Költészet

Szinte már elfelejtettem, mennyire ki tud húzni a lelki gödörből egy vers.

Olyan ez, mint a zene. A megfelelő dal felvidít, vagy épp lelomboz. Mindig találunk az életszituációnknak megfelelőt. És valahogy ettől könnyebb lesz. Hogy tudjuk, hogy vannak még sokan, akik hasonló cipőben járnak. Nem vagyunk egyedül.

Ugyanez van a versekkel is. Csak szerintem ez valahogy erősebb. Valahogy az az ember, akiről az irodalomórákon tanultam, hirtelen közelebb kerül. A költők, főleg, akik nem kortársak, valahogy olyan misztikus figurák, az ember nagyon ritkán gondol arra, hogy ők is ugyanolyanok voltak, mint mi, ugyanolyan vágyakkal, célokkal, érzelmekkel.

És amikor azt olvasom egy versbe öntve, szinte szóról-szóra, amit éppen érzek... annál felemelőbb, lelkesítőbb, meghökkentőbb, leírhatatlanabb érzés nincs.

Amióta kikerültem az iskolapadból, elhanyagoltam a költészetet. Valahogy én könnyebben nekiállok egy regénynek, mint egy verses kötetnek. Valahogy a versek jobban igénybe veszik a képzelőerőt, az elmét, vagy nem tudom.

De már látom, hogy ez hiba volt. Tegnap újra felfedeztem a költészet csodáját, és többé nem is fogom elengedni soha.

Én úgy hallgattam mindig, mint a mesét
a bűnről szóló tanítást. Utána
nevettem is - mily ostoba beszéd!
Bűnről fecseg, ki cselekedni gyáva!

Én nem tudtam, hogy annyi szörnyüség
barlangja szívem. Azt hittem, mamája
ringatja úgy elalvó gyermekét,
ahogy dobogva álmait kínálja.

Most már tudom. E rebbentő igazság
nagy fényében az eredendő gazság
szívemben, mint ravatal, feketül.

S ha én nem szólnék, kinyögné a szájam:
bár lennétek ily bűnösek mindnyájan,
hogy ne maradjak egész egyedül.

(József Attila: Én nem tudtam)