2012. március 13., kedd

Majdnem...

...vége lett valaminek tegnap. 

Mindig is - na jó, ez talán túlzás. Szóval nagyon régóta él bennem a gyanú, hogy velem van valami probléma. Valahogy nem úgy érzek, mint egy normális ember. Nincs vad öröm, szívszaggató bánat, hatalmas szerelem, csak ezeknek valami leredukált változata.

Az érdeklődésemet is igen nehéz felkelteni, úgy összességében bármi iránt, és ez alól nem kivétel az ember sem. Nagyon ritka az, hogy én érdeklődni kezdek valaki iránt. Annak a valószínűsége, hogy én valaha is szerelmes leszek, nagyjából egyenlő a nullával. Ezzel nagyon régóta tisztában vagyok, és már kezdtem beletörődni, hogy vagy apáca leszek, vagy kurva.

Aztán nyáron találkoztam egy sráccal, összejöttünk, és volt pár hónap, amikor úgy éreztem, hogy tévedtem, talán mégis létezik számomra is szerelem. 

De aztán teltek a hónapok, és kezdtem rájönni, hogy nem ez az, amire én vágyom. Bár tudom, hogy ő nagyon szeret - nem is tudnám szavakkal leírni, mennyire - , úgy, ahogy talán soha senki nem fog, de mégis... Én szenvedélyt akarok, vadságot, igazi, nagy, hatalmas szerelmet. Olyan férfit - igen, férfit, és nem fiút - akarok, akiért minden nap meg kell küzdenem, és aki minden nap megküzd értem.

Ő nem ilyen.

Talán az a legnagyobb baj, hogy idősebb vagyok nála. 4 év alapvetően nem lenne sok, de pont abban az életszakaszban vagyunk, amikor még igenis számít, nagyon. Hiába érettebb a korabelieknél - bár mostanában kezdem ezt másképp látni -, akkor is csak egy kamasz fiú. Én meg már rég nem vagyok kamasz. És egyszerűen idegesítenek a tipikus kamaszos baromságai. Én már kinőttem ebből nagyon régen, és nem tudok - de nem is akarok - már visszasüllyedni erre a szintre. 

Ő viszont iszonyatosan szerelmes belém, az első szerelem minden erejével szeret. És ez ijesztő. Mert hiába ő is az első nekem, de én messze nem érzem ezt, de még csak hasonlót sem. Ő velem képzeli el a jövőjét. Hogy majd én dolgozok, ő meg tanul, aztán majd a végén összeházasodunk és boldogan élünk, amíg meg nem halunk. 

Én viszont egyrészt "modern" nő vagyok, és nem érzem azt, hogy az első pasi mellett le kéne horgonyoznom örökre. Mást is meg akarok tapasztalni, más embereket, más szerelmeket, más kapcsolatokat. Bár ha annyira szerelemes lennék, valószínűleg más lenne erről a véleményem. 
Másrészt pedig eszemben sincs 5-6-7 évet várni rá, amíg ő beteljesíti az álmait és karriert csinál, aztán majd 30x évesen nekiállni a családtervezésnek.

Hát nem. Nem és nem. Ő nem az az ember, aki miatt úgy érzem, érdemes lenne így feladni magam. 

Ez mind már önmagában is elég nagy probléma, és akkor még ott van az a 200 kilométeres távolság is... Ami eleinte nem volt probléma, főleg mert nem is létezett: 4 hónapig Veszprémben éltem, hogy közel lehessünk egymáshoz. De ez a 4 hónap szabályos idegroncsot csinált belőlem, végül december végén betegen, depressziósan és reményvesztetten jöttem haza. És azzal a biztos tudattal, hogy soha többé nem megyek oda pár napnál hosszabb időre.
Őt viszont minden oda köti, és a jövőjét is ott képzeli el. Még egy "kis" probléma.

Ő egy otthon ülő típus. Mielőtt megismerkedtünk, akkor is az volt. De a szülei szerint nem normális, hogy állandóan ott ül a gép előtt, és velem beszél. Mert egy korabeli kamasznak bulizni és csajozni kell, nem a gép előtt ülni. Ebben igazuk van végül is. De nem én tehetek róla! Soha nem kérem, hogy ne menjen el ide vagy oda, sőt, örülnék, ha kevesebbet lógna rajtam.
A szülei viszont úgy gondolják, hogy miközben vár rám, kvázi elpazarolja a fiatalságát. 

Jó vicc, én talán nem ugyanezt csinálom? Én is járhatnék bulizni meg pasizni. Bár nem vagyok egy szupermodell, azért lennének lehetőségeim. 

Az a baj, hogy a szülei csak az ő oldalát látják, az enyémet meg sem próbálják legalább egy kicsit átérezni. 

Az egész úgy jön le, hogy miattam szenved a szegény kicsi fiacskájuk. Mert nem tudunk találkozni, és még csak ki sem mozdul, nem tölt el a barátaival időt. 

Tegnap skype-on beszélgettünk, be volt kapcsolva a webkamerája, de hang nem volt. Egyszer csak bejött az apja, és elkezdett beszélni neki. Nem tudtam, mit mond, de a barátom arcán láttam, hogy valami gáz lehet, mert olyan képet vágott, mint aki mindjárt elbőgi magát. 

Miután az apja befejezte, leírta, hogy mi volt. Hát nagyjából a fentebb felsoroltak. Ők bírnak engem meg minden, de hát ez nem normális, hogy egy kamasz nem bulizik, nem csajozik, hanem neten lóg naphosszat egy csaj miatt. És még csak találkozni se tudunk, és blabla. 

Valamiért iszonyatosan dühös lettem. Először is azért, mert nekik ugyan miért kell ebbe beleszólni? Másodszor mert miért kellett ezt felhozni, főleg mert mindannyian tisztában voltunk ezekkel eddig is, semmi újat nem közölt, és főleg mert ezzel csak kiborította ezt a szerencsétlent.
De főleg azért voltam dühös, mert ő meg elkezdte szajkózni amit az apja dumált, de a saját véleményét az istennek sem lehetett kihúzni belőle. 

Azt mondtam neki, hogy ha ő is úgy érzi, hogy neki ez nem jó, hogy túl nagy a távolság, és szeretne bulizni, csajozni, és élvezni az életet, akkor szakítson velem, nem fogok megharagudni rá érte. (Tényleg nem haragudnék.) Ő akármit mondtam, csak azt hajtogatta, hogy szeret, de azt, hogy mi a véleménye a dolgokról, nem volt képes elmondani. Amivel még jobban felhúzott.

Volt pár perc, amíg tényleg a szakítás szélén voltunk. Azt hittem, kimondja, hogy ez nem jó neki, és inkább lépjünk. Mert tudom, hogy így érzi. De azt is tudom már, hogy sosem fogja kimondani, mert szerencsétlen tényleg szeret, és olyan lelkizős, érzelmes típus, amilyen férfiben nem sok létezik. 

Nekem kéne kimondani, de én egész egyszerűen képtelen vagyok rá. Nem bírom megbántani. Mert nagyon szeretem, lehet, hogy nem úgy, ahogy ő engem, lehet, hogy nem úgy, ahogy kéne. De a legjobb ember, akit ismerek. És nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy összetörtem a szívét. 

Így maradt minden a régiben. 

A hosszú hétvégén nem tudunk találkozni.

Nem tudom, mi lesz így velünk. Nem  tudom, mit tegyek.

Tényleg jobb lett volna apácának menni...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése