Nemrég elhatároztam, hogy nyitottabb leszek, megpróbálok legalább néha egy kis időre kilépni a világomból, abból a burokból, amit én alkottam magam köré.
Nem olyan könnyű dolog ez. Nem csak a gondolkodásomon kell változtatnom, ez még az egyszerűbb dolog, de azokon az alapvető dolgokon is, amik jellemzőek rám, ami én vagyok, amiket a nevelésnek (vagy inkább annak hiányának...), az emberi kapcsolatok hiányának, és még annyi mindennek "köszönhetek". Hogy nincs önbizalmam, félénk vagyok és bizalmatlan, visszahúzódó... ezt képtelenség egyik pillanatról a másikra megváltoztatni. Talán egyáltalán nem is lehet. Őszintén szólva nem hiszek a csodákban. Nagyon jól tudom, miért lettem ilyen, de ettől még nem lesz könnyebb. Mehetnék pszichológushoz, nem segítene az sem. Nekem kell próbálkoznom, csak az a baj, hogy nagyon nehéz... de nem adom fel.
Sose voltam az a bulizós típus. Mert nincs önbizalmam, nem tudom elengedni magam, és mert mint a legtöbb dologra, a táncra is teljesen alkalmatlan vagyok. Ebből kifolyólag nagyon ritka, hogy kimozdulok otthonról, és többnyire akkor sem megyek be a tömegbe ugrálni, vagy táncolni, inkább csak kívülről figyelem az eseményeket. Nem szeretek a középpontban lenni, az ilyen buliknál sokkal jobban szeretem a beszélgetős baráti összejöveteleket, na nem mintha ilyenből nagyon sok részem lenne, mivel tulajdonképpen nincsenek is barátaim.
Tegnap délután Gréta elhívott valami emlékkoncertre a Pécsi Est Caféba. Nem is nagyon gondolkodtam, igent mondtam. Azt hiszem ezt vehetjük igen komoly fejlődésnek. Eddig legtöbbször vagy azonnal nemet mondtam, vagy később mondtam vissza, mert sose volt igazán kedvem hozzá. Most inkább úgy gondolkodtam, ha elmegyek, megvan rá az esély, hogy nagyon jól fogom érezni magam, és ha mégsem, hát nem tök mindegy, hogy itthon érzem magam szarul, vagy máshol? Úgyhogy igent mondtam.
Igazából nem volt semmi különös, egy emlékkoncert volt, azt már elfelejtettem, kire emlékeztek, nem ismertem az ürgét, a zene se hagyott különösebb nyomokat benne, ráadásul akusztikus dolog volt, úgyhogy a tánc/ugrálás dolgot szerencsésen megúsztam. Nincs annál gázabb, mikor mindenki tombol körülötted, te meg állsz a fal mellett és nézel ki a fejedből...
Ott voltak még Gréta barátai, Klári Palival, Niki meg Brigi, sőt még Márti is eljött, aki teljesen úgy viszonyul a koncertekhez/bulikhoz, mint én: neeee! De most ő is eljött. Ki tudja, talán a tegnapi volt az a nap, amikor a kényszeres otthon ülők erőt vettek magukon, és kimozdultak a kis vackukból...
Semmi különöset nem csináltunk, akkora tömeg volt, hogy a színpadot még csak nem is láttuk, a falakon lévő LCD tévéken követtük az eseményeket, már amennyire. Akusztikus, számomra ismeretlen dalok, nem is igazán tetszettek, de különösebb baj nem is volt vele. Mint minden bulin, most is Gréta volt a "legaktívabb", ő az, aki mindig táncolni, ugrálni, mozogni akar, hát most nem igazán jött neki össze, de azért a hangulatot szinten tartotta végig, leginkább csak álltunk a fal mellett, egy tévé alatt, és ökörködtünk.
Igazából nem volt rossz egyáltalán, de nem is fog az örök emlékek közé kerülni, az is biztos. Összességében nem bántam meg, hogy elmentem. Ha legközelebb hívnak, lehet, hogy megint elmegyek. Majd meglátom.
Képek:
A hajam már egész vörös. :D
Első közös kép Mártival. XD
"Csoportkép".
Mártival + Grétával.
Nem hagyom magam. XDD (Amúgy a nagy birkózásban Brigivel ráestünk egy csávóra. Nem volt ám gáz, á, dehogy. XDDD)
"És a Taft még mindig tart!" XD
Tök szép a hajam, nem? :D
Ennyi.
Nem olyan könnyű dolog ez. Nem csak a gondolkodásomon kell változtatnom, ez még az egyszerűbb dolog, de azokon az alapvető dolgokon is, amik jellemzőek rám, ami én vagyok, amiket a nevelésnek (vagy inkább annak hiányának...), az emberi kapcsolatok hiányának, és még annyi mindennek "köszönhetek". Hogy nincs önbizalmam, félénk vagyok és bizalmatlan, visszahúzódó... ezt képtelenség egyik pillanatról a másikra megváltoztatni. Talán egyáltalán nem is lehet. Őszintén szólva nem hiszek a csodákban. Nagyon jól tudom, miért lettem ilyen, de ettől még nem lesz könnyebb. Mehetnék pszichológushoz, nem segítene az sem. Nekem kell próbálkoznom, csak az a baj, hogy nagyon nehéz... de nem adom fel.
Sose voltam az a bulizós típus. Mert nincs önbizalmam, nem tudom elengedni magam, és mert mint a legtöbb dologra, a táncra is teljesen alkalmatlan vagyok. Ebből kifolyólag nagyon ritka, hogy kimozdulok otthonról, és többnyire akkor sem megyek be a tömegbe ugrálni, vagy táncolni, inkább csak kívülről figyelem az eseményeket. Nem szeretek a középpontban lenni, az ilyen buliknál sokkal jobban szeretem a beszélgetős baráti összejöveteleket, na nem mintha ilyenből nagyon sok részem lenne, mivel tulajdonképpen nincsenek is barátaim.
Tegnap délután Gréta elhívott valami emlékkoncertre a Pécsi Est Caféba. Nem is nagyon gondolkodtam, igent mondtam. Azt hiszem ezt vehetjük igen komoly fejlődésnek. Eddig legtöbbször vagy azonnal nemet mondtam, vagy később mondtam vissza, mert sose volt igazán kedvem hozzá. Most inkább úgy gondolkodtam, ha elmegyek, megvan rá az esély, hogy nagyon jól fogom érezni magam, és ha mégsem, hát nem tök mindegy, hogy itthon érzem magam szarul, vagy máshol? Úgyhogy igent mondtam.
Igazából nem volt semmi különös, egy emlékkoncert volt, azt már elfelejtettem, kire emlékeztek, nem ismertem az ürgét, a zene se hagyott különösebb nyomokat benne, ráadásul akusztikus dolog volt, úgyhogy a tánc/ugrálás dolgot szerencsésen megúsztam. Nincs annál gázabb, mikor mindenki tombol körülötted, te meg állsz a fal mellett és nézel ki a fejedből...
Ott voltak még Gréta barátai, Klári Palival, Niki meg Brigi, sőt még Márti is eljött, aki teljesen úgy viszonyul a koncertekhez/bulikhoz, mint én: neeee! De most ő is eljött. Ki tudja, talán a tegnapi volt az a nap, amikor a kényszeres otthon ülők erőt vettek magukon, és kimozdultak a kis vackukból...
Semmi különöset nem csináltunk, akkora tömeg volt, hogy a színpadot még csak nem is láttuk, a falakon lévő LCD tévéken követtük az eseményeket, már amennyire. Akusztikus, számomra ismeretlen dalok, nem is igazán tetszettek, de különösebb baj nem is volt vele. Mint minden bulin, most is Gréta volt a "legaktívabb", ő az, aki mindig táncolni, ugrálni, mozogni akar, hát most nem igazán jött neki össze, de azért a hangulatot szinten tartotta végig, leginkább csak álltunk a fal mellett, egy tévé alatt, és ökörködtünk.
Igazából nem volt rossz egyáltalán, de nem is fog az örök emlékek közé kerülni, az is biztos. Összességében nem bántam meg, hogy elmentem. Ha legközelebb hívnak, lehet, hogy megint elmegyek. Majd meglátom.
Képek:
A hajam már egész vörös. :D
Első közös kép Mártival. XD
"Csoportkép".
Mártival + Grétával.
Nem hagyom magam. XDD (Amúgy a nagy birkózásban Brigivel ráestünk egy csávóra. Nem volt ám gáz, á, dehogy. XDDD)
"És a Taft még mindig tart!" XD
Tök szép a hajam, nem? :DEnnyi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése