költészet...
Itt kezdett el Guerard nevetni. El kell ismerni, hogy azoknak, akik nem akarták megérteni, Steph igazán mulatságos, sőt nevetséges volt. Kipirult a homloka, szélesen gesztikulált, mintha attól félne, hogy nem elégségesek a szavak. Guerardból kitört a nevetés, engem pedig elöntött a felháborodás, mert ez a nevetés a barátunkon keresztül mindannyiunkat megalázott. Az órájára nézett.
- Nos, kevés időnk maradt, próbáljunk meg komolyak lenni.
A terem felzúdul, dühös kiáltozás hallatszik. Komolyak? Az álom, a költészet, a valamivé válás, ezek nem komolyak? Hú, hú... Guerard arca megmerevedik. Megvetően méri végig a kis elkényeztetetteket, akiknek a szülei kifizetik a Duguesclint, ezt a méregdrága iskolát, és mégis zúgolódnak.
- A maguk generációja... - kezdte...
A szavai elvesztek a hangzavarban. Steph a szemébe nézett:
- Az a baj - mondta tompán -, hogy a felnőttek így néznek minket, így látnak. Mint generációt, mint kategóriát, statisztikát, nem pedig mint embereket. Kár!
Lejött a katedráról, az osztály pedig elszabadult. Mindenki fütyült, tapsolt vagy dobolt a padokon. A falak megremegtek, a számok szanaszét repültek, lélegeztünk! Váltunk valamivé?
- Mi van velük? - kérdezte Steph, ahogy visszaült mellém.
- Mind egyetértünk veled! - kiáltottam.
Hiába emelte égnek a szemeit, hiába rázta a fejét, mintha szenvedne, biztos vagyok benne, hogy ha akkor lett volna egy melegszendvics az asztalon, biztosan nem mondott volna nemet, sőt, egy falásra bekapta volna.
Guerard a katedrán állva, keresztbefont karral, leereszkedő mosollyal várta, hogy helyreálljon a rend. Azután megköszönte Monsieur de Montrembert szellemes előadását. Neki legalább van családja, amelyik lehetővé teszi, hogy kifejezze magát, és beszél neki Raymond Queneau-ról. Az igaz, hogy a számítógép átvette a költők és a próféták helyét, így van. Mindenkinek a maga dolga, hogy megtalálja az útját abban az életben, amely adatott neki, és a maga dolga, hogy a jobbításán dolgozzon.
Guerard ezután azt mondta, hogy senki sem válhat valamivé mások helyett. A gubó feltörésével válunk valamivé, a harcokban, nem pedig a zajongásban és a kritizálásban. Nem túl könnyű-e a társadalmat hibáztatni a saját tehetetlenségünk vagy félelmünk helyett? Ami a tanárokat illeti, mindent tőlük várunk, hogy a munkájuk mellett még babysitterek és lelkiatyák is legyenek. Ő, Guerard azért van itt, hogy segítsen nekünk választ adni a kérdéseinkre, helyes franciasággal és lehetőleg helyesírási hibák nélkül. A saját feladatunk, hogy felnőjünk, hogy kapcsolatot teremtsünk az élettel, ha lehetséges, nem a televízió előtt ülve és nem walkmannel a fülünkön.
A szél elült. A termet újra belepte a por. Steph halvány mosollyal firkálgatott. Az a gondolat volt a legrémesebb, hogy egy nap talán mi is egyet fogunk érteni ezekkel a szavakkal. Megszakítjuk a kapcsolatot az éggel, és ha eszünkbe jut ez az irodalomóra, majd azt mondjuk, fiatalok voltunk, mint ahogy azt mondjuk, szerelmes voltam, s már nem érezzük a legkisebb borzongást sem..."

2 megjegyzés: